Olyankor is jófejkedni, amikor semmi kedved. Olyanokkal is, akikkel nem akarsz

– 

Több mint hat évig dolgoztam vendéglátásban, iskola előtt és mellett. Volt olyan is talán, amikor azt hittem, ez lesz a hivatásom, de végül aztán máshogyan alakult. Szerencsére. Pedig…

Imádtam a pultban dolgozni, először kávét főztem, majd megtanultam italokat keverni. Szerettem a nyüzsgést. Jó érzés volt felvenni a csodás, fehér inget, kisminkelni szépen az arcom, és beállni a pultba pörögni. Rengeteg emberrel megismerkedtem, néhányan a mai napig a barátaim, és volt egy olyan is, akivel szerelmi kapcsolatba kerültem. (Pont ilyen miért ne lett volna?)

De a pultban állás nem éppen csinosan szórakozás. Összetett koncentrációt és jókora állóképességet igényel. Sokszor tizenhárom-tizennégy órákat kell talpon lenni, extrém esetekben többet is, a zárás végén még elpakolni, standolni, és

olyankor is jófejkedni, amikor ahhoz semmi kedved, ráadásul olyanokkal is, akikkel semennyire sem akarsz. 

Az utolsó három évben a város egyik legimpozánsabb helyén, egy csodás, dizájnos, első osztályú bisztróban dolgoztam. Imádtam ott lenni, nagyon szerettem a légkört, folyton arra vágytam, hogy mehessek be dolgozni (tudom, ez tán még fura is), de talán az magyarázat, hogy kicsit a magaménak is tekintettem, bár igazság szerint csak olyan helyeken tudok dolgozni, amiket valamelyest magaménak is tudok tekinteni. 

Nagyon szerettem tanulni a tapasztaltabb kollégáktól, figyelni a mozdulataikat, ellesni egy-két szakmabeli fortélyt, kifejezetten jó fej emberekkel dolgozhattam együtt, és nagyon nehéz volt felmondani, és eljönni onnan, hogy a saját életemet építhessem tovább. Még érzelmes búcsúüzenetet is kaptam a helytől, és én is hálás szívvel gondolok rájuk, tulajdonképpen a mai napig.

Tudtam, ha onnan eljövök, akkor végérvényesen lezárul az életem egy fontos korszaka, amely messzemenőkig épített engem emberileg, és munkabírásban is. 

Mert a pultban dolgozni, bartenderként, baristaként vagy segítőként is akár, bizony kőkemény munka, ami keveseknek való, és csak az igazán rátermettek képesek évtizedekig csinálni. Az ember nagyon elfárad ugyanis. Mentálisan és fizikailag egyaránt, az pedig alkatfüggő, hogy melyik jön el előbb. 

Egy teljes napot végigállni, ha rengetegen járnak oda a közkedveltsége miatt, végig kontaktban lenni az emberekkel, nagyon megterhelő. Közben pedig nem csupán annyi a feladat, hogy kokettálgass a betévedőkkel, hanem a legfőbb munkát is el kell végezned: a különböző italok elkészítését. Persze egy jobb helyen fel van osztva a pult, azaz mindenkinek megvan a saját feladatköre, de így is óriási koncentráltság kell, hogy ne essen szét a munkafolyamat. Egy estét általában előre átgondoltunk a kollégákkal az előzetes forgalmak alapján. Ennek fényében felkészítettük a pultot, előrehoztuk, amire szükségünk lehet, hátravittük a felesleges holmikat, felvágtuk a gyümölcsöt, betáraztunk az italokból, narancsot facsartunk, pürét olvasztottunk, poharat helyeztünk kézközelbe. És így is volt olyan, amikor olyan szinten úsztunk, hogy azt se tudtuk, melyik kezünket hova kapjuk az irtózatos sietségben. 

Egy divatos helyen dolgozni, ahová sokan járnak, mégis felemelő. Persze gyakran összevesztünk a kollégákkal, ha valaki valamit nem jól csinált, vagy lassú volt, vagy hátráltatott másokat. Valahogy mégis mindig számíthattunk a másikra, mert akiben nem lehetett bízni, azt egyből kilökte magából a közösség. Egy ilyen helyen nincs alibizés, egyből látszik, ha valaki lazsál.

Talán ez volt az egyik ok, hogy szerettem ezt a szakmát, mert ott egyből kilógott a lóláb, egy ilyen helyen nem lehet mismásolni, ott egyből tetten értek. 

És volt olyan is, amikor a vendég viselkedése nem volt helyénvaló. Na, ott kell igazán okosnak lenni. Az ilyen helyzetekből persze sokat tanultam, legfőképpen a kommunikációról. Mert én sosem hittem abban, hogy a vendégnek mindig igaza van, és már akkor is nagyon kikértem magamnak a nem oké viselkedést. Volt olyan eset – igazából volt több is, de erre az egyre konkrétan emlékszem –, amikor nagy buli volt a helyen, millióan voltak, fel se tudtunk nézni a pultból, egyfolytában jött a rendelés. És egy fickó elkezdett mogyoróval dobálni, hogy figyeljek oda, és szolgáljam ki őt rögvest. Hogyan is fejezzem ki magam… Szóval nem jó embert dobált meg. (Persze senkit ne dobáljon, ha lehet.) Azonnal szóltam a biztonsági kollégának, hogy távolítsa el a fiatalembert a teremből, és jelezze neki, akkor térjen vissza, ha már megtanult normálisan viselkedni. Többet nem láttam. Bár nem vennék rá mérget, hogy megismertem volna. 

A legtöbbet arról tanultam valójában, hogy milyenek az emberek. Rengeteg karakter megfordult ebben a szép bisztróban, és figyeltem őket. Ismertem a mozdulataikat, a viselkedésüket, hogy ki miért, mikor kivel és hol beszélget, flörtöl, iszik vagy eszik. Tudtam, mikor jön valaki a házastársával, mikor a szeretőjével, hallgattam vicces és szomorú anekdotákat, tértek be hozzánk esküvő előtt és válás után, sírtak, nevettek, szerettek és gyűlöltek a pultunk előtt. Jó időszak volt. Fene se gondolta volna, hogy egyszer beleszövöm őket történetekbe, karakterekbe, sose gondoltam volna, hogy az az időszak, amit imádtam és utáltam, egyszer majd nagy hasznomra válik. 

Jó korszak volt. A tanulás lázas évei, a megerősödésem alapjai.

Jó, hogy vége. 

Ti pedig menjetek, és kérjetek egy koktélt a kedvenc bárotokban a mixertől!

Szentesi Éva

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/ gruizza