–

Veronka, országos barátnőm írt egy posztot az Instagram-oldalára az emberi kapcsolatok törékenységéről. Arról szól ez az írás, hogy mennyire kell vigyázni a barátok lelkére, hiszen az emberi kapcsolatok, a baráti szövetségek különösen érzékeny dolgok. 

Verával nyolc évvel ezelőtt ismerkedtem meg, akkor, amikor én még jószerivel ismeretlen voltam. Éppen akkor kezdtem blogolni, akkoriban bontogattam a szárnyaimat, de még nagyon az utam elején jártam. Jóban-rosszban együtt vagyunk azóta is, elkísért az utamon, nem egy estét végigboroztunk és végigdumáltunk, egy időben az volt a szokásunk, amikor hajnalban együtt keltünk a tyúkokkal, akkor órákig pofáztunk telefonon. Aztán ő kísért el legelőször a kórházba, amikor megtudtuk, baj van, majd cipelt kemóra, amikor anyám nem tudott jönni, rohant citromfagyiért, amikor két hányás között csak azt bírtam enni. És sokszor aludtam nála, pedig négy kutyával él együtt, és én nem igazán bírom, ha a kutya felmászik az ágyra, meg bele akar nyalni a számba, de még ezt is képes voltam tűrni miatta. (Pedig ez tényleg nagy szó, úgy higgyétek el.)

Verával nemegyszer vesztünk össze. Vérre menően. Volt olyan, hogy több mint fél évig, másszor pár hónapig, néhányszor pedig hetekig nem beszéltünk. Ezek olyan összeveszések voltak, amikből azt hittük, nem lehet visszahozni a barátságunkat. Haragudtunk egymásra, és arra is megesküdtünk, hogy soha többé ebben az életben nem fogunk szóba állni többé egymással. 

Nem így lett.

Minden egyes helyzetből visszataláltunk, és talán éppen azért, mert ezekben a nagyon mérges hónapokban sem árultuk el egymást. 

Vannak azok a barátságok, amik úgy köttettek meg az égben, vagy Isten tudja, hol, annyira szorosan és egyértelműen, hogy még a legnagyobb harag közepén sem képes az ember kiadni a másikat. 

Nekem ilyen heves, viharos, de annál szeretetteljesebb, egymást mindenben segítő barátságaim voltak egész életemben. 

Olyan nők kísértek el eddig az utamon, akik akkor is mellettem voltak, és akkor sem árultak el, amikor nagyon haragudtunk a másikra. Novák, Cinti és Móni barátnőm is ilyen. Bár Novákkal még én sem merek veszekedni, de a másik két nőszeméllyel nemegyszer összekaptunk. És egyik sem árult el soha. De én sem őket. És persze vannak olyan barátaim is, akikkel még sosem vesztem össze.

De ezen a szeptemberen történt valami. 
Valaki árulást követett el ellenem. Legalábbis én így élem meg.
Egy olyan ember, akiben nagyon mélyen hittem. 
Akitől nem vártam volna, mert előzménye sem volt. 

És amikor az embert egy barátjának gondolt személy szúrja hátba, az legalább annyira tud fájni, mint amikor megcsalják. Pláne, ha mindez ráadásul még nagy plénum előtt is történik. 

Úgy éreztem magam az elmúlt hetekben, mint egy holdkóros. Egy ember, aki mindent tudott rólam, már nincs többé az életemben. 

Amikor tegnapelőtt leszerveztem a költöztetőket, akkor eszembe jutott, mennyire közel leszünk egymáshoz most, hogy új helyre megyek. 
Aztán eszembe jutott az is, hogy nem is lehetnénk távolabb. 

Tegnap este, amikor végre valami vicces dolog történt azzal a bizonyos valakivel, el akartam neki egyből mesélni, de rájöttem, ez már nem lehetséges. 

És akartam neki mesélni a kéziratom alakulásáról is, de ezt sem tudom megtenni már. 

És ma reggel is eszembe jutott, amikor jöttem egy fontos helyre, hogy fel kellene hívni, mert erősen szükségem van a lelki támogatására, de aztán eszembe jutott, hogy ő nincs. 

Az ilyen veszteségeket persze túl lehet élni. Ha a legnagyobb, taknyon csúszós szakításból is fel lehet állni, akkor valószínűleg ebből is. 

Egy ideig hiányozni fog még az, amit ő adott, aztán elmúlik, mert elfelejtem, és az idő sok dologra nyújt gyógyírt. Például erre is. (ilyen bődületes közhelyeket tudnék még írni, az élet leginkább arcul csapóbb helyzeteire mindig a legbődületesebb közhelyek illenek a legjobban.)

A csalódás emléke viszont megmarad.

Az, hogy valaki, aki fontos volt, elárult és kiadott másoknak. Ezt nem lehet megbocsátani. Mert ez nem a bocsánatos bűnök közül való.

Aztán megint eszembe jutott, amit Veron írt.

A barátok lelkére tényleg vigyázni kell, a barátság manapság a legnagyobb kincs, mert olyan időket élünk, amikor az ember nem számíthat senki másra, csak a barátjára. Még akkor is, ha a barátok néha összevesznek, néha vérre menően, még akkor is, ha néha azt hiszik, hogy soha többé nem fognak majd beszélni egymással. 

De az igaz barátságokban az a jó, hogy az ember tudja, bármi is történjék, a másik soha nem árulja el.

Még a legnagyobb bajban sem. Még az élet legnagyobb drámáiban, még a halálban sem. 

Mert az árulás a nem megbocsátható bűnök közül való...

Szentesi Éva

 Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Getty Images/ Westend61