–

Elárvult zongora

Kivételes zenei tehetséget valószínűleg a dédnagymamájától örökölte, akiben meg volt a hajlam és az ambíció is arra, hogy zongoraművész legyen, ám a nehéz történelmi és anyagi körülmények miatt végül le kellett tennie a koncerttermek hangos sikereiről, így maradt kenyérkeresetként a zongoratanári állás. Ilyen háttér ellenére is a puszta véletlenen múlt, hogy Ali végül mégiscsak a dédnagymama által vágyott pályán valósította meg magát, az egész történet ugyanis egy elárvult hangszerrel kezdődött. „Telkiben, ahol laktunk, az egyik szomszédunk meg akart szabadulni a feleslegessé vált zongorájától, a szüleim pedig úgy gondolták, talán érdemes megmenteni, ezért elhozták.” Az azóta már sikeres fuvolistává lett nővérével együtt csak úgy, a maguk örömére kezdtek el klimpírozni rajta. Később aztán történt egy másik szerencsés véletlen is: egy konzis lány a faluban hirdetést adott fel, miszerint szívesen vállalna diákokat.

Játszani is engedd!

Utólag is tisztán látszik, hogy Alinak milyen hatalmas szerencséje volt az első tanárával, Füzi Nórival, aki szentül hitt az örömzenélés erejében.

Az első két évben praktikusan nem láttak a lányok hangjegyeket, szigorú tanmenet helyett inkább igyekezett játékos keretek között megszerettetni velük a muzsikálást.

„Nóri kotta nélkül tanított minket. Játszottunk a zenével, miközben tulajdonképpen a hallásunkat fejlesztette. Ezért nem is volt az óráknak erőltetett, tanóra hangulata. Sajnos másutt eléggé szárazon tanítják a zenélést, a szolfézs megmarad szolfézsnak, holott az a zenének szerves része, nem kellene különválasztani. Hiszen miről szól a szolfézs? Arról, hogy a fülünk összekapcsolódjon a zenével.”

Hogy a zeneoktatásból a legtöbb helyen épp a játékosság van kiszorítva, Ali szerint nagyon rossz gyakorlat, ennél lehangolóbb pedagógiát talán csak Kínában tapasztalt. „A zene lényege, hogy csak akkor tudsz motivált maradni, ha szereted. Hiszen zenésznek lenni életforma.” Természetesen Ali is úgy gondolja, hogy idővel a szabályokat is meg kell tanulni, de csak jóval később, és egészen más módszerekkel.

Lány a présben

Ami Ali számára a legnagyobb kihívást jelenti mind szakmailag, mind a magánéletében, az az egyensúly, a harmónia megtalálása. Sokat is foglalkozik ezzel a kérdéssel, főleg azért, mert olyan embernek tartja magát, aki nagy amplitúdóval él, és emiatt hajlamos a szélsőségekre. Már gyerekkorában is jellemző volt rá, hogy egyszerre akart mindent csinálni. A zongora mellé szerette volna felvenni a csellót, a hárfát, a fagottot és a kürtöt is – bár végül kompromisszumot kellett kötnie. Persze, csak úgy „Alisan”: a zongora mellett azért jó darabig csellózott is, szakértő fülek szerint ugyanolyan virtuóz módon, mint a másik hangszerén. Egy idő után, ahogy komolyabbra fordult a zenei karrierje, végül mégis el kellett köteleződnie, így maradt a zongora, mint egyetlen szenvedély.

De azért csak sikerült neki így is időt görbítenie, és annyi mindent belezsúfolni a napjaiba, amihez másoknak két élet is kevés. Középiskolába például rögtön kettőbe is járt egyszerre: délelőttönként a Waldorfba, délutánonként a Konziba (azaz a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem Bartók Béla Zeneművészeti Gyakorló Szakgimnáziuma – a szerk.).

A két intézmény közötti ingázás pedig még arra is kiváló lehetőséget szolgáltatott, hogy ha csak titkosan és pár lopott órára, de időnként letegye a jókislányos álarcát is.

Míg az egyik helyen azt hitték, a másikon van és fordítva, Ali a Liszt Ferenc tér padjain üldögélt, és próbálta a maga által túlzsúfolt, maximumra húzott életét egy kicsit kipihegni, egyedül. Ezzel együtt sohasem a külvilág felé akart bizonyítani, hanem kizárólag saját magának. Ami, tekintettel arra, hogy maximalista emberről beszélünk, talán még nehezebb ügy.

Stoplis cipő a zongora pedálján

Gyerekkorában félig fiú volt, meséli, az öccsével sülve-főve együtt lógtak, és rúgták a bőrt, amikor csak lehetett. Így előfordult, hogy stoplis cipőben szaladt be az udvarról a zeneterembe, és ült neki azon melegében a zongorázásnak. „Nyolcadik osztályban esett meg először, hogy felvettem egy rózsaszín pólót. Már ettől iszonyú furán éreztem magamat.” A nőiességét azóta nemcsak elfogadta és megkedvelte, de határozottan állíthatom, tökéletesen bele is érett a szerepbe. Ezzel együtt a sportokat a mai napig nagyon szereti, és annak ellenére jár például lovagolni is, hogy az ő esetében egy kézsérülés nagyon komoly következményekkel járna. „Van bennem egyfajta fatalista hozzáállás: csak nem lesz semmi baj! De egyébként volt már olyan esésem lovon, hogy amikor éreztem, menthetetlen a helyzet, és le fogok zuhanni, akkor kissé elrúgtam magam a lótól, hogy inkább hanyatt essek, és a derekam zúzódjon, csak az ujjaimnak ne történjen baja.”

Komolyra fordítva

A Waldorf iskolában a tanulási metódus javarészt a tapasztalatokra és az emberi tényezőkre épülő folyamat. Ehhez képest a Konzi nagy váltás volt Ali számára a maga rideg, poroszos megközelítésével. Segítő, támogató hidat képviselt e két pedagógia között feszülő hatalmas szakadékon át az ottani tanára, Belák Erzsébet, aki szinte Ali második anyukájává vált. Szükség is volt erre a melegszívű gondoskodásra, nemcsak azért, mert itt már véresen komoly vizsgákkal kellett szembesülnie, de a tanítás és tanulási motivációk egy részével sem feltétlenül tudott egyetérteni. „Tudtam, hogy egy-egy tanáromnak fontos, hogy jól szerepeljek, de főleg azért, mert a kollégák között egyfajta rivalizálás folyt. Ez szerintem nem teljesen egészséges.

Egy gyereknek nem tesz jót, ha azt gondolja, legfőképp azért kell jól játszania, nehogy leszólja valaki az ő tanárát. Ez a negatív megközelítés elég kicsinyes szerintem.”

Ali úgy látja, zenészkörökben amúgy is elég terhelt tud lenni a kollegiális kapcsolat. „Aki jó, annál azt lesik, mikor üt mellé. Sokszor éreztem, hogy ez a nyomás vagy a megfelelési kényszer elveszi a diáktól a lehetőséget, hogy valamit a maga örömére csináljon. Csak úgy tudunk fejlődni, ha kialakulnak a saját céljaink, amiknek nem szabadna a versengésről szólnia.” Ali úgy látja, ennek is köszönhető, hogy sok hazai zenész komoly kisebbrendűségi érzéssel küzd.

Hagyományok vs. nyitottság

A konziból aztán egyenes út vezetett a londoni Royal Academy of Music zongoraművész szakára, ahol újra azzal a szabadsággal találkozott, mint ami már a Waldorfos időkből ismerős volt neki. „Ott képes egyik diák örülni a másik sikerének. Vagy ha elmész egy versenyre, akkor a tanárod nem stresszel azon, hogy jól játszol-e majd. Egyszerűen csak sok szerencsét kíván, és veled örül, bármi van.” Ali úgy látta, Londonban sokkal nyitottabb a gondolkodás, a tanárok nem helyezik magukat a diákok fölé, hanem egyrangúnak kezelik őket, inkább egyfajta mentorként szerepelnek a kapcsolatban.

„Itthon rendkívül hagyománytisztelő a hozzáállás, ami nehezebben nyit az újra. Londonban viszont sokkal nagyobb szabadságot kapnak a hallgatók, amit olykor nehéz kezelni. Bár tény, hogy ez az önállóság nevel arra, amivel a zenész szakma jár. Egyedül kell megismernünk és kijárnunk az utunkat, erre pedig engem London nevelt rá.”

Ezzel együtt azt is látja, hogy a kinti szélsőségesen liberális zenei közeg rányomja a bélyegét a művészetre, ami nem minden esetben jó. „Ez a nagy nyitottság, ha találkozik egy modern, netán üzleti szemlélettel, az már olyan extremitásokba tud átcsapni, amik inkább öncélúak, mint művésziek. A művészet komplex folyamat, benne van az egész emberi körforgás: az alkotás, a gondolati és intellektuális rész, az érzelmek, aztán mindazt, ami kiforrott ezekből a belső folyamatokból, elő is kell tudni adni.

Ehhez képest ma mi van? Kis részleteket dobálnak elénk, kétpercnyi mozaikokat a nagy egészből. Így azonban épp a lényeg veszik el. Amellett a közönség is elfelejti azt a képességét, hogy végig tudja követni egy kerek történet ívét, dramaturgiáját.”

Fesztiválalapító, 19 évesen

Véletlennek tűnő, bohókás ötletként indult ez is, mint oly sok minden Ali életében – így az ember joggal fog gyanút, vajon milyen erők rejlenek ebben a fiatal nőben, ha egy nyárvégi délutánon az osztálytársával egy kertben sétálgatva olyan ideája támad, ami már rögtön abban az évben hatalmas sikerré lesz… hogy a későbbi szezonokról már ne is beszéljünk.

A helyszín apropóját az adta, hogy Aliéknak Bozsokon van nyaralója, a szomszédban pedig egy kastély áll az erdő szélén (amit egyébként annak idején Weöres Sándor is rendszeresen látogatott). A kastély üzemeltetői, mint kiderült, ezer éve valami hasonló rendezvényt keresnek, aminek otthont adhatnának. Ali épp akkoriban tervezett Londonba kiköltözni, és hogy ne veszítse el a kapcsolatot az itthoni barátokkal, kollégákkal, felvetette a cimborájának, Székely Kristófnak, mi lenne, ha szerveznének egy olyan éves fesztivált, ami arról szól, amit ők a leginkább szeretnek: a zenéről és a jó közösségről.

Az első évet még barátokkal, barátoknak szervezték meg, a kurzusok, órák, koncertek azonban gyorsan óriási népszerűségre tettek szert.

Mire kettőt pislogtak, már Nemzetközi Nyári Akadémia néven népszerű mesterkurzusként is működöt a rendezvény, ahová Szingapúrból, Berlinből vagy épp Londonból érkeztek neves tanárok, hogy ott oktassák a tudásszomjas ifjúságot. Vendégeskedett náluk már Nikolas Alstaedt híres csellista, Ránki Dezső, Klukon Edit és Mácsai Pál is.

Többek között ezek az ikonikus emberek azok, akiknek a támogatása erőt ad Alinak a folytatáshoz, a fesztiválszervezéssel járó praktikusabb dolgok ugyanis távol állnak az alapszemélyiségétől.

„Szörnyű például költségvetést számolni. Amíg mások gondtalanul mulatnak, én egyre csak számolgatok magamban, sikerül-e legalább nullára kihoznunk mindent.” Ezzel együtt Ali úgy gondolja, a két totálisan eltérő feladata valahol mégiscsak tudják egymást segíteni. „Amikor véget ér egy-egy ilyen szervezős folyamat, akkor mindig nagyon vágyom, hogy újra belefeledkezhessek a zenébe. Tulajdonképpen az egyik kihívással kapcsolódok ki a másikból.”

A bozsoki helyszínt időközben ki is nőtték, így 2020-tól Kőszegen folytatódik tovább a rendezvény Alpokalja Művészeti Napok címen, így egyszerre több helyszínen tudnak majd színes programokat és kurzusokat kínálni az érdeklődőknek.

Egy mindenkiért

Meg kell, hogy mondjam, szerintem ritka dolog, hogy egy huszonéves lány, főleg a mai önös világban, ugyanakkorra hangsúlyt fektessen a közösség, mint a maga karrierjének építésére. Ali azonban épp azokat nem érti, akik csak a maguk előbbre jutására koncentrálnak. „Számomra ezek egyaránt fontosak. Hiszen olyan szépek ezek az emberi interakciók!

Az egész életünk különféle érdekesebbnél érdekesebb találkozásokból épül fel. Amit megtanulok az egyik tanártól, az egy végtelen hálózat bennem kiteljesedő hozadéka. Ez a tudáshalmaz egy több ezer éves tapasztalat gyümölcse.

Talán azért gondolom így, mert egy hatgyerekes családból származom, de szent meggyőződésem, hogy együtt sokkal többek vagyunk, mint külön-külön. Ez nem azt jelenti, hogy egyedül felejtsük el magunkat, sőt. Mindenki dolgozzon saját magán, saját magáért. De szerintem csak akkor lehetünk külön-külön is boldogabbak, ha a legtöbben boldogok körülöttünk. Ha teszel a közösségért, az neked is a javadat szolgálja. Én például el sem tudom képzelni, hogy ezt a sok mindent képes lettem volna csak önmagamért megtenni. De a társaimért, egymásért viszont örömmel! Ha nincs a világ, én sem vagyok.”

 

Fiala Borcsa

Képek: Chripkó Lili/WMN