–

Minél tovább bámulom a sötétséget, annál jobban alkalmazkodik hozzá a szemem, és egyre kivehetőbbé válnak a dolgok. 

A háló plafonjáról lelógó, rengeteg apró virágból álló, IKEA csillárt például már egészen jól látom. Mennyit veszekedtünk rajta, mert nem tetszett, túl giccsesnek találtam, de nem engedett az igazából. Neki ez a lámpa kellett. Én meg belementem.

Ahogy ki-be jár bennem a farka, úgy szuggerálom egyre erőteljesebben a ronda csillárt, hátha megmozdul, kimászik belőle egy poloska vagy egy moly. Aztán percek telnek el úgy, hogy semmi nem történik. 

Nem vagyok elég nedves, rendesen fáj is. De nem szisszenek fel. Csak visszafogottan nyögdécselek, ahogy begyakoroltam kamaszként, mert már akkor sem értettem, mások miért vannak úgy oda a szexért. 

Amikor a szeretője voltam, jó volt a dugás. Izgatott a titok, a kocsikban lezavart numerák, az autópálya menti, szakadt motelekben szétszedett szobák, a külföldi munkautakon eltöltött minivakációk. Egyszer találkoztam is az egyik ügyfelével, beültünk Triesztben egy étterembe, a pali meg cinkosan mosolygott rám. Nem kérdezett rá, úgy tett, mintha elhinné, hogy a kolléganője vagyok. Persze, combharisnyában, dekoltált blúzban. 

Két év telt el így. A város szélén, a Holiday Inn-nél rakott ki mindig, ha visszajöttünk Budapestre. Oda hívta a taxit. Megalázottan ültem át az S osztályú Merciből a sárgára fóliázott Dacia Loganbe. Szövethuzat. Wunderbaum.

Közben utáltam, hogy gyáva volt. 

Aztán már nem vigyázott annyira. Nem lehet hosszú éveken keresztül hiba nélkül hazudni. Olyan banális dolgon elcsúszni, mint a rossz időben elküldött sms, pedig tényleg röhejes. 

Nem véletlenül írtam neki este tízkor. Tudtam, hogy addigra hazaér. Tudtam, hogy nagy eséllyel a konyhában fog ülni faarccal, és elő fogja adni a feleségének a szokásos meséjét a halál unalmas, vidéki megbeszélésről. Tudtam, hogy közben magasabb lesz a pulzusa, és halkabban fog beszélni, mert reszketni fog, nehogy eláruljon valamit véletlenül. És azt is tudtam, hogy a kijelzővel lefelé teszi majd le a telefont az asztalra.

Csak arra nem jött rá, hogy ennél árulkodóbb jel nem kell egy nőnek. 

Azt írtam neki: „még mindig itt vagy bennem”.

Két rezgés a mahagóniasztalon.

A nő azonnal hívott üvöltve. Azt mondta: „kinyírlak, te retkes ribanc”.

Mosolyogtam, ahogy hallgattam az üvöltözését. Nem szóltam bele. Boldog voltam. Örültem, hogy innentől kezdve vége annak, hogy titok vagyok. Színre lépek, mint valami röhögő halálfej, egy alaposan rejtegetett baljóslat egy végzetesen elcseszett házasságban.

Nem lesz több Holiday Inn-parkoló, nem lesz több eldugott motelszoba. 

Aztán két hónapig teljes volt a csend. Megpróbálták helyre hozni. Nem jött össze. 

Úgy állt az ajtómban, mint egy korcs, aki kajáért könyörög. Csak ennyit mondott: „Eljöttem”. És belépett a lakásomba. 

Akkor járt ott először. Soha nem engedtem be addig. Akartam magamnak megtartani valamit én is, én is akartam titkot, úgy voltam vele, ez nem csak neki jár. 

Azóta eltelt három év. Az exe lenyugodott, talált egy mérnököt a randivonalon. A gyerekei fél év után heti rendszerességgel kezdtek járni hozzánk. Utálom őket. Idegesítenek. 

Átköltöztünk egy nagyobb lakásba, hogy nekik is legyen hely, meg a közös gyereknek is. Mert közös gyerek kell, ehhez ragaszkodom. Bár ő már negyvenhét, nem akarja elölről kezdeni a babázást, de a kedvemért megteszi. 

Tizenegy hónapja próbálkozunk. Semmi. Nem jön össze. 

Közben meggyűlöltem. Előbb csak azt kezdtem el gyűlölni, ahogyan eszik. Idegesíteni kezdtek a rágás közben kiadott hangok. Majd azt is gyűlölni kezdtem, hogy kicsi a keze, és nem értettem, hogy nem vettem észre ezt a viszonyunk alatt. Aztán gyűlölni kezdtem azt is, ahogy rám néz. És meggyűlöltem az exét is, mert neki sikerült azonnal teherbe esnie. Meg a két közös gyereküket is, azért, mert léteznek. 

Ma ovulálok, szóltam neki még reggel, hogy este szex lesz, úgy készüljön. 

Továbbra is az iszonyú giccses csillárt bámulom. Mintha megmozdult volna az előbb. 

A lepedő nyirkos lesz alattam. A hüvelyem teljesen kiszárad, benyálazom a kezem, és lenyúlok, hogy benedvesítsem. Úgy élvez el, hogy alig ad ki hangot. Megszorítja a nyakam közben. 

Végez, leszáll rólam, és oldalra fordul. Hamar elalszik. A következő pillanatban már horkol.

Ma reggel egyébként megkérte a kezem. Azt mondta, nem akar nagy felhajtást. Neki már ez lesz a második. 

Annyira gyűlölöm, hogy képes lennék a fejére tenni a párnát, és addig szorítani az arcába, amíg lélegzik.

Kimászom az ágyból. Meztelen vagyok. Elemi erővel lecsapom a poloskát a virágos csillárról.

Ahogy visszafelé lépkedek, érzem, hogy a combomon ő folyik ki belőlem. 

Szentesi Éva

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Getty Images/milos-kreckovic