–

A lakásban mindenfelé fekete, elmosódott ujjlenyomatok.

A padlón elterülő, megszáradt koszcseppekbe beleragadva néhány hajszál.

A fiókok tartalma kiborítva, a nappaliban mindenfelé iratok, emlékként őrzött tárgyak, kacatok hevernek.

A képek letépve. A könyvek felborítva. A bejárati ajtó megrongálva.

Feltehetően pár órája jártak itt. Még nem tudom, hányan voltak. Szövetkesztyűt viseltek. Egyelőre azt se tudni, itthagyták-e a DNS-üket.

A nyomozók aztán három órán át helyszíneltek. Addig én sem léphettem be, amíg nem rögzítették a nyomokat.

Három óra telt el, amíg összeszorult torokkal hazavágtattam, és álltam az ajtóban, mint egy hülye, akit egy nem várt pillanatban jól nyakon vágtak… Annyi ideig nem tudtam még felmérni a károkat.

Különösebben drága ékszereket sosem hordtam. Van egy bizsus dobozom, de abban a Kármán Orsi-darabokon kívül semmi értékes nincs.

Pénzt soha életemben nem tartottam otthon. 

Drága tévé, értékes műszaki árum sincs.

Csak a laptop.

A munkaeszközöm.

Két hete vettem.

Rohadt sokáig spóroltam rá.

Rohadt drága volt.

Korábban nem reménykedtem benne, hogy nekem egyszer lehet ilyen gépem. A csodálatos dizájnú, szupergyors, könnyű és szemet kímélő, csinos gép.

És amikor megvettem, azt éreztem, hogy ezt most tényleg, igazán megérdemeltem.

Ezt most tényleg, igazán jól fogom használni, hiszen ez a munkaeszközöm, sokszorosan megtermeli majd a borsos árát. És megérte rá ennyit várni, mert így jobban becsülöm majd, hiszen nagyon sok karaktert leütöttem azért, hogy végre egy ilyen gépem lehessen.

Aznap, amikor megvettem, szakadt az eső. Egy kapucnis pulcsiban masíroztam az Andrássyn, ki a fényes üzletből, a mellkasomhoz szorítva a finom dobozt, hogy még a nejloncsomagolását se érje a víz.

Belül forróságot éreztem, és közben az sem érdekelt, hogy a nyakam és a hajam alja lassan csurom vizes lesz, mert a kapucni nem tudta felszívni a nedvességet.

Amikor hazaértem, óvatosan mertem csak kibontani, és még sokáig nem kapcsoltam be, csak bámultam, és nem hittem el, hogy ez most akkor tényleg az enyém.

Mostantól könnyebb lesz tehát a munka, mostantól nem lesznek vírusok, mostantól minden oldal betölt egyből, ha vigyázok rá, nem klimpírozok erőszakosan, nem kajálok fölötte, és mindig frissítem majd, ahogy Kriszta, a főnököm javasolta.

Elterveztem, hogy csodálatos történeteket fogok bele írni, hogy sokkal könnyebben és gyorsabban leszek majd kész a regényekkel és a novellákkal, és minden, de minden jóval ragyogóbb lesz. 

Úgy éreztem, egy másik szintre léptem, hogy ez már komolyság, hogy ilyen szép és okos eszközzel nem lehet lacafacázni, ide tényleg pontos és megfeszített munka kell, ebbe a laptopba nem írhatok szar anyagokat és innen nem engedhetek ki silányabb kéziratokat sem. Boldog, közös, munkával eltöltött évet kívántam magunknak.

Azon a különösen kellemetlen viharos napon nagyon boldog voltam.

Azóta a különösen viharos nap óta kicsivel több mint két hét telt el. Egész pontosan két hét, két nap és még három óra.

Ebben a három órában már tudtam, hogy az új gépem nincs többé, mert valakik betörtek, és ezt is magukkal vitték.

Azok az emberek, akik három órával ezelőtt felfeszítették az ajtót és kitépték a zárat a keretből, nem csak egy gépet vittek el. Hanem egy megvalósult álmot is. Egy olyan álmot, amiért nagyon sokat dolgoztam.

Elvitték. Fényes nappal, vasárnap, egy tízemeletes ház ötödik emeletéről, a második kerületben.

Azt mondják, elszaporodtak a betörések errefelé. Azt hiszik, gazdagok laknak itt. Olyanok, akik tartanak itthon ékszert, készpénzt. Olyan ékszert, amit lehet, hogy a nagymama adott a ballagásra, és évtizedek óta őrizgeti a család. Meg olyan készpénzt, amiért sokat dolgoztak.

De a betörők nem csak álmokat visznek magukkal meg emlékeket és a verejtékes munka eredményét.

Hanem elviszik magukkal a biztonságérzetet is.

A tudat, hogy idegenek jártak ott, ahol alszom, eszem, dolgozom, élek, elviselhetetlen.

Kidobálták a bugyikat a fiókomból, beletúrtak a ruháim közé, felborították a kanapém párnás részeit, letépték a képeimet a falról készpénz és széf után kutatva. Összefogdostak minden személyes tárgyamat és ruhaneműmet.

És elvitték a régi laptopot is, amin ujjlenyomatkód sem volt, ami tele volt az összes belépési kódommal a hivatalos és személyes profiljaimhoz, a levelezéseimhez, a fotóimhoz és a kéziratokhoz, amiket szerencsére lementettem egy külső adathordozóra is.

Meg elvitték a bizsus dobozom tartalmát, az ajándékba kapott Kármán-ékszerekkel.

Azóta eltelt három nap.

A lakás ugyanúgy van. A megszámozott bűnjelek helyét jelzi az 1-es, a 2-es, a 3-as, a 4-es és az 5-ös.

Eddig számoltam.

Azt mondja az egyik ingatlanokkal foglalkozó barátnőm, hogy ő járt már olyan lakásban, amit helyszínélés után takarítottak, és nagyon nehezen jön le az a fekete por.

De valami más nyomát sokkal nehezebben lehet eltüntetni.

Még nem volt erőm összepakolni, egyedül sehogyan se menne. Várom Enikőt, hogy segítsen. És amikor ideér, elmegyek itthonról, mert nem bírom csinálni.

Azóta a húgomnál dekkolok, mint valami félig megbolondult, idegbajos holdkóros. Akinek elvették a biztonságérzetét.

Mert az ilyen esetek nagyon sok emberrel megtörténnek sajnos, és nem az eltulajdonított tárgyak fájnak a legjobban, hiszen mindent meg lehet venni újra, hanem az, hogy erőszakkal elvették tőled az ősbizalom érzését.

Szentesi Éva

Utóirat:

Amikor múlt héten vasárnap este a rendőrségen ültem, és oldalra nézve megpillantottam ezt a falat, egy percre elmosolyodtam. Pedig a szívem szakadt ki a betörés és az elveszett laptopom miatt. Szombat délben pedig visszamentem a kapitányságra, mert valaki jelentkezett, hogy nála van a gép, megvette – feltehetően a betörőtől – és visszaadná.

Erre mennyi esély volt? Nem sok. Legalábbis ittam rá hideg vizet.

Tegnap viszont nem felejtettem el lefotózni (remélem, nem tilos) a falat, ami jellemzi az egész helyzetet. Itt a tanúbizonyság, hogy a rendőrök (legalábbis ők itt) hihetetlenül jó fejek és a humoruknál vannak.

Köszönettel tartozom a két nyomozónak (Ádámnak és Ádámnak), a két helyszínelőnek, Bélának és Pistának a közbenjárásért, meg azért is, hogy végtelenül kedvesek és viccesek voltak, nagyon sokat jelentett nekem múltkor is és most is. És a „becsületes megtalálónak” is köszönöm, hogy jelentkezett.

Éljen az őrangyalom!

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Getty Images/ sansara