Az éjszaka valódi vámpírjai: a denevérek
Nem minden gyerek akar nagy korában denevér lenni. Mi több, ha elénk állna utódunk, hogy ő mindent megtenne azért, hogy denevérként élje majd le a hátralévő életét, kicsit biztosan aggódni kezdenénk. Mit kellett volna másképp tenni a legérzékenyebb években? Elég jó szülő vagyok-e? Mit szólnak majd a szomszédok? Pedig denevérnek lenni elég klassz dolog. Kökéndy Ákos elmagyarázza, miért.
–
Ott van rögtön a repülés. Amelyik denevér nem tud repülni, az nem is denevér, esetleg döglött denevér. Ez a számtalan fajt magába foglaló csapat ugyanis az egyetlen olyan emlős banda a földön, amelyik aktívan tud repülni. A repülő mókusok csak vitorláznak, a macskák által dobált egerek pedig nem életvitelszerűen űzik a repülés művészetét. 
A repüléshez szárnyakra van szükség, ezt ismerjük a madaraktól. A probléma csak az, hogy míg a madaraknak tolluk van, addig a denevérnek csak bőre. Ha már így esett, akkor viszont ezzel kell valamit kezdeni. A denevérek azt találták ki, hogy az ujjaikat növesztették meg hatalmasra és az ezek között kifeszülő vékony bőrhártya az, ami a test mellett is folytatódva egészen a lábak végéig húzódik. Csak a hüvelykujj maradt ki ebből a ballonkabátból, azzal tud kapaszkodni, ha éppen nem a szokásos módon fityeg fejjel lefelé.
Vékony és nagyon rugalmas szárnya fantasztikus manőverekre teszi képessé, sokkal összetettebb légügyi problémákat tud megoldani így, mint a madarak. Irgalmatlan bőrkabátjának óriási felülete van a testéhez képest: az alig 3 grammos fajnak is 15 cm a szárnyfesztávolsága (csak kettéhajtva fér be a számba), a legnagyobbak pedig, akik nyomnak többet, mint egy grillcsirke, szélesebbre tudják tárni a szárnyukat, mint Gyárfás Dorka teljes testhossza!
Az átlagos méretű fajok esetében a repülés szédületesen gyors lehet, mértek már 160 km/órás denevérszáguldozást is.
Aki ilyen intenzív edzést végez, annak nagyon klassz vérkeringéssel kell bírnia. A szárnyak is nagyon dúsan átitatottak vérerekkel, a vénák is tudják pumpálni a vért, nem csak a szív. A hasonló termetű emlősállatokhoz képest a szíve háromszoros méretű és akár ezerszer is dobbanhat percenként, ez a mi szívverésünknek 10-15-szerese. Ha tehát valaki a denevér pulzusszámát akarja megmérni, nagyon fel kell kötnie a gatyáját. A masszív keringéshez hatékony légzés társul, a tüdejük nagyon fejlett, és nem kizárt, hogy a vérerekkel gazdagon átszőtt szárnyuk is segít nekik a gázcserében. Minden egyes szárnycsapásra jut egy levegővétel, ha tehát nagyon gyorsan verdes, akkor liheg is rendesen.
A denevérek nagy része alkonyatkor kezd neki repülni, és mivel ebben a kései repkedő aktivitásban nincsenek emlős vetélytársaik, elterjedtek az egész világon, csak a sarkvidékeken nem szeretnek éldegélni.
Nekik sem megy a gyors felkelés, egyes megfigyelések szerint akár egy órába is telhet, míg annyira összeszedik magukat, hogy szárnyra kapjanak.
És nem egész éjjel pörögnek ám, rendszeresen megpihennek az aktív időszakukban is. Amikor egy denevér azt mondja a többieknek, hogy ledőlök egy kicsit, akkor épp fordítva csinál mindent, mint mi: vízszintesből függőlegesbe helyezi magát, ráadásul fejjel lefelé. A lábai anatómiailag tökéletesen alkalmasak a lógásra, bármelyik gimnazista megirigyelheti ezt a vonásukat: a fejjel lefelé való fityegéshez nincs szüksége izomerőre. Persze jól nézne ki, ha nem így lenne, ha pont a legmélyebb álmában ernyedne el a lába és zuhanna le.
A rendszeres pihenés minden bizonnyal hozzájárul ahhoz, hogy meghökkentően sokáig élnek, a legöregebb ismert példány több mint 40 évig élt. Pihi közben ugyanis teljesen ki tudják magukat kapcsolni, annyira, hogy a testhőmérsékletüket is hagyják leesni, akár 10-20 fokkal is. Ez nagyon hasznos tulajdonság, mert az alacsonyabb testhőmérséklet fenntartása energiát takarít meg. Ez kulcskérdés a denevéreknél, hiszen a repülő életmód nagyon energiaigényes.
Az elfogyasztott táplálékot nem érdemes nekik zsírba fektetniük, mert akkor rettenetesen nehéz lenne repülni és mellesleg: hogy néznének ki a filmvásznon?
Az étrendjük egészen sokszínű: vannak rovarevők, gyümölcsevők, nektárzabálók és vérivók. Nálunk csak olyanok élnek, akik éjszakánként a rovarokat keresik, kapkodják, ritkítják. A molymeghajtású légierő tökéletesen alkalmas az éjszakai manőverezésre, minden érzéke ehhez igazodott. A szemei aprók, a fülük nagy, a szárnyukon lévő tapintó sejtjeikkel pedig a levegő áramlását érzékelik, ez segíti őket az ideális sebesség megválasztásában. Mi, földön futó állatok (tanárok, egészségügyi dolgozók), azért csodáljuk, hogy milyen csendesen cikáznak az alkonyatban ezek a bőregerek, mert tök süketek vagyunk a hangjukra. Ez a nagy szerencsénk, különben megbolondulnánk a sikítozásuktól. Egy sugárhajtómű hangerejével ordibálnak ugyanis az éjszakában, a tárgyakról és a rovarokról visszaverődő hanghullámokat pedig a fülükkel fogják fel.
Tökéletes a térhallásuk, egészen pontosan hallják, hogy a zsákmányuk éppen hol helyezkedik el. Ahogy közelednek a rovarhoz, egyre sűrűbben üvöltöznek, a tolatóradarok sípolását mintha róluk másolták volna.
Az igazság pillanatában, azaz amikor gyilkos tervük megvalósul, és szegény molylepkének ütött az utolsó órája, szó szerint burkolókká válnak: a szárnyukkal és az előre lendített lábukkal teljesen körbeveszik a repülő rovart és úgy kapják el hegyes fogaikkal. A zsákmányt egy közeli faágon fogyasztják el, de van, hogy visszarepülnek vele a szálláshelyükre – burkolni.
Vannak halászó, békászó, gyíkászó, madarászó, és kisebb denevéreket fogyasztó denevérek is. A kisebb étkű fajok testsúlyuk negyedét lapátolják be naponta, de a gyümölcsevők között sokan sokkal többet esznek, mint amennyit nyomtak a nap elején. Egy WMN szerkesztőségi ülésen ismerős lehet ez a viselkedés, de azért ez mégis lenyűgöző.
A gyümölcsevő fajok jóval nagyobbak az átlagnál – nagy az orruk, amivel az illatokat keresik, nagy a szemük is, amivel alkonyatkor és hajnalban is jól látnak. Ilyenek a repülőkutyáknak nevezett gigászi fajok is. Ezeknél értelemszerűen nem kell az ultrahangos éjszakai tájékozódást keresni, hiszen a gyümölcsök nem repkednek a sötétben a lámpák körül. A denevéreknél nem vegánnak meg ketodiétásnak hívják az egzotikusabb kajavallásokat, itt nektárevők és vérnyalók hozzák ezt a vonalat. Az előbbiek nagyon sok növény beporzásában segítenek, az utóbbiak pedig kimondottan élvezik, hogy a legszörnyűbb félelmeket is lehet táplálni.
Ezek a vámpírok ugyanis tényleg vérszomjasok: lovak, marhák és kukoricacsőszök vérével laknak jól.
Az éjszaka csöndjében messziről meghallják, hogy hol szuszog valaki, odakúsznak a közelébe, hogy egy gyors denevérszökelléssel ráugorjanak. Mivel nagyon könnyűek, ezért a szuszogi nem is veszi észre, hogy mi készül. A vámpírka hőérzékelőjével meghőérzékeli, hogy hol van a bőr felszínéhez legközelebb vérér és borotvaéles zománcos metszőfogaival apró sebet ejt a hámon. Nagy szerencsénkre a nyálában van alvadásgátló, így, ha mi vagyunk a kukoricacsőszök, nem lesz trombózisunk, az biztos. A mini-Drakula nem szívja a vért, egyszerűen belelógatja a nyelvét a sebbe, amin úgy fut fel a vér, mint a törülközőn a fürdővíz, ha a sarka beleér a kádba. Amikor jóllakik, óvatosan lehuppan az önkiszolgáló gyorsbüfé hátáról és jóllakott vérellátós ápolóként odébb kúszik.
Sajnálom, hogy hazánkban nem élnek ilyen vérszívók, mert annyi mindent lehetne rájuk fogni ilyen életvitel mellett, a koronavírustól kezdve a rezsi növekedésén át a forint gyengüléséig.
A denevérek többsége elég pogány szokásokat gyakorol, a hímek általában több nősténnyel is párzanak. Vannak teljesen elszabadult hippi fajok, ezeknél a nőstények is szabadosabban élik nemi életüket, és vannak rendes, tisztességes, értékek szerint élő monogám fajok is, náluk az ivarérett egyedek egy életre választanak párt, példát mutatva számos, magát a denevérnél különbnek tartó embernek.
Nagyon érdekes, hogy többféle stratégiát fejlesztettek ki arra, hogy a párzás és a szülés között hosszú idő teljen el és a kis trónörökös akkor szülessen meg, amikor már ideálisak a külső körülmények. Náluk nem feltétlenül az önálló lakás, a megfelelő méretű autó, vagy a stabil kereset jelenti ezt, inkább azt az évszakot várják ki, amikor a lehető legtöbb a táplálék a denevérgyerek felneveléséhez. A vajúdás nem tart sokáig, ehhez a legtöbben vízszintesen, vagy fejjel felfelé helyezkednek el, bölcsőt formázva a szárnyukból és a farokredőből. Sokszor előfordul, hogy egymásnak bábáskodnak a szülésnél, amikor is általában egy denevérbaba jön világra a hosszú, sokszor hónapokig tartó várandósság után. Legtöbbször farfekvéssel születnek, hogy a szárnyuk össze ne gabalyodjon a szülőcsatornában. A szoptatásnál sokszor besegítenek egymásnak, így nevelgetik a kölyküket addig, amíg azok önállóan szárnyra tudnak kapni.
A denevérélet túlsó végén ott várnak a baglyok, sólymok, héják, amik egyébként is rutinosan kapnak el repülő jószágokat, de a krokodilok és a kígyók sem vetik meg a denevéres hurkát. Az éjszakai szálláshelyeiket időnként macskák fosztják ki, de nagyon sok gombás és egyéb halálos fertőző betegségük is van. Ezekkel talán valahogy elbánnának, de velünk meggyűlik a bajuk. A pihenőhelyeik fokozatosan tűnnek el, alig vannak odvas fák, a barlangok bejáratait sokszor lezárják, a tetőkön már nincsenek berepülő nyílások.
A pusztuló élőhelyek, a rovarirtás és a mindent elborító ostoba tudatlanság az, ami a denevérek létét fenyegeti.
Mint minden állat, a denevér is tökéletesen csinálja azt, amihez ért: sokkal jobban repül nálunk, sokkal több éjjeli lepkét szeretne megenni, és állati jól érzi magát fejjel lefelé. Ha a telihold fényénél cikázó denevéreket sikerül megfigyelnünk, örüljünk nekik! Persze annak is örülhetünk, hogy gyerekünk végül mégis ember lett, nem pedig a denevér életpályán repül.
És fajkeveredéstől sem kell tartanunk: a Batman nem dokumentumfilm.
