Szentesi Éva: Mese a lányról, aki végül hazament
Támogatott tartalom
Mese arról, hogyan találtam vissza a természethez, a régi otthonomhoz és ezáltal önmagamhoz is. Na, jó, nem is mese. Szentesi Éva írása.
–
Arról már sokat meséltem nektek, hol nőttem fel. Ahogy arról is, hogy paradicsomi állapotként emlékszem vissza a napos, gumimedencés nyarakra, a Tisza-partra, a vastag hótakaróval borított telekre.
Boldog gyerekkorom volt. Egészen tizenhét éves koromig a kertes ház volt az a tér, amit ismertem. Természetes volt az, hogy van kertünk, hogy nincsenek mellettünk közvetlenül szomszédok, és az is, hogy nem kell elmenni a piacra zöldségért, a henteshez húsért, mert minden ott van pár lépésre tőlünk.
Amikor Pestre költöztem – azt hiszem, ezt sokan átélték már – egy bizonyos időnek el kellett telnie ahhoz, hogy megszokjam a rengeteg embert, a kiszámíthatatlanul tekergő, megjegyezhetetlen utakat.
Emlékszem, egyszer sírva hívtam fel a Deákról az akkori kollégámat, hogy navigáljon el a Nyugati térre, mert nekem bizony fogalmam sincs, hogy kell oda elmenni (akkor még nem volt GPS a telefonon).
Laktam szinte mindenütt a sokszor idegesítően lüktető nagyvárosban. A tizenhatodik kerületben, a belvárosban, majd Budán, az első, a tizenkettedik és a második kerületben, de megjártam a nyolcadik kerületet és Békásmegyert is, valamint sok olyan helyet, amit jobb is inkább elfelejteni a sötét, nyirkos kis garzonok miatt.
Időközben tökéletesen beilleszkedtem a nagyvárosi életbe, igazi kozmopolita vált belőlem. A GPS-t is csak a dugó elkerülése végett kapcsolom be. Ismerem a legjobb és legszebb helyeket, szeretek pulzálni a nagyvárosi éjszakával, és nagy társaságom van, akikkel gyakran összejárunk. Sosem gondoltam, hogy kívánok majd valami mást is. Azt pedig pláne nem, hogy elköltözöm Budapestről.
De ez az év, ez a 2019 éppenséggel nem volt unalmas. Nem is szolgált kellőképpen. Amikor szilveszterkor álltam a főváros egyik impozáns helyén, beöltözve, felglitterezve, felpolcolva, kirakva, kifenve, és a pazar díszletek között elrebegtem némán az újévi fogadalmam, akkor nem gondoltam, hogy ez az év lesz mindegyik legborzalmasabbika. Pedig borzalomból jutott már elég. (Írtam erről ITT.)
És az elmúlt hét év alatt, azt hittem, letudtam mindent, amivel tartoztam a sorsnak vagy az ördögnek. Hát, rosszul hittem.
A sok nehéz hónap, a sziklasúlyú nyár után úgy köszöntött be a szeptember, amitől enyhülést reméltem, hogy betörtek hozzám. (Erről is meséltem ITT.) Gyalázatos érzés volt, hogy felforgatták mindenemet, hogy hozzáértek a dolgaimhoz. Nem bírtam együtt élni azzal a tudattal, hogy ott jártak idegenek, akiknek még csak a szemébe sem tudok nézni soha, legalábbis valószínűleg nem.
Nem fogalmazódott meg bennem, hogy el kellene költözni, de aztán szembejött egy olyan lehetőség, teljesen váratlanul, amire nem tudtam nemet mondani.
A kis ház egy Pesthez közel eső apró településen van, a hegyen. Olyan csodálatos helyen, aminél szebbet nem bírtam volna elképzelni. Reggel madárcsicsergésre ébredek, délután kutyák ugatnak az alsóbb részeken, ami arra az otthonomra emlékeztet, amit rég elveszettnek hittem. A kutyaugatástól pedig biztonságban érzem magam, mert azt jelzi, hogy vigyáznak rám. Néha avart égetnek, amiről pedig eszembe jut apám, aki nagy avarégető volt, szinte érzem a piszkos zöld munkáskabátjának az illatát, amikor bejött a tüzelésből a házba. Ez az emlék is a biztonságot jelenti.
Pont akkora nyugalom van itt, amekkorára most szükségem van.
Sokat főzök, rendszerezem a dolgaimat, pakolok, virágot ültetek cserepekbe, fűszernövényeket gondozok. A tévét nem kapcsolom be.
Néha csak ülök a kereveten és a horizontot bámulom. Kávézom békében, nem háborgok, nem rohanok.
Vágyom vissza ide, ha be kell mennem a nagyvárosba.
Írni itt elmondhatatlanul jó. Olyan inspiráló a környezet, hogy ennél szebb és jobb díszletet el sem tudok képzelni az alkotásra.
Még azt is megfogalmaztam magamnak, hogy vennem kell egyszer egy hasonló (talán épp ezen a helyen lévő) házat. Vagy építeni. De ahhoz még sokat kell dolgoznom. Takarékoskodni. Félretenni. Valószínűleg hitelt fölvenni. Hosszú távra tervezni. Csupa igazi felelősségteljes felnőtt dolog. És ez újabb löketet ad.
Amikor átjött Szandra barátnőm, leült a teraszra, beszívta magába az erdőt meg a látványt, és azt mondta: látod, te is a szerencse fia vagy. Ugye, milyen jó, hogy kiraboltak?
Nevettünk. És persze tényleg jó. Mert végül minden jóra fordult. Most úgy élek ezen a helyen, mintha ismét hazataláltam volna valahonnan, egy nagyon zaklatott útról, ahol rohannom kellett lélekszakadva. De célba értem, itt most kifújhatom magam, innen most nem kell elmenni, lehet, hogy csak egy darabig, de lehet, hogy az életem végéig is maradhatok. Ki tudja ezt most még előre?
A tanulság pedig az, hogy egyszer mindenhonnan haza kell menni. Egyszer vissza kell találni oda, ahonnan elindultunk. És ha magunkban megtaláltuk az otthont, akkor soha többé nem leszünk egyedül ezen a világon. (Ez most jó giccses volt, tudom.)
Szentesi Éva
A kiemelt kép a szerző tulajdonában van