Összekapcsolódni a végtelennel – Rutkai Bori, az igazi multitálentum

–

„A Jövő mindig csak jön, de úgyis elmegy, a múltkor is Múlttá vált”

Bori a Kalap utca 12.-ben töltötte gyerekkorát, a Meggyfa utcán vezetett mindennapi útja az ovi és a bölcsi felé, a Vihar utcán át. Egy játszótér állt a középpontban, körülötte kanyarogtak ezek az utcák csillagalakzatban. „Igazi Tesz-Vesz város volt” – mondja gyerekkoráról.

Apai nagypapája Ruttkai Ottó színész volt, Ruttkai Éva testvére, nagymamája pedig Lóránd Hanna színésznő, akinek már az apja is színész volt, és mellette játékokat készített, drámákat írt. De vannak szobrász felmenői is, és nagyon sokan festettek a családban. „Hannikától tanultam meg horgolni hatéves koromban, és azóta sem hagytam abba” – meséli nagymamájáról.

Horgolt már terepasztalt, megszámlálhatatlanul sok bábot, jelmezeket, és annyi sapkát, mint égen a csillag. Nem meri kiszámolni, hány méter fonalat horgolt össze életében. Nem tudom, miért, de az az érzésem, hogy Bori a fonalakon keresztül kapcsolódik össze a végtelennel, mert abban biztos vagyok, hogy van valami titkos kapcsolódása a megfoghatatlannal… 

A Moholy-Nagy Művészeti Egyetem Vizuális Kommunikáció Szakán videótervezésből diplomázott 2001-ben, mestere Szirtes János festő-performer volt, aki kihozta a benne lappangó előadóművészt. Épp a digitáliskorszak-váltáskor jutott ki Bori Marseille-be, egy Erasmus-tanévre, ott technikailag sok új dolgot tanult.

„Óvodától általános iskoláig állandóan színjátszóztunk, de aztán átmentem a vizuális, mozgóképes irányba. Szirtes Jánosnak nagyban köszönhető, hogy ez kijött belőlem. És aztán valahogy elkezdődött a zenélés, szerettem énekelni, de soha nem gondoltam, hogy ez lesz a szakmám. Kezdem elfogadni, hogy ez a szakmám. Jó, még mindig nem vagyok százszázalékos énekesnő, de azért egyre jobb.”

„Ha felmegy a hold és leszáll az este, mesevár épül mesemessze”

Szabad szellemben nevelkedett, az anyukája angolt tanított, de mostanában már inkább az ezotéria foglalkoztatja. Az apukája informatikus szakember, de drámákat is írt már. Fiatalok voltak a szülei, amikor megszületett, ezért később sokszor azt hitték, hogy ők a nagyobb testvérei.

„Volt egy meghitt kis egércsaládunk. Amikor elsős voltam, elváltak a szüleim. Ezt lényegében nem vettem észre, a válóper után elmentek moziba, és utána eljöttek értem az iskolába, a mai napig nagyon jó viszonyban vannak. Mindenki külön él a saját párjával régóta. Tizenöt éves voltam, amikor megszületett a húgom, aki most Londonban él, és autista gyerekekkel foglalkozik, pszichológus. Jókor született, mert akkor még egy adag szabadságot kaptam. Anyunak épp a babázás volt az életfeladata, és emiatt nagyon sokat tudtam bulizni. A Fekete Lyukba jártam, megéltem a kamaszkor szabadságát.”

Amikor azt kérdeztem tőle, hogy már akkoriban is tudott-e magára vigyázni, ezt válaszolta: 

„Nem. De nagy szélsőségekbe nem mentem bele. Nem voltam drogfüggő vagy alkoholista. Olyan előfordult, hogy a Blahán minden ujjam között volt egy cigi, és kicsit ittasan kértem valakitől még egy cigit. »Ext-rémes« dolgokra is visszaemlékszem, de szépen visszafinomodik az ember, és megkeresi azt, hogy mi a jó neki. Akkor az volt a jó” – mondja.

Nehéz definiálni, hogy valójában mivel is foglalkozik, talán leginkább összművésznek lehetne nevezni:

„A mesegyáros, mesekertes szerepet próbálom betölteni. De amikor nagyon nehéz körülmények között vagyok, mint például most egy beázás miatt, akkor is dolgozunk, mint a güzük a kis stábommal, néha úgy érzem, hogy ez picit emberfeletti.

És erőt ad, hogy lehet, hogy van némi kis égi segítség.

Ha az ember nem úgy gondol magára, mint egy személyiségre, hanem mint egy sejthalmazra, az is felszabadítólag hat. Nem az a lényeg, hogy a Rutkai Borinak nevezett lény most éppen beázik a felső szomszédtól, de közben animációt és videóklipet készít, és készül a mai Télapó-koncertre, hanem van egy aktív sejthalmaz, aki azon dolgozik, hogy jót csináljon. De fontos, hogy ez az aktív sejthalmaz jól érezze magát, és ezért magamat is próbálom tisztítgatni, gyógyítgatni, karbantartani.”

A tisztulási folyamat része, hogy néhány hete teljesen absztinens, kávét sem iszik, tizennégy éve nem dohányzik, jár egy ájurvédás indiai orvoshoz, sokat táncol, énekel otthon magának, jár énektanárhoz, Alexander-technikára, masszőrhöz, próbálja a testét is karbantartani, és fejlődni folyamatosan.

A nyolcvanas évektől kezdve az anyukáján keresztül az ő életébe is bekúszott némi ezotéria, amit nem bán, most épp hetes fokozatú pránanadis kezelő, vagyis gyakorlati szintű mentálhigiénét alkalmaz, viszont erősen szelektál az ezoterikus dolgokban.

„Gyógyítani jó, anyai ágon a nagypapám gyógypedagógus volt, és az is itt dübörög bennem. Sokat járunk koncertezni sérült gyerekekhez, például a Vakok Intézetébe, ahol az anyai nagypapám is dolgozott. Autista, Down-szindrómás és születési sérült gyerekeknek is rendszeresen koncertezünk a Rutkai Bori Bandával.” 

Bori szerint a „normálisnak” nevezett gyerekeket sokszor szinte többet kell gyógyítani, mint a sérülteket.

„Az egészségesnek tűnő gyerekekben olyan lelki torzulások vannak, és olyan hiányok, amik néha veszedelmesebbek, mint a születési fogyatékosság. A Down-szindrómás gyerekek sokkal derűsebbnek tűnnek, mint azok az egészségesek, akiket a szüleik terrorizálnak, vagy akiknek tönkreteszik a lelkét. Olykor vissza kell magam fogni, hogy ne avatkozzak be, ha látom, hogy a szülők, nagyszülők hogyan kommunikálnak velük. Koncertekkel is »gyógyítunk«. Csodálatos dolog, hogy a felnőtteket is át tudja energizálni, és boldogságot ad nekik, amit mi csinálunk. Az egyik legnagyobb boldogságom, hogy egy autista kisfiú, aki nem nagyon beszél, a Csuklós Miklós című dalunkat kívülről fújja. De az is, hogy például sok szülő berakja a lemezünket, és egyedül táncol, énekel rá, amikor elmennek a gyerekei az óvodába.”

„Az életed egy habostorta, és benne én vagyok a mustár és a kecsap”

Ez az a bizonyos „Gy-vitamin”, azaz „gyerekvitamin”, ami élteti őt. Egyrészt a nagyon szabad és boldog Tesz-vesz város gyerekkorból táplálkozik ez a folytonos, megállíthatatlan alkotókedv, másrészt pedig azokból a gyerekekből, akikkel az évi mintegy nyolcvan koncerten találkozik. A gyerekek számára született dalaira sem lehet egyértelműen ráhúzni, hogy azok kizárólag gyerekeknek készültek, és olyan is volt már, hogy a felnőtteknek írt, inkább 18+-os szövegét dalolászta egy gyerek a homokozóban.

„Van bennem egy mesekert, és vannak fák. Csak be kell kapcsolnom magam, olyan vagyok, mint egy meseautomata. Az egyik teremti a másikat, összejönnek.”  

Gyerekként szerette a mítoszokat, Lázár Ervint és Janikovszky Évát is. Már akkor is megvolt benne a vizuális vonzódás, ezért a mesekönyvek illusztrációi beégtek a tudatába. Würtz Ádám vagy Réber László örök emléket hagytak. Réber az abszolútum. A jövő évi naptárába készített egyik festményével neki tiszteleg.

Réber Lászlónak is voltak a jól ismert fagyis képei, Borinak pedig a hóember volt a jele az oviban. A kettő ötvözéséből született a naptáras kép. „A Réber-fagyira reflektálok” – meséli nevetve.

„Mit mondott a Betontotem? Nem hallom, mert nincs csend sosem”

Borinak vannak női alteregói is.  A legismertebb Kovácsné Gyapjas Betonka. Ő sem tudja, honnan jönnek ezek a nevek, de azért van róluk mondanivalója:

„Néha figyelnem kell arra, hogy ne csak beton folyjon az ereimben, illetve épp az a rossz, hogy nem folyik. Pont ezt a betonságot kell lágyítani a gyapjassággal és a szívnyitogatással. Sokszor erősnek, keménynek kell lenni, ez a beton, de Betonkának a székesegyháznál is nagyobb mérete van, ezért sok mindenki otthonra találhat benne, sok mindennek otthont tud adni. De amellett meg kőkeménynek kell lenni. Van egy másik építészetileg érdekelt alteregóm is. Szabadkőmíves Kelemenné. Ha például egy nem túl ideális kapcsolatba vagyok bebetonozva vagy bekövezve, akkor az abból való szabadulás mindig erőt ad” – meséli alteregói felszabadító erejéről.

Betonka mellett a Budapest Bárban való rendszeres fellépés is fontos szerepet játszik Bori életében. (Jé, mennyi bé betű…) Sokat változott a színpadi tudatosság az egész társaságban, amióta Keresztes Tamás áldásos tevékenysége nyomán odafigyelnek a fontos apróságokra is. A Kaláka zenekar ötvenedik születésnapi koncertjén a Müpában, Bori két olyan versfeldolgozást énekelt, ami új színt és más szintet jelent a Budapest Báros életében.

A Specko Jedno (jelentése: speciálisan mindegy) zenekarral való fellépéseik mostanában szünetelnek, de évente néhányszor Háy Jánossal együtt ad felnőtteknek szóló koncerteket is, és töri a fejét egy újabb, dzsesszesebb hangzású zenekaron, ahol a fúvós hangszerek is szerepet kapnak.

„Jó volt egyedül és jó lesz egyedül, de a két egyedül közt megpihennék nálad”

Rákérdeztem, hogy akit ennyire a külső-belső Gy-vitamin éltet, annak hogyhogy nem született saját gyereke. Tudom, hogy elvben semmi közöm hozzá, nem is úgy kérdeztem, mintha felelősségre vonnám emiatt. Ha sima újságíró-interjúalany viszony volna közöttünk, nem is tartanám helyénvalónak. Viszont az évtizedes barátság okán úgy éreztem, ez nem lehet köztünk tabukérdés. Nem is csalódtam a válaszban. Borika beleállt a témába:

„Pont nem úgy jött ki a lépés. Amikor dübörgő ivarérett voltam, akkor nem voltak megfelelő apukajelöltek. Kicsit bánom persze, hogy nincs gyerekem. A klímaapokalipszissel a jövőképben mégsem ez az elsődleges célom. Egyszer volt egy nagyon szép vízióm. Kevés vízióm volt az életemben, de épp feltettem magamnak vagy az univerzumnak ezt a kérdést, hogy kell-e gyerek, vagy nem kell gyerek. Szép természeti közegben voltam, és elkezdett előttem a valós kép vibrálni, hullámozni, mintha tűzön keresztül néztem volna. Ekkor rájöttem, hogy ez az egész csak illúzió, totális káprázatban vagyunk, és teljesen mindegy, hogy van vagy nincs gyerekem, mert az egész csak látszat.

A társadalom és a környezet is sulykolja a nőkbe, szinglik millióiba, hogy szülni kell, de nem biztos, hogy kell, és nem biztos, hogy ez a boldogság nyitja. Nagyon sok ember nem tud mit kezdeni a gyerekével, sokaknak pedig áldozatául esik vagy szétmegy a kapcsolatuk a gyerekvállalás után.

Nagyon nagy boldogság, hogy tök jó fej gyerekek vannak körülöttem, akik kicsit olyanok, mintha a testvéreim lennének, kicsit olyanok, mintha a nagynénjük lennék, iszonyatosan jó velük lenni, és pont azáltal, hogy nem a szülőjük vagyok, nagyon nagyokat tudunk hülyéskedni. Vannak keresztgyerekeim, akikkel egészen mesebeli állapotokat élünk meg, igazán szeretetteli viszonyban vagyunk. Több ilyen kis családban is vagyok tündér keresztanya, harmadik nagymama. Ezek a legjobbak” – mesélte kendőzetlen őszinteséggel.

„Elapadva, elepedve, szerelmemet cseberből vederbe új mederbe terelem be”

Minden, amit csinál, borzalmasan időigényes, horgolás, aprómunka, vágás, szövegekkel való bíbelődés. Nem is értem, hogy lehet ennyi ideje!

Bori azt mondta, hogy jókat alszik, főz, és talán pont az egyedüllét miatt nagyon hasznosan tölti az idejét.

„Nem kell, hogy másra gondot viseljek, faltól falig ezzel foglalkozom. Ez a második tinédzserkorom, amikor például megengedhetem magamnak, hogy különórákra járjak.” 

Adódott a kérdés, hogy mikor pihen.

„Amíg alszom, meg, ha kicsit sportolok, kirándulok, utazom, de zuhanyzás közben is folyamatosan jár az agyam. Az alkotás mellett van egy szervezői vonulat is, én csinálom az összes posztot, most épp a karácsonyi klip utómunkálataival vagyok elfoglalva. Amúgy értékelem a magánynak a jófajta állapotát, mert ez nagyon kell ahhoz, hogy tudjak dolgozni. Pár hete nagyon elkeseredtem, hogy csak gyártom a meséket, és nincs reális életem, nincs társam, ezért beszomorodtam. Aztán lett egy kis kapcsolatom, izgi volt, de elvesztettem a nyugalmamat. Két hét után vége szakadt a kapcsolatnak, és

rájöttem, hogy a prioritás a belső béke. Muszáj dolgoznom, mert vannak kedvesen kötelező projektek, amiket végig kell vinnem. Kell az idő és kell a nyugalom hozzá. Most mesegyáros vagyok. Lehet, hogy egyszer majd tudok randizni is nyugdíjas éveimben.”

„Téli álom, nem hülyeség, kipróbálnám egyszer, persze, csak ha nem kómának hívják, mer’ akkor nem kell”

Amikor biciklin vagy trolin utazik, legtöbbször egy kis dallamfelhő veszi körül.

„Hümmögöm valamelyik készülő dalnak a dallamát. Még hat dalt kell januárig szerezni. Énekelve találom ki a dallamokat, mert kottát írni nem tudok. Azt is meg kéne tanulni. De szerencsére a zenekarom tagjai szépen megharmonizálják a szerzeményeimet. Annyira szuper emberek, és olyan hálás vagyok, hogy velük dolgozhatom, egyre jobban… nem tudom, hova fokozható ez a hála, nagyon jó tesók vagyunk. Ők is mesefigurák.”

Arra kérdésre, hogy mit szeret legjobban csinálni az életben, ezt a választ kaptam:

„Nagyon szeretek zuhanyozni. Vízöntő vagyok, nagyon kell nekem a vízzel való együttlét, ha már nincs tenger a lábam alatt. Meg a repülést helyettesítő biciklizést is szeretem. A tánc, az éneklés és a jófajta zenék hallgatása is elengedhetetlen. Ugyanilyen szerelmetes viszonyom van a színekkel való festéssel, rajzolással, és a gyerekekkel való együttes játék is csodálatos.”

„Távoli barát, távoli barát mosolya lyuk az égen, azon üzen át”

„Néha mániás vagyok, és vannak fura vonzódásaim. Most is van egy zenész, egy-két éve szinte csak őt hallgatom. Anderson .Paak félig koreai származású, afroamerikai rapper és zenész. Harminchárom éves. Olyan jelenség, fenomén, hogy csak ámulok, nagyon sokat tanulok tőle. Engedem magam tanulni. Jólesik tanulmányozni, ahogy énekel, amilyen derűs, humoros, dinamikus, profi. Szeretek tanulmányszerűen belemászni egy-egy előadóba. Szakdolgozatig menően. Kvázi szerelmes is vagyok ilyenkor, annyira idealizálok valakit. Feltöltenek. A kalákás fellépés előtt is azzal edzettem, hogy valamelyik rapszámára táncoltam a Müpában az öltözőben, és teljesen kilazítottam magam, ez is ad egyfajta kondíciót.”

Nem véletlenül utaltam már korábban is arra, hogy Bori kapcsolatban áll a megfoghatatlannal:

„Sokszor van az, hogy nem élő emberekkel vagyok láthatatlan szerelmi vagy inkább nagyon fontos érzelmi viszonyban. Most itt ülünk a Csészényiben, és Krúdy állandóan itt mozog velem a Tabánban. Olyan jó, hogy lehet ezekkel az emberekkel együtt lenni. Nagyon fontos kapcsolódások ezek. Tinédzserkoromban Egon Schiele volt ilyen. Szeretek távoli, élő és nem élő emberekkel is kapcsolatban lenni.”

Nem tudtam nem észrevenni, hogy Bori csupa férfiideált sorolt fel. 

„Lehet, hogy emiatt nem hiányzik az igazi kapcsolat. Szeretem a plátói vonzódásokat. Néha ez biztonságosabb keret, mint egy valós emberrel való konfrontáció. Persze vágyom rá, de most úgy érzem, hogy mindennél fontosabb a nyugalom és a harmónia.”

Arra a kérdésre pedig, hogy miként képzeli el a nyugdíjas Borit, így felelt:

„Tökre el tudnám képzelni, hogy egy szigetre elhúznék, tengerparti szuvenírfestő lennék, és haikukat írogatnék a tengerről, boldog lennék, ha volna egy-két gyerek is a közelben.”

Miután Bori az interjú során nem tudott válaszolni arra a kérdésemre, hogy mi az, ami leginkább jellemzi őt, kaptam tőle egy levelet két nap múlva, idemásolom nektek:

„Volt egy kartonmikulásom, majdnem akkora, mint én. Valami ázsiai cégnek a reklámfigurája, évekig megvolt, és télapókor bevittük a suliba. Egyszer egyedül vittem olyan ködben, hogy az orromig sem láttam. Átkaroltam a kartonmikulást, és benne voltunk a nagy fehér köd közepében. Második vagy harmadik osztályos lehettem. Azt hiszem, ez a legjellemzőbb kép rólam…”

Szerintem próbáljátok ki egyszer, milyen lehet átkarolni egy kartonmikulást! És hallgassátok meg Rutkai Bori dalait, olvassátok el a könyveit, nézzétek meg a képeit, szívjátok magatokba azt a mérhetetlen szabadságot, ami belőle árad!

Both Gabi

Az alcímek Rutkai Bori különböző dalaiból és verseiből vett idézetek

Kiemelt kép és interjúfotó: Pozsonyi Janka/WMN