–

Kedves fiatalok, egy évezred választ el minket egymástól. Én még az előző évezredben születtem, nőttem fel és szocializálódtam. Ti pedig már ebben az újban. Tiszta szívemből köszönöm nektek, az évezred fiataljainak, hogy elkezdtetek engem megváltoztatni.

Egy vallomással tartozom. Az én generációm hozta össze ezt a leharcolt Földet nektek. Igen, én magam is, nem csak „ők”. Gonosz lennék, gonoszak lennénk mind, akik az előző évezredben nőttünk fel? Nem. De két nagyon fontos érték alakult ki a II. világháború után és ezekhez ragaszkodtunk. Ez pedig a szabadság és az önmegvalósítás eszménye.

És miközben ezt tanítottuk nektek, nem vettük észre, hogy egyre inkább elkezdtük hajszolni a tökéletességet.

Hittük, hogy a szabadságunk és az önmegvalósításunk lehetősége mindennél fontosabb, és hittük vakon, hogy nektek is ez lesz, ez kell, hogy legyen a legfontosabb.

Ráadásul mindezt egyre kényelmesebben akartuk elérni.  És addig hajszoltuk a tökéletességet vakon, süketen az egyre baljósabb jelekre, amíg a Föld ránk nem rúgta az ajtót és az arcunkba nem üvöltötte: „Ember, nem bírom ezt el. Nem bírlak el.” 

Jót akartunk, de rosszat tettünk. 

Minderről nekem egy évvel ezelőttig fogalmam sem volt. Éltem szépen és nevelgettem a két tizenhat éves ikerlányomat az idilli, Pest környéki ház-kert-kutya valóságunkban. Míg tavaly nyáron el nem kezdtek nyaggatni a szelektív szemétgyűjtéssel meg a piacra járással. Nyaggatni – ezt a szót használom, mert annak éltem meg. Most tényleg ezzel fárasztanak, amikor örülök, ha odaérünk időben a suliba, a magánórákra, amikor így is azt érzem, hogy soha nem érem utol magam? – kérdeztem. Én nem tudom tartani a tempót, nem fér ez bele az életünkbe – ráztam le magamról a kérdést. 

Aztán egyszer a kanapén üldögélve a komposztálásról vitatkoztunk. A lányok szokás szerint érveltek, én szokás szerint hárítottam: „Most komolyan azt gondoljátok, hogy kis küblikkel fogok kirohangálni a kertbe?” Vali lányom pedig rám nézett, és azt kérdezte:

„De, anya, te komolyan gondolod, hogy fontos Föld a számodra, ha ennyit sem vagy képes megtenni érte?” 

Tudtam, hogy igaza van. Hiszen hogyan várhatnék el bármit a gyerekemtől, amit én sem vagyok képes megtenni? Megértettem, hogy változnom kell, de fogalmam sem volt, hogyan. Akartam jól csinálni, a jót csinálni, de azt sem tudtam, hogyan kezdjek neki. Kétségbeesve néztem az én gyönyörű és okos lányomat, és akkor hirtelen belém hasított: hiszen nem kell tudnom. Csak tanulnom kell. Tőlük, a gyerekeimtől, akiknek a tudása már nem tőlünk, meg ettől az elavult, poros iskolarendszertől függ, amibe – jobb híján – belekényszerítjük őket. Akik, amíg én nem figyeltem, megértették, mit jelent az, hogy klíma- és ökológiai válság van, és álló nap a megoldásokon törik a fejüket. És akik itt könyörögnek évek óta, hogy hadd tanítsák meg mindezt nekem is.

Akkor a lányom rám nézett, és egy félmosollyal azt mondta: „Anya, hadd változtassalak olyanná, hogy a példaképem lehess!”

A mondata minden ellenállást kisöpört belőlem. És abban a pillanatban valami átbillent bennem.

Múlt évezred szülői, ezt kívánom magunknak! Váljunk az új évezred gyermekeinek példaképévé. Nem lesz könnyű, tudom. De ha túl akarunk élni, nincs más választásunk. Akkor ott a kanapén – bár nem a halálom pillanata volt, de – lepergett előttem az életem. És eszembe jutott az, hogy mit jelent nekem a szabadság? Például az utazás szabadságát. Egy vasfüggöny mögé zárt gyerekkor után még mindig nem bírok betelni a rendszerváltással kitárult világ habzsolásával. És akkor most mondjak le a következő repülős-autós nyaralásomról a Föld kedvéért?

Igen, lemondok róla.

Egész gyerekkoromban a banánt áhítoztuk, és piros betűs ünnep volt, ha sok-sok sorban állás után hozzájutottunk egy darabhoz. Ma meg akkor eszem, amikor csak akarok. Most mondjak le a májusi banánról a Föld kedvéért?

Igen, lemondok róla. 

És úgy nőttem föl – elég magasra –, hogy már kiskamaszként sem volt a 41-es lábamra női cipő. Nekem a rendszerváltozás azt jelentette, hogy végre azt hordhatok, amit csak akarok. És most menjek oda vissza, hogy három – na, jó, hat – pár cipőből választhatok, és azokat addig hordom, amíg bírják? Tegyem ezt?

Igen, ezt fogom tenni.

És tegyük ezt mindannyian. Azt kívánom magunknak, hogy végre halljuk meg a gyerekeink szavát, és váljunk a példaképükké.

XXI. század gyermekei, nektek pedig azt kívánom, hogy a ti gyerekeitek majd szintén példaképként nézzenek rátok. Példaképekként, akik le mertétek venni a kényelem szemkötőjét, és meg mertétek látni a valóságot. Köszönöm nektek! Köszönöm, hogy fel mertétek emelni a kezeteket a telefonról, hogy azokkal transzparenseket fogjatok, és összekapaszkodva a magasba emeljétek. Köszönöm, hogy kiköptétek a hamburgert, hogy a szátokat inkább arra használjátok, hogy a világba kiabáljátok: „Elég a habzsolásból!” Köszönöm, hogy utat mutattok, hogy mindannyian a jövő generáció példaképei lehessünk, hogy legyenek még majd unokáink is, és majd legyen nekik mit mesélni.

Kérlek titeket, hogy legyetek velünk türelmesek és kitartóak, mert nehéz nekünk ez a lecke, és látjátok, lassan tanulunk.

De tanulunk. Tőletek.

Máté Barbara

A III. Globális klímasztrájkról bővebben ITT olvashatsz.

Ha hezitálsz, hogy mitévő légy a kamaszoddal, aki tüntetni menne, olvasd el dr. Gyurkó Szilvia gyerekjogász egy korábbi írását a témában ITT.

Kiemelt képünk illusztráció: Diákok tüntetnek Stockholmban 2019 március 15-én - Forrás: Getty Images/MICHAEL CAMPANELLA