–

Ha a boldog család eszméjére gondolok, a mai napig egy Disney-jelenet jut az eszembe. Karácsony van, Mickey-ék az asztal körül ülnek, és jut is, marad is alapon próbálnak osztozni egy darab szegényes sült húson. A gyerekek örülnek a lakomának, a kissrác épp egy frissen szerzett csirkecombot lobogtat, csupán Mickey apa arca gondterhelt, ahogy késével apró darabokra vágja a tányérján maradt egyetlen borsószemet. Persze, a szereplők mimikája félreérthetetlen, és a történet is erősen sarkított, hogy még egy gyerek számára is átjöjjön az üzenet: legyen bár anyagi javak híján az ember, ha szerető család veszi körül, s kandallójából árad az otthon melege, akkor biza megvan mindene.

Csodáltam ezt az ösztönös odaadást és zsigerből fakadó lemondást, számomra valamiféle megmagyarázhatatlan harmóniával töltötték meg a képkockákat. Ma már picit paradoxnak érzem, de gyermeki vágyaim közt ilyen boldog szegénység szerepelt.

Meg egy erős és bátor apa, aki gyermekét a magasba röppentve kacagtatja – ahogy hős Mickey is teszi az ominózus jelenet elején –, aki elűzi a szekrényben ragadt szörnyeket, és télen saját zsebébe süllyesztve melengeti az átfagyott gyermekkezeket. 

Persze, az én apámnak is voltak szuperképességei. Mesterien tudta például a narancsot pucolni, aprólékos műgonddal mindig csak félig hántotta le a héját, és a gerezdeket is úgy rendezte el, hogy a gyümölcs virágként nyílt ki a kezemben. A strandon vizet eresztett a markába, majd úgy préselte ki az ujjai közti apró lyukon, mintha szökőkút rejtőzne a tenyerében. És úgy tudta csavarni a vizes törülközőt, és azzal olyan pontosan kimérni az ütéseket, hogy annak látható nyoma ne legyen.
A husáng még ennél is rosszabb volt, borzasztóan csípett, hiába bújtam a kanapé mögé, csak úgy surrogtak fülem mellett az ütések. Mind közül talán a nadrágszíj volt a legkegyetlenebb, de kaptam puszta kézzel is, ha túl macerás lett volna levenni azt a fránya övet.

Ám közel sem az erőszak fizikai formája hagyta bennem a legmélyebb sebeket. A sérülés begyógyul, a test, fizikai valónk e csodás, külső burka fel van vértezve a folytonos megújulás bámulatos képességével. A lélek az, ami nem felejt.
Olyan mély nyomot hagyott bennem megaláztatásom emléke, hogy képtelenség lenne a feledés leplét ráborítani, egy-két apró sérelem, kéretlenül marasztalt emlékfoszlány biztos felsértené a gondosan elsimított szövetet.

Hiába próbálnám szépíteni a történetet, akkor sem mondhatnék mást: apám alkoholmámoros kicsinyességeinek játékszere voltam.

Valamiért rendkívül szórakoztatónak találta, ahogy könnyes szemmel prüszköltem a méregerős levestől, amit kényszerből nyeltem le, vagy krákogtam a számba erőszakolt cigaretta maró füstjétől. Ha vihar volt, a házfal mellé vezetett, és katonás rend szerint, vigyázzban állva kellett néznem a villámlást; persze jól tudta, mennyire félek tőle. Egyszer pedig, amikor az óvodából hazaértem, a küszöbön találtam a kedvenc kis bárányom levágott lábait: nem bajlódott az örök vadászmezők meséjével, kendőzetlenül dörgölte orrom alá a valóságot. Évekig tagadta, hogy a lánya vagyok, és válogatott szitkokat szórt rám. „Vörös ember, vörös ló, vörös ember egy sem jó” – mantrázta szüntelen.

Öt évig volt körülöttem az állandó bizonytalanság és rettegés. Hogy mi volt a legborzasztóbb az egészben? A folytonos kétely. Sosem tudhattam, azért nyújtja-e a kezét felém, hogy segítsen megszerezni a polcon lévő loncsos plüsskutyát, vagy hogy lekeverjen egy ordas nagy pofont, mert felmásztam a székre.

Akkor, ott képtelen lettem volna szavakba önteni az érzéseimet, így szépen, komótosan fojtottam el mindent, hogy azok évek múltán, új démonokként visszatérve kísértsenek. Anyám persze élő pajzsként próbálta tompítani az ütéseket, mígnem egy szerencsés véletlen folytán meghiúsult tragédia elég bátorságot adott neki ahhoz, hogy mindenét hátrahagyva, a két gyerekét kézen fogva meneküljön.

Ma már kategorikusan, mindennemű érzelmi felhang nélkül tudom sorolni a tényeket: ötéves koromig a családon belüli erőszak mindennapos elszenvedője voltam. És az az ember mérte rám az ütéseket, akinek genetikai készletét magamban hordozom.

Már nem munkál bennem az önvád, vajon mivel is érdemeltem ki mindezt, vagy mit is kellett volna tennem azért, hogy a szeretetének legalább néhány morzsáját megkaphassam.

Huszon-egynéhány év elég volt hozzá, hogy elcsituljon bennem minden, és olyan jól elraktározzam a bensőm egy egészen apró zugába az átélt fájdalmakat, hogy kellő időben akár építkezni is tudjak belőlük.
Viszont hosszú évek teltek el úgy, hogy hurcoltam magammal egy jó nagy batyut, teli lelki sebekkel, megannyi kérdéssel, amelyekre magamban nem találtam feleletet. Ezerszer elképzeltem, ahogy elé állok, és a bennem fortyogó összes dühöt kieresztve felteszem neki végre a kérdéseimet: Mondd csak, apám, miért nem voltál képes szeretni engem? Mit éreztél, amikor először kezet emeltél rám? Miért akartál megölni minket azon az utolsó éjszakán? Ott kuporogtunk a franciaágy sarkában, anyám arca csatakos volt a könnyektől, miközben ezt suttogta: „El ne aludj, mert akkor meg fog ölni minket.”

Meséld el, apám, emlékszel-e rá? Vagy üres fenyegetés volt csupán, semmitmondó ígéret, amivel telis-tele volt az életed?

Szerettem volna válaszokat, feloldozást kapni, és még sokkal inkább adni. Szurkoltam volna neked, hogy legalább egy épkézláb indokot találj, miért tetted ezt velünk, hogy szemet hunyva a múlt felett, kiegyezhessünk végre. Hogy túltegyem magam azon a lelki terroron, amiben még sok-sok évig tartottál. Hányszor követtél engem, emlékszel? A legváratlanabb pillanatokban és helyszíneken bukkantál fel, a kerítés tövéhez lapulva leskelődtél. Részegen az iskolában őrjöngtél, fenyegettél és mocskolódtál.

Válaszokat akartam, kőkemény, összeroppantó mondatokat, hogy megtudjam végre, miért is lettem ilyen elcseszett. Ezért is mentem el hozzád hét évvel ezelőtt, felnőttként még egy kényszeredett lehetőséget adva arra, hogy megszépítsük a feslett emlékeket. Hogy milyen volt újra találkozni veled? Huszonöt év után kiengedni a palackból a szellemet és esélyt adni a jelennek, hogy tisztázza a múltat, és új irányba mozdítsa a jövőt?

Semmit sem változtál. Negyed évszázad is kevés volt hozzá, hogy az idő vasfoga a legkisebb csorbát ejtse rajtad. Ugyanaz a számító, ravasz tekintet nézett vissza rám, amit gyerekkoromból már jól ismertem. Üdvözöltél, majd rám zártad a kaput: „Innen nem mész el, míg azt nem mondom!” Halántékomat már feszítette is a pánik ismerős lüktetése. Meséltem volna magamról, hátha végre találsz valami szerethető vonást is bennem. Lám, mégiscsak elvégeztem az egyetemet, hiába jósoltad az ellenkezőjét. Van jogsim is, nyelvvizsgám kettő, és kilépve a freudi mókuskerékből, sok-sok apakomplexusos tévedés után végre boldog kapcsolatban élek. De te hárítottál, téged ez nem érdekel; neked is van kilenc szakmád, kismiska vagyok én hozzád képest.

Inkább megmutattad a fegyvergyűjteményed, és számonkérted az elmaradt szülinapi köszöntéseket.

Én meg hallgattalak, dicsértem az ócska, fagyasztott aprósütijeidet, és annyira, de annyira szerettelek volna szeretni téged.

Nem tettem fel a kérdéseimet végül. Nélkülük is tudtam, nincs már dolgunk egymással. Menj, apám, járd végig az utat, amely neked rendeltetett. Majd elszámolom egyedül az elpazarolt éveket.

Ágnes

 Kiemelt képünk illusztráció