–

Nem vagyok példakép, valószínűleg épp az ellenkezője – elrettentő példa. Mostanában engem is gyötör a kérdés, hogy vajon miért. Miért nem szeretem magam eléggé? Hol akadhatott el a dolog? Milyen élmények értek gyerekkoromban, amik miatt ma állandóan küzdenem kell azért, hogy jóban legyek magammal? Nem dicsértek eleget? Nem reagáltak pozitívan az igényeimre? Nem tudom.

Tudati szinten boldog gyerekkorra emlékszem vissza. Biztonságos szeretetben nőttem fel, csak egy teljesíthetetlen elvárással: hogy legyek tökéletes. Így azóta is csak pillanatokra adatik meg, hogy elfeledkezzem magamról – mert az egyet jelent azzal, hogy minden rendben van. Amint felbukkan az önreflexió, megrohannak a kétségek.

„Ne irigyelj, a boldogtalanság jele”

Múlt hétvégén wellness-szállóban ejtőztünk Adrival (Kurucz Adrienn, a WMN alkotója – a szerk.) – meghívtak minket. Jutalomutazás volt, csak hagyni kellett kényeztetni magunkat. Jó pár stresszes hét után úgy éreztem, megérdemlem. A jó pár stresszes hét ráadásul nyomot is hagyott rajtam: mínusz két kilót. Ilyesminek manapság még örül is az ember, a nehéz időszak kellemes mellékhatásának tekinti. Az evés egy ideje amúgy sem játszik központi szerepet az életemben, de nem is ettől fogyok szerintem, hanem leginkább az álmatlan éjszakáktól.

Hiába mutatják ki a vizsgálatok, hogy a zaklatott éjjel megköti a kilókat, nálam fordítva működik. Lelki fülemmel hallom, ahogy a szorongás mardossa a húsomat, rágja le rólam a falatot.

Mielőtt bárki rosszra gondolna: nem élvezem. És próbálok is tenni ellene – amikor nagyon rápörgök egy gondolatra, és érzem, hogy csak húz lefelé, előveszek egy könyvet, és olvasok, vagy bekapcsolok egy hangjátékot, amely eltereli a figyelmem. Utána remélhetőleg elalszom. Szóval a fogyás ezen az áron nem cél, és nem is javaslom senkinek.

Amikor mostanában bókot kapok arra, milyen karcsú lettem, legszívesebben azt válaszolnám: „Ne irigyelj, a boldogtalanság jele.” De nem, ez sem igaz már. Nem vagyok boldogtalan. Csak olyan önismereti úton járok, amihez testileg-lelkileg lecsupaszodtam. Másképp nem ment.

Amíg meleg hájba burkolózol, addig nem jutsz el a lényegig. Ott kell állni pőrén, csontosan, meg kell érezni minden rezdülést, meg kell tapasztalni, mi mennyire mélyre megy, milyen érzést kelt benned, meddig maradsz állva, mi terít le.

Csak így tudod meg, hol van a középpontod. Nem mintha direkt csinálnám. Magától történik, csak hagyom, nem menekülök el. 

„Undorító vagyok”

Ott hagytam el, hogy Adrival wellnesseztünk. Ehhez minimum fürdőruhára kell vetkőzni, ami két kolléga között – legyenek bár lassan igaz barátok – mégiscsak egy határátlépés. Hülyeség, tudom. De hazudik, aki azt állítja: gond nélkül levetkőzik, pillanatnyi habozás nélkül. Vagy ha nem hazudik, akkor irigylem. Tényleg az volna a teljes önazonosság, hiszen annyira természetes – a testünk mi magunk vagyunk.

Azért igyekeztem nem nagy ügyet csinálni belőle, nem takargatni magam, nem figyelni arra, milyen szögből mi látszik éppen (mérsékelt sikerrel). Amiért valójában belekezdtem a történetbe, az egy látszólag jelentéktelen pillanat volt, amikor két gőzkamra között elhaladtam egy keskeny tükör előtt. Az a tizedmásodperc, amíg a pillantásom a combomra tévedt, hirtelen minden öngyűlöletemet felszította.

„Undorító vagyok” – suhant át az agyamon. Mit suhant, letepert. Ma már egy ilyen pillanatot azonnal tudatosítok, és rögtön megfeddem magam érte. Hát normális ez? Pontosan tudom, hogy nem.

És végképp nem az, ha utána még azért is haragszom magamra, amiért nem tudom elfogadni a saját reflexeimet, vagyis érzéseimet.

Az elfogadásnál is több 

Egy barátom egyszer felvilágosított arról, hogy a cél valójában nem is az, hogy elfogadjuk magunkat, hiszen például a gyerekünket sem elfogadjuk a hibáival együtt – ez még kevés volna. Az ember a gyerekét kifejezetten szereti a hibáiért. Odáig van értük, megzabálja őket. Így kellene éreznünk saját magunk iránt is.

Szeretni kellene magunkat a hibáinkkal együtt, sőt akár azokért.

Pontosan azért, amit a tükörben megpillantottam, és amiért legszívesebben elbújtam volna.  

Nem tudom, milyen út vezet addig, és hol lelhetném meg. Egyet tudok: nem mások elismerése kell hozzá. Annak – már rég rájöttem – számomra nincs semmi jelentősége. Akár az egész világ visszhangozhatja, hogy szép vagyok, én akkor sem hiszem el, sőt, csak még jobban kínoz a kontraszt.

Ezt az utat magunkban kell megtalálnunk, hiszen egyedül magunknak nem tudunk megfelelni. De miért nem tudjuk magunkban elfogadni azt, amit másokban simán? Miért lehetnek csak mások tökéletlenek, mi nem? Nekem ezt a parancsot kell átprogramoznom, akármilyen banálisan hangzik is, és akármekkora butaság.

Nincs más tükör

Az elmúlt másfél évben sokat haladtam is vele (még ha épp most vallottam is be, milyen messze vagyok még a céltól). Engem is meglepett, hogy ehhez egyedül kellett lennem, de talán nem is olyan furcsa.

Nincs más tükör körülöttem, csak amiben én látom magamat.

Soha azelőtt nem léptem ki smink nélkül az utcára (még ha csak diszkrét sminkkel is). Soha azelőtt nem mertem volna melltartó nélkül emberek közé menni (pedig nincs is mit megtartani). Soha azelőtt nem tudtam magasról tenni arra, tetszem-e másoknak, örömmel vannak-e a közelemben, illetve nem tudtam megszabadulni a kényszerképzettől, hogy ebben a külsőm is szerepet játszik.

Vannak, akik számára mindez evidencia. Nekem fejlődés.

Az volt belém kódolva, hogy mindig „egyben” kell lenni. Amikor az ember elhagyja a privát szféráját, a lehető legjobb arcát kell mutatnia. De lehetőleg otthon is, hiszen ott sincs egyedül, és egy házasságban sem hagyhatja el magát, mert akkor nem fogják nőnek tartani, nem fogják kívánni. A gyerekeknek pedig példát kell mutatni. 

Ezekkel a hiedelmekkel éltem negyven évet – de valószínűleg generációk óta hordozom. Ettől próbálok most elbúcsúzni.

Mert nem szeretném megvárni, amíg hetvenéves leszek, hogy azt mondhassam: nem számítanak a ráncok, a löttyedt bőr, a térképpé összeálló hajszálérhálózat, a ritkuló, ősz haj, pihe szemöldök – ez mind én vagyok.

Éppen úton.

Gyárfás Dorka