–

A négy srác, Bill, Tom, Georg és Gustav 2001-ben alapította meg Devilish (azaz ördögi) nevű zenekarát. 2003-ban egy menedzser felfedezte őket, ekkor váltottak nevet. És honnan az ötlet? Tokió a srácok kedvenc városa volt, és sokat szálltak meg hotelekben, így összekapcsolták a kettőt és megszületett a Tokio Hotel.

2005-ben robbantak be első kislemezükkel, a hype úgy négy évig tarthatott. A Tokio Hotel népszerűségben már nem volt a listák tetején, amint beköszöntöttek a 2010-es évek, ennek ellenére a zenekar a mai napig aktív.

Tokio Hotel 2005-ben (Gustav, Bill, Tom és Georg) - Forrás: Getty Images/Andreas Rentz

„durch den monsuuuuun…”

Őszintén bevallom, nagyon nehéz magamban tartanom a 12 éves fan girlt, aki, amióta anyaggyűjtés címszóval újra meghallgattam a régi Tokio Hotel-számokat, egyre erősebben dörömböl odabent. Mert ugyan már rég nincsenek rajta a lejátszási listámon ezek a dalok, amikor meghallom, hogy „durch den monsuuuuun…”, egy kicsit megint 12 leszek.

Mert engem elkapott a Tokio Hotel-láz, nem is kicsit. Nem vagyok az a vadul rajongó típus, ez a zenekar volt eddig az első és az utolsó, amiért szinte megvesztem. De hát mit csináljon az ember 12 évesen, amikor a szintén 12 éves barátai is a fél karjukat adnák egy Tokio Hotel-pólóért? (Ez amúgy nekem nem volt, mert anyáék szerint ritka csúnyán néztek ki a srácok.)

Tisztán emlékszem, hogyan szerettem meg a Tokio Hotelt: Csenge barátnőm ismertette meg velem suliból hazafelé menet, neki meg a pár évvel idősebb unokatesója mutatta, aki a mi szemünkben tök menő volt, hiszen idősebb, ugye. Meghallgattuk együtt a Schrei című örök klasszikust, és innentől nem volt megállás. Éjjel-nappal ez üvöltött otthon, cserélgettük a posztereket, a kitűzőket, és körülbelül ötezer képet mentettünk le apukám otthoni számítógépére, külön almappát szentelve azon képeknek, amiken Tom volt rajta.

Ugyanis belé voltunk szerelmesek, és nemegyszer volt az a délutáni programunk, hogy nézegettük a több ezer képet, és hangosan visítoztunk, ha Tom valamelyik képen mosolygott, mert „olyan cuki”. Nem viccelek.

Mindent be akartunk szerezni, ami Tokio Hotel-es, én például rávettem a szüleimet, hogy vegyenek meg nekem egy kétezer forintos német nyelvű újságot (nem tudok németül) csak a képek miatt, amiket kivágtam, és montázsokat csináltam belőle. Ezeket viszont csak a szekrényeim ajtajainak belsejére ragaszthattam, mert mint már említettem, anyáék szerint csúnyán néztek ki a zenekar tagjai.

Aztán 2007. április 10-én megtörtént a csoda. Vagyis megtörténhetett volna, mert a banda Magyarországra látogatott egy koncert erejéig, de mivel túl kicsi voltam, hogy egyedül menjek, anyáék meg inkább választották volna a halált egy Tokio Hotel-koncert helyett, így lemaradtam. Azóta is fáj.

De emlékszem, milyen büszke voltam, amikor sikerült kikönyörögnöm egy Bill kesztyűjére hasonlító, babakék necchálós ujjatlan kesztyűt, hogy aztán otthon abban parádézzam és üvöltsem az általam képzelt dalszöveget a hajkefébe. Amúgy a mai napig megvan ez a kesztyű, ahogy a TH-s posztereim és újságjaim is. Igazi kincsek.

De miért a Tokio Hotel?

Ezt már akkor is megkérdezték tőlem a felnőttek, de csak annyi volt a válaszom: mert szeretem, azért. De most, hogy már elég idő távlatából szemlélhetem, és a lila köd is rég szertefoszlott, van némi sejtésem, hogy miben állhatott a zenekar varázsa.

Először is, teljesen egyértelműen a menedzser által megkreált zenekarról van szó, a célközönség pedig egyértelműen mi voltunk, akik akkor a fél életünket adtuk volna értük: a kiskamasz lányok.

Másrészt a Tokio Hotel az emokorszak nagy zenekara, ekkor volt divat feketében járni, a frufrut az arcunkba vasalni, mindent a halálfejminta borított, és szinte kötelező volt, hogy a világfájdalom a nap minden percében az arcodon üljék, már persze azon részén, ami kilátszik a hajad alól. Ebbe a képbe teljesen beleillett Bill, igazából azon kéne csodálkozni, hogy csak ő, és nem az egész zenekar nézett ki így. De ezt a vadnak és lázadónak látszó külsőt teljesen fogyasztható, ártatlan zene kísérte, amit a 12 éves lányok lelki világa még pont befogadott, sőt. De ekkor hasított Avril, a Blog 27, és az itthoni Tokio Hotel-kopi, a No Thanx és az Anti Fitness Club is. A séma ugyanaz, csak az őket övező hisztériában voltak különbségek.

Ahogy jöttek, úgy mentek

A Tokio Hotel kb. öt évig volt a csúcson. Az akkor tizenéves srácok meghódították Európát, Ázsiát és Dél-Amerikát. Azonban az angol nyelvterületen (az Egyesült Államokban és Angliában) nem arattak nagy sikert. Ez valószínűleg annak tudható be, hogy az amerikai és angol fiatalok nem tudtak mit kezdeni a némettel, így az igazán nagy áttörés elmaradt. Ahogy lecsengett az emoláz, és a fiúk elkezdtek angol nyelvű dalokat írni – ettől várva, hogy berobbanjanak az amerikai piacon –, szépen lassan eltűntek a slágerlistákról, és a rajongói bázisuk is megcsappant.

Bill és Tom Kaulitz napjainkban - Forrás: Getty Images/Charley Gallay

És hiába játszik – egy hosszabb kihagyást leszámítva – azóta is a banda, valószínűleg már sosem lesznek azon a csúcson, amit kamaszkorukban egyértelműen uraltak. De az az öt év már az övék, azt senki nem veheti el tőlük. Én meg csak annyit szeretnék mondani: Köszi, srácok, és sok boldog szülinapot!

Dián Dóri

Kiemelt kép: Getty Images/Ralph Orlowski