Látogató vagyok a kedvenc városomban – de nem turista

–

Tizenhárom évvel ezelőtt útelágazáshoz érkeztem. Ritkán van ilyen az ember életében, hogy pontosan tudja: most sorskérdésről kell döntenie. Berlinben voltam ösztöndíjas. Azt hittem, már túl későn ahhoz, hogy az életem igazán megváltozzon tőle. Huszonkilenc éves voltam, már volt mögöttem valami: sok-sok munka, egy hitelre vett lakás, jó néhány csalódás, talpra állás, és volt jelenem is – stabil egzisztenciám és új kapcsolatom, amikor kikerültem.

Nem lehet azt elmesélni, amikor az ember áll egy teljesen jelentéktelen berlini kereszteződésben, és egyszer csak rátör a hála, amiért itt lehet. Nem az Oranienstrassén, ahol a népek forgataga elvarázsol. Nem a Spree partján, ahol a legmenőbb teraszokon (vagy a kontinens legkúlabb strandján) a világ közepén érzed magad, nem a Kollwitzplatz bohém piacán vagy Charlottenburg előkelő villái között – nem azokon a helyeken, amiknek semmivel össze nem téveszthető hangulatuk, ízük van. Ezen a sarkon nincs semmi különös, csak nyugi.

Ezen a napon nem történt semmi, csak munkába indultam a Bundestagba, ahol gyakornok voltam. És közben azt éreztem, hogy a világon nekem a legjobb, amiért itt lehetek. Ez az én városom.

Pár napja ott álltam megint, abban a kereszteződésben. Egyedül voltam. Azért mentem, hogy lecsekkoljam, milyen ott lenni ma. Tizenhárom év alatt többször visszatértem a városba, de erre a környékre, arra a sarokra nem mentem. Azóta sokaktól hallottam, hogy Berlin az ő városuk, Berlin nekik lett kitalálva. Sokan közülük oda is költöztek. Nemcsak hozzám hasonló, velem együtt gondolkodó emberek, hanem mindenfélék. Berlin mindenkit befogad, ettől olyan vonzó, ezért érzed azonnal otthon magad.

Én hazajöttem, már csak látogató vagyok Berlinben. De nem turista.

Egyedül szeretek a legjobban oda utazni. Voltam már többször a hozzám legközelebb álló emberekkel, akkor is elfog a hazatérés bódulata, de magányosan még jobban megtelik a szívem – mert nincs semmi, ami közénk állna. Látogató vagyok ugyan, de nem idegen. Berlin a keblére ölel és bekebelez. Hömpölygök a metrón a városlakókkal, szívom magamba a német duruzsolást, olvasom a plakátokat, a híreket a metrón, böngészem a moziműsort, sietek a színházba, összefutok ismerősökkel, tervet változtatok, egy vagyok a három és fél millióból.

Voltam már kint focivébén. Atlétikai világbajnokságon. Két Berlinalén. Filmforgatáson. Parlamenti választás éjszakáján. Harmincnyolc fokos kánikulában. Éltem már át kényszerleszállást is. Semmit sem szeretek jobban, mint metrózni, pékségekben válogatni és dönerezni.

Minden berlini nap, amikor nem eszem dönert, elvesztegetett nap az életemből.

Nem számolom már, hányadszor vágtam neki az útnak most szeptemberben. Nem terveztem előre semmit, nem is volt rá időm. Mélyen belül tudtam, hogy nincs miért aggódni, minden kialakul majd magától. Nem történhet semmi baj. Egy színházjegyem és két szállásom volt leszervezve, magyar lányoknál, akiket alig vagy egyáltalán nem ismertem.

Az első szállásadóm, amikor beléptem, így fogadott: „Ja, most már tudom, ki vagy! Nemrég láttalak fürdőruhában egy videóban!” Máris megvolt a bizalom, mit takargathatnék ezután? Berlinben valahogy nincs szükség az udvariassági körökre. Azonnal fontos dolgokról beszélgetünk. Nem mérlegelem, kire mi tartozik, kérdésre nyíltan válaszolok, és ennek megfelelő őszinteséget kapok cserébe. Igaz, hogy mosollyal az arcomon közlekedem – jóformán repülök – végig, mégis meglep, mennyi kedvesség jön szembe.

Berlinben nem a pénz számít

Persze mehetsz olyan környékre, ahol igen, de kevés olyan metropoliszt ismerek, ahol nem ciki csórónak lenni. Nemhogy nem ciki, hanem semmi jelentősége! Természetes, hogy felnőtt emberek WG-ben (Wohngemeinschaftban, azaz lakóközösségben) élnek, és csak egy saját szobájuk van. Amikor kint voltam gyakornok, még parlamenti képviselőről is tudtam, aki WG-ben lakott (az akkor hétezer eurós képviselői fizetésével), de az én CDU-s képviselőm sem volt épp Krőzus, ahogy Angela Merkel is híres a puritanizmusáról.

Akár döntés kérdése, hogy mekkora lábon élsz, akár a kényszer szüli, Berlinben egyenes derékkal járhatsz. 

Ehhez persze az is hozzátartozik, hogy sehol máshol nem látsz ennyi hajléktalant és kéregetőt az utcán, akik ráadásul többnyire született németek. Hiába ez az ország Európa gazdasági motorja, ez nem jelent egyet azzal, hogy mindenki tobzódik a fogyasztói javakban. Viszont mindenki tisztában van a pénz értékével, és egyre inkább a környezet értékével is.

A döner iránti rajongásom például némi értetlenséget szült felvilágosult barátaim körében, akik mind vegánok vagy vegetáriánusok, a szelektív hulladékgyűjtés és újrahasznosítás már tizenhárom éve is olyan rutin volt, hogy fel sem tűnik, ahogy a biciklis közlekedés is természetes, akármekkora családdal. Berlin tele van gyerekeket szállító kerékpárokkal, fából épült játszóterekkel, parkokkal, és borostyánnal benőtt házfalakkal, és ma már majd' minden kávézóban ki van téve egy-két kancsó csapvíz (citrommal vagy más ízesítéssel), hogy ne pazaroljunk palackot, se üveget.

Berlin zöldváros – nem csak a duma szintjén

A kint tartózkodásomba épp beleesett egy péntek – és vele együtt egy szokásos klímatüntetés (Greta Thunberg nyomán a Fridays for Future nevében). Az egy dolog, hogy ott mekkora tömeg gyűlik rá össze (szemben mondjuk a budapesti érdeklődéssel), de ide tényleg fiatalok, és kisgyerekes családok jönnek nagy számban, ők üvöltik torkuk szakadtából a szlogeneket, és utána tele a város a saját kezűleg gyártott transzparenseikkel. (Például ilyen szövegekkel: „Eddig a hal volt a csomagolásban. Most a csomagolás van a halban.”) És lépten-nyomon bezárt üzletekbe botlik az ember, amik szintén a klímatüntetés miatt szüneteltetik az árusítást (nyilván nem a multinacionális brandek).

Tudom, mindenkinek a könyökén jön már ki a példaértékű német szembenézésről százszor felrakott lemez, de azért amikor az ember egy olyan szabadtéri, ingyenes kiállításba botlik, ami annak állít emléket, hogyan tette tönkre Németország Lengyelországot a második világháború kezdetén, hogyan szándékozta kiirtani a lengyel népet is a zsidóval egyetemben, hogyan hurcolt el 200 ezer lengyel gyereket „áriásítani” (akik közül alig 40 ezer került vissza a családjához), és hogyan végezte ki a lengyel értelmiséget, akkor azért felmerül az emberben: erre még melyik nép képes?

Kik azok még a világban, akik számontartják, felvállalják és levezeklik a bűneiket?        

Én nyilván halál elfogult vagyok, és minél többet áradozom, valószínűleg annál nagyobb ellenállást váltok ki belőletek, mert könnyen úgy tűnhet, hogy ha ott MINDEN jobb, akkor mégis mit keresek még itt. Ezt a kérdést egyébként én is minden alkalommal felteszem magamnak. Meg is vannak rá a válaszaim – hogy kifogások-e, azt nem tudom megítélni.

Tizenhárom évvel ezelőtt azért jöttem haza, mert tudtam: itt családot alapíthatok, egyszer csak minden adott volt ehhez. Huszonkilenc évesen ez volt minden vágyam. Ide szólított a jövőképem, ott csak a határtalan lehetőségek vártak, de azokat a nulláról kellett volna felderíteni.

Valószínűleg ahányszor visszatérek, a határtalan lehetőségek és a szabadság szele csap meg. Ez nyilván illúzió, de az ember valósággá változtathatja, ha van elég elszántság benne. Én még nem számoltam le vele, csak haladékot kértem. Tudom, hogy Berlinnel még van dolgunk egymással.

 Gyárfás Dorka

A képek a szerző tulajdonában vannak