–

Ki ne ismerné azt az állapotot, amikor úgy érzi, hogy „eddig volt, és nincs tovább”? Feladja, nem tud tovább az általa – és mondjuk, az általánosan – elfogadott normák szerint létezni. De hogy mikor és miért jön el ez a pillanat, az csak részben kiszámítható, részben meglepetés. Nincs megírt forgatókönyv, hogy mikor, kinél és milyen helyzetben mondja fel a szolgálatot a pszichológiai immunrendszer. (Szerencsés, akivel sosem történik meg, őszintén irigylem!)

A szerintem valaha élt legviccesebb ember, Királyhegyi Pál (író, újságíró, humorista – a szerk.) története is jól példázza az összeomlás kiszámíthatatlan voltát. Egy városi legenda szerint Királyhegyi egy szerelmi csalódás miatt Londonból hazaköltözött, az ő szavaival élve „sürgős volt az utam, nehogy lekéssem az auschwitzi gyorsot”. Elérte. Így először Auschwitzba, később Buchenwaldba deportálták. Amikor mindezt túlélve felszabadították a tábort, ő pedig nagy nehezen, legyengülve, csontsoványra fogyva, ámde „felszabadulva” vánszorgott ki a táborból, valaki a sarkára lépett. Erre ő így fakadt ki:

„Na, most lett elegem ebből az egészből!”

Elcsúszott időzítés

Erősen karikírozva ugyan, de ez történik az emberek lelkével bizonyos helyzetekben, bár nagyon nem mindegy, hogy mikor. Érdekes tapasztalat volt például a saját életemben, hogy

a bátyám öngyilkossága után természetesen kikészültem, gyászoltam ugyan, de a valós lelki összeomlásom sokkal, de sokkal később érkezett el, és csak utólag tudtam, hogy a későbbi összeomlásom igenis erős összefüggésben van a korábbi eseménnyel.

Hosszú évekig úszkáltam a felszínen, néha-néha kiborulva, de tartva magam, mert a család maradékának szüksége volt rám, nem lehetett igazán összeomlani. Vagy csak nem jött még el az a bizonyos pillanat? Nem tudom, éltem, túléltem, csináltam a dolgom, erőből, megszokásból, életösztönből, aztán szerencsére egyre sűrűbben örömből, lelkesedésből. Mennie kellett az életnek tovább, ami továbbra is tele volt mindennel, ami hozzátartozik: új élethelyzetekkel, kapcsolatok kialakulásával, felbomlásával, terhességgel, gyerekkel, esküvővel – majd egyik reggel a telefonra ébredtem, hogy a húgomnak autóbalesete volt hajnalban.

Azon és a következő napokon nem hirtelen, hanem szépen lassan feladta a lelkem a harcot egy jó időre. Mindegy volt neki, hogy a húgomat nagy nehezen megmentették, jobban lett, túlélte, gyógyult lesz fél éven belül, satöbbi.

Én onnantól egy évig romokban hevertem, bármi történt, semmiben nem láttam a jót, feltartottam a kezem, megadtam magam a stressznek, a fájdalomnak, a depressziónak.

Innen kellett megint nyerni, ami szerencsére sikerült. De azóta sajnos tisztában vagyok vele, hogy valójában soha nem fogom tudni, mikor jön el az a pont, amikor elég, mert bármikor előjöhet.

Magányra hangolva

Teljesen másfajta történet, mégis érdekes, hogy a jóban is el tud szabadulni a pokol, és nem ítélkezni kell, hanem próbálni megérteni és segíteni.

Egy távoli ismerősöm egészen sokáig, körülbelül negyvenéves koráig egyedül élt, senkivel nem költözött soha össze, aztán észrevétlenül kizárólag alkalmi kapcsolatai lettek, és egyszer csak arra döbbent rá, hogy talán élete végéig így marad… egyedül. Akkor tudatosan nyitottabb lett, egy éven belül született is egy komolyabb kapcsolata, őszinte és mély. A férfi nagyon szerette volna, hogy összeköltözzenek, így látszólag minden a tervek és korábbi elhatározása szerint történt. Boldognak és szerencsésnek érezte magát, mindketten eladták a kis lakásukat, hogy aztán együtt vegyenek és rendezzenek be maguknak egy közös otthont. Ugyan sírva nézett vissza a kiürített lakására a kulcsok átadásakor, de a következő nap már látszólag túllépett a rossz érzésén, és a munka mellett buzgón vetette bele magát a közös lakás felújításába, a jelenbe és a jövő tervezgetésébe. 

Igazi sikertörténet volt. Mindaddig, amíg be nem költöztek a közös lakásba, el nem kezdődtek a hétköznapok, amikor egyre többször hiányzott neki a saját csendje, a nyugalom, az esti magányos olvasgatások, a reggeli „kávészertartása”, a munkába készülődés közben bömböltetett metál, hogy felébredjen… és még sorolhatnám. De közben boldog is volt, szeretettel figyelte és vette körül az ő emberét, este együtt főztek vagy moziba mentek.

Aztán a nő születésnapján késő délután megérkezett a férfi, és egy óriási csokor virág kíséretében megkérte a kezét… Na, arra senki nem számított, hogy pont ez lesz az a pillanat, amikor a nő elindul a lejtőn, összeomlik, és a jövőben nem látja soha többé a boldogság lehetőségét.

Igent mondott, de pánikrohamok sora követte egymást, egészen odáig, hogy már dolgozni sem tudott bejárni. Szakemberhez fordult, nem értette, vajon miért is történik vele mindez pont akkor, amikor a legboldogabbnak kéne lennie. Viszonylag hamar kiderült, hogy neki igenis a magányra van szüksége az életben, abban biztosabban létezik, és a kötöttség ilyenfajta ígéretére teljesen összeomlott.

Ilyen is van. Azóta újra egyedül él, és bár szereti a férfit, elengedte, hogy ő is megtalálja az általa vágyott nyugalmat. Napról napra jobban van.

A rejtőzködő gyerekkor

Egy másik, nagyon különböző, mégis – egyelőre – még rosszabbul végződő történet szereplője olyan férfi, akinél stabilabb, összeszedettebb, segítőkészebb emberrel nem sokszor találkoztam. Pedig az ismeretségünk során szépen lassan kiderült, hogy pokoli gyermekkora volt, alkoholista apja gyakran bántalmazta a gyerekek előtt az édesanyját, őket, szóban és tettben egyaránt. Aztán az alkoholizmusba elég hamar belehalt, és ott maradt a család egy kis faluban egymásra utalva, nagy szegénységben. Ez elég hajtóerő volt az ismerősömnek, hogy kitörjön onnan, bejusson egyetemre, jól állása legyen, magához vegye idős édesanyját, amíg élt, és mellette hátrányos helyzetű, illetve bántalmazott gyerekekkel is foglalkozzon a szabadidejében.

Az egész lénye a jóságot és a nyugalmat sugározta, beszédében semmi keménység nem volt, és az élet nehéz pillanatait is mindig a legjobb kedvvel, humorral és odaadással kezelte. Egészen két évvel ezelőttig, amikor

az utcán sétálva véletlenül szemtanúja lett egy balesetnek, és minden átmenet nélkül, ott helyben sokkot kapott. Erre már nem volt felkészülve az idegrendszere, valamilyen „relé” olyannyira átkapcsolt, hogy onnan már mentő vitte el, és fél évet a pszichiátrián kellett töltenie.

A mai napig sem jött rendbe, bár lassanként jobb állapotba kerül, igaz, gyógyszerek és terápia együttes segítségével.

Én pedig csak drukkolok, hogy az a bizonyos lelki immunrendszer egyszer csak szépen visszabillenjen egyensúlyi állapotába, és magához méltó módon érezze jól magát!

Marossy Kriszta

Ha érdekel, hogyan tudod kellő lelki rugalmassággal kezelni a nehéz helyzeteket, olvasd el a HVG Extra Pszichológia rovatában egy szakértő véleményét!