–

Ülök a tanáriban, és azt érzem, elég

Legszívesebben felállnék, elrohannék a minisztériumba, és beleüvölteném a tisztelt illetékes arcába, hogy „Most lett elég!” Sokat gondolkodtam azon, hogy abbahagyom inkább az egészet, új munkát keresek, aminek semmi köze a közoktatáshoz. Harmincnyolc éves magyartanárként, két nagyobb gyermekkel szerintem találnék állást. Pedig imádom a munkámat, a gyerekeket, az osztályomat. Van egy szuper hetedikes osztályom. Egy teljesen átlagos állami általános iskolában dolgozom tizenegy éve. Szeretem a kollektívát, a szívemhez nőtt a környék. És épp a szívem az, ami visszatart attól, amit az agyam már régóta üvölt: „Menekülj, amíg nem késő!”

Pedig már régen késő

Régen késő szóra emelni a számat, de most megteszem. Levelet írok, hátha eljut végre mindenkihez, hogy tudják, milyen nagy a baj.

És ha nem teszünk valamit, akkor még nagyobb baj lesz.

Hetek óta minden reggel gyomorgörccsel megyek be dolgozni: „Ma megint mi fog történni?”

És nagyon boldogan megyek haza, ha aznap nincs se rendkívüli értekezlet, se váratlan e-mail, sem pedig új tankerületi utasítás. Mert az egy nagyon kivételes és boldog nap, ha csak a tanítás öröme, a mindennapok apró-cseprő problémája van terítéken. Semmi olyan nem történik az iskolában, ami annyira megviselne, mint az oktatás jelenlegi állapota.

Hat kolléga hiányzik a kollektívából

Így hetek óta én tartom a kémia-, az erkölcstan-, és a fizikaórákat az osztályomban, hetente egyszer pedig az angolt is… felsőfokú német nyelvvizsgával. Mert. Nincs. Ember.

Próbáltunk nemet mondani, de mindig az a válasz: „Meg kell oldanunk, hogy működjön az iskola, nincs mese”. És „Amúgy is belefér az óraszámomba, hisz munkaközösség-vezetőként, osztályfőnökként az órakedvezményeket beleszámolva húsz órám van”. Vagyis… lenne. Mert így huszonhat olyan van, ami állandó.

Ugyanis egy hete a napközit is én csinálom. Ott sincs kolléga. Szívrohamot kapott negyvennyolc évesen, és a helyére nem lehet felvenni senkit – „felsőbb utasításra”.

Ami pedig nem fér bele, oda eseti helyettesítésben megyek, mert akkor nem kell az iskolának a túlórát fizetni. A lényeg, hogy amúgy a 230.000 forintos fizetésemmel (amiről, ugye, már nem is beszélhetek nyilvánosan) „már így is túl vagyok fizetve”. Szerintük.

Próbálom elterelni a gondolataimat azzal, hogy kitöltöm a heti munkarendemet, a nem oktatással-neveléssel lekötött munkám adminisztrációját. Természetesen minden percünket le kell írni. Monoton módon kattintgatok, minden óra előtt beírok tizenöt perc tanórai előkészületet. Írnám én a valóságot, de nem tehetem.

Két hete behívatott az igazgató: szóltak felülről, hogy „Túl sok munkát írtam be pluszban, azonnal utasítanak, hogy töröljem, és legyek szíves csak annyit beírni, ami harminckét órára jön ki összesen. Többet egy perccel sem.”

Azon a héten ötvenhat órát dolgoztam, javítással, szülőivel, ünnepi nap szervezésével. De szerintük lehetetlen, hogy ennyi legyen a munka.

Persze, akkor úgy írom, ahogy elvárják…

Hányinger és undor vegyes érzésével csinálom a teljesen felesleges adminisztrációt, hisz ez nem a valóság, hanem csak az a statisztika, amit a rendszer látni akar. Hogy a tanároknak ne legyen igazuk.

Hisz „táborban sem voltam kilencvenhat órát az osztályommal”… ingyen. (De, voltam!) Csak előtte alá kellett írnom egy nyilatkozatot, hogy „térítésmentesen vállalom a tábort”. Mert ha nem írtam volna alá, nem mehettünk volna el.

A gyerekekért pedig kénytelen voltam ezt vállalni. Amúgy szuper tábor volt, ahol nem terrorizált bennünket a rendszer, nem utasított senki semmire, egyszerűen csak léteztünk. Amolyan idilli állapotban, amilyennek a hétköznapoknak is lennie kellene. Haza sem akartam jönni…

Miközben ezt írtam, megint hívtak

Remegő lábbal léptem be az irodába, ültem le a kényelmes bőrfotelbe, ami most vasszékként hatott: „Nem éppen megfelelő bejegyzést tettem ki a Facebookra a választásokról, törölnöm kellene, és tartózkodnom attól, hogy legközelebb ilyet tegyek”. Nem, nem fogok. Még ki sem léptem az ajtón, máris töröltem a főnökömet az ismerőseim közül. Hátha…

Kiborulás

Amikor visszatértem, az első osztályosokat tanító kolléganőm zokogására lettem figyelmes. Elege van. Harminckét kisdiákja tanul az osztályában, és hiába van köztük autista, SNI-s, BTM-es, a rendszert nem érdekli. (SNI: sajátos nevelési igényű gyerekek, BTM: beilleszkedési-, tanulási-, magatartási zavarokkal küzdő gyerekek – a szerk.) Csak a tényleges „darabszám” érdekli a rendszert, a számított létszám nem jelent semmit.

Kiborult, mert a tanítótársa felmondott. Most egyedül maradt, és amíg nincs megoldás, ő viszi az osztályt egyedül, napi nyolc órában. Mert senki sem tud már több helyettesítést vállalni.

Szereti a gyerekeket, de így nem tud normálisan tanítani, hisz nem megfelelőek a feltételek. Lehet, hogy ő is felmond…

Felpattantam, és elkezdtem rohanni

Magam sem tudtam, hova. Az aulában közel ötven gyerekbe botlottam, akiknek éppen testnevelésórát tartott a földrajzos kolléganőm, mert nincs szaktanár. Próbáltam kifutni a hátsó ajtón, ami hetek óta rossz, de nincs karbantartó, aki megcsinálja. Gyors léptekkel rohantam visszafelé, hogy majd a főbejáraton kimegyek. Nem tudtam, hova, nem tudtam, merre, csak el innen! Az iskola előtt megálltam, és leroskadtam egy padra. Zokogtam.

Nem ezért lettem tanár! Én nem gyermekmegőrző, nem statisztikagyártó, nem adminisztrátor akarok lenni, hanem pedagógus, aki a saját szaktárgyát innovatívan, lelkesen tanítja.

Ezt teszem, amikor csak lehet. De egyre kevesebb bennem a tűz, a lelkesedés, a könnyeim pedig maró savként gördülnek le az arcomon. „Elég!” Üvöltöttem magamban. „Most lett elég”… Egyszer csak mellém lépett egy fiatalember. Megfogta a vállamat: „Tanárnő! Jól van?” – egy tíz évvel ezelőtti diákom volt az. Felsegített, és megölelt. Miattam lett magyartanár. Most már együtt zokogtunk.

Meddig még, mondjátok, meddig még?

Bianka

Kiemelt képünk illusztráció.

A szerző identitásának védelme érdekében, saját kérésére, nevét megváltoztattuk.