–

WMN: Véleményed szerint miért tabusítja még mindig a közbeszéd a rák témáját? Miért nehéz erről még mindig nyilvánosan beszélni?

Linder Erzsébet: Az a tapasztalatom, hogy senki nem akar hallani vagy beszélni róla. Mivel sokan azt gondolják, hogy rák egyenlő halál. Kényelmetlen erről a témáról beszélni. Sokan azt hiszik, ha nem beszélnek róla, akkor nincs is. Ezért maradnak nagyon sokan egyedül a betegség leküzdésével, feldolgozásával, mert nincs kivel megbeszélni. És még mindig kevesen fordulnak pszichológushoz is, mert nálunk az is tabu. Szóval azért tabusítja a közbeszéd még mindig a rákot, mert azt hiszik, hogy aki rákos, az biztos, hogy meg fog halni. Fogalmuk sincs, hogy nagyon sok rákfajta ma már igenis gyógyítható, főleg, ha idejében felfedezik.

WMN: Mit gondolsz, miért van az, hogy sokan még az érintettek közül sincsenek tisztában azzal, hogy az áttétes mellrák élethosszig tartó kezelést igényel? 

L. E.: Talán azért, mert ezt a rendelésen nem mondják el az orvosok. A kezelés megkezdésekor még senki nem meri kijelenteni, hogy mi lesz a végkifejlet, hiszen nem tudják. Sok függ attól, hogyan reagál majd a szervezet a kapott kezelésre. Sokáig én sem tudtam, hogy mi lesz. Azt hittem, megműtenek, aztán kemoterápia, és sugárkezelés, és ezzel le is tudom majd az egészet. Nekem is időbe telt, mire rájöttem, hogy az enyém nem egy szokványos eset az áttétek miatt. Ráadásul nem is voltam műthető egyrészt a tumor mérete és izomhoz, illetve bőrhöz tapadása miatt, másrészt az áttétek miatt. Csak idővel jöttem rá, hogy a kezelés az én esetemben hosszú évekig tartani fog.

WMN: Neked mi volt az első reakciód, amikor kiderült, hogy mellrákban, ráadásul áttétes mellrákban szenvedsz?

L. E.: Sokkot kaptam. Az ember azt hiszi, hogy ez mindig csak mással történhet meg, vele sosem. És mivel korábban nagyon sok cisztám volt a mellemben, amiket vagy leszívtak, vagy kioperáltak, azt gondoltam erről is, hogy ez is egy ilyen lesz. De persze valahol éreztem, hogy ez most azért kicsit más, mint a korábbiak.

Ezért is nem fogadhattam el, hogy 2017. augusztus végén következő év május végi időpontot akartak adni az ultrahangra és a mammográfiai vizsgálatra. Éreztem, hogy az baromi késő lesz… 

Így aztán elmentem még aznap magánrendelésen ultrahangra, ahol azonnal megmondta az orvos, hogy nemcsak hogy daganat, de biztos, hogy rosszindulatú, és nemcsak a mellben, hanem a nyirokcsomóban is van már áttét. Szóval sokkot kaptam elsőre, hát még, amikor a PET CT azt is kimutatta, hogy csontáttétem is van. Ezt már végképp nem akartam elhinni, elfogadni. Továbbmentem, újabb vizsgálatokat kértem, és csak akkor fogadtam el a betegséget, amikor a másodvizsgálatok is ezt támasztották alá. És akkor jött elő a sportoló énem: megráztam magam, és azt mondtam, oké, beteg vagyok, de én meg fogok gyógyulni, tessék megmondani, hogy mit kell nekem ehhez tennem!        

WMN: Szerinted hogyan áll össze egy igazán hatékony kezelés? A megfelelő terápia mellett mi segíti a beteget a legjobban?

L.E.: Ez elég összetett, és nem is mondom, hogy egyszerű kérdés. Nekem is rengeteg munkám van benne. Szó szerint mindennap ennek rendeltem alá mindent. Az első és legfontosabb az volt, hogy elfogadjam és megköszönjem, hogy kaptam ezt a betegséget, mert ez elősegíti a fejlődésemet, jobbá válhatok. Vagyis nem arra fordítottam az energiámat, hogy haragszom magamra, haragszom a világra, hogy beteg vagyok és most ezzel meg kell küzdenem, és sajnálom magam naphosszat. És ugyanezt tettem a régi sérelmeimmel. Nem aggódtam tovább miattuk, kiiktattam a mindennapjaimból őket. Plusz még megtanultam a jövő miatt sem aggódni. Megpróbáltam megélni a mindennapokat, a jelenben lenni, és abban megtalálni a szépet. S bár én korábban is elég egészségesen étkeztem, de utánaolvastam, hogy milyen étrendet javasolnak a rákos betegeknek. Illetve mi az, amit teljesen el kell hagyni az étrendből, vagy legalábbis tanácsos. Mindezeket nagyon szigorúan be is tartom. És amint a kemoterápia után lehetett, és a professzor asszony megengedte, elkezdtem sportolni. Röviden: kezelés, stresszmentes élet, egészséges táplálkozás, sport és meditálás. Legalábbis nálam ez vált be.         

WMN: Milyen stádiumokon megy keresztül egy daganatos betegség kezelése alatt álló ember?

L. E.: Nem könnyű, főleg az elején. Mivel az egész ismeretlen, és attól mindig rettegünk, hogyan lesz, mi lesz, fog-e fájni stb. Ezt a félelmet én megpróbáltam úgy redukálni az elején, hogy arra gondoltam, hogy ez az egész kezelés azért van, mert meg akarnak gyógyítani, és bármi lesz is a mellékhatás, azt elviselem a gyógyulás érdekében. Innen kezdve nem siránkoztam azon sem, hogy jaj, ki fog hullani a hajam, mert tudtam, hogy az amúgy is visszanő. Egyébként az is érdekes, hogy életemben először kopaszon láttam magam szépnek. Pontosabban addigra jutottam odáig a korábbról magammal hurcolt sérelmek feldolgozásában, hogy valóban így gondoltam.

Reggel mosolyogva ébredtem, amire korábban soha nem volt példa. Mindezt a legnagyobb mellékhatások és kezelések közepette.

Pusztán azért, mert mentálisan ennyire rendbe tettem magam. Persze a gyógyszerek mellékhatásai engem is sújtottak, próbáltuk az orvosokkal minimálisra csökkenteni ezeket, de nem siránkoztam miattuk. Aztán jöttek az eredmények, miszerint jól reagált a szervezetem a kezelésekre, csökkent a daganat mérete, később el is tűntek az áttétek is. Így még inkább beigazoltnak láttam azt, hogy jó az, amit csinálok, és ezt kell folytatnom. Nem egyszerű, de már megszoktam, hogy háromhetente mennem kell az infúziókra, és egyéb rendszeres ellenőrző vizsgálatokra. Ez most már beépült az életembe. De normális életet élek. Ez olyan, mint más egyéb krónikus betegséggel élőnek a rendszeres ellenőrzés, kezelés, például egy cukorbeteg ember esetében.

WMN: Véleményed szerint más faktorok is szerepet játszhatnak a daganatos betegségek kialakulásában a genetikus öröklődés mellett? Lehet köze hozzá az életmódnak, a stressznek, lelki sérüléseknek stb.?

L. E.: A korábbi válaszokban már kitértem arra, hogy szerintem igen nagy mértékben szerepet játszik az életmódunk. A kevés alvás, kevés pihenés, a stressz, a lelki sérülések, amiket hurcolunk magunkkal és képesek vagyunk rajtuk nap mint nap rágódni. Az agyunk a múlt traumáinak felidézését ugyanúgy stressznek éli meg, mintha megint átélnénk ezeket. Van-e értelme ezzel terhelni magunkat? Ezeket a pakkokat le kell tenni és nem cipelni tovább. Talán ezt a legnehezebb. Igénybe kell venni szakember segítségét, és dolgozni kell érte. Tudom, hogy egyszerűbb lefeküdni és sajnálni magunkat, meg siránkozni, de az nem vezet sehová. Születésünk óta tudjuk, hogy az élet véges, de egyáltalán nem mindegy, hogy addig hogyan élünk. Meg kell találni azokat a tevékenységeket, amiben örömünket leljük, és élvezni az életet. Mindezt szeretetben, békességben.

 

Dr. Dank Magdolna válaszai ITT, Balassa Gabrielláéi ITT és dr. Riskó Ágneséi ITT olvashatók.

ITT pedig jegyek válthatók a rendezvényre!