Mindenkinek van legbelül egy lila motorja – Ki is az a Gloria Steinem?

– 

Június elején nagyon megfogott Gyurkó Szilvi cikke arról, hogy a szokásos ballagási sablonbeszédek helyett milyen mondatok lettek volna hasznosak számára a nagybetűs élethez. A téma valahol ott körözhetett az aurámban, mert pár nappal később egy ismerős amerikai pár mesélt arról, hogy diplomaosztójukra főiskolájuk az ismert aktivistát, Gloria Steinemet hívta meg. A pennsylvaniai campuson megjelent rokonság konzervatív fele nem kis ódzkodás után hallgatta végig a beszédet, amelyből a pár valóban megfogadott több fontos üzenetet.

Például, hogy a háztartási munka mindig azé, akinek előbb van rá ideje.

Ez a mondat azért jó húsz éve még a tengerentúlon is okozott némi szemöldökhúzogatást a kisvárosi közönség soraiban. Persze, az idén 85. életévét ünneplő Gloria Steinem számos más megfontolandó gondolatot is mondott: például, hogy mindannyiunknak van legbelül egy lila motorja. 

De ki is az a Gloria Steinem?

Gloria függetlenség és szabadság iránti vágyát apja szabad szellemisége és anyja korlátai alapozták meg. A régiségkereskedő családfő, ha csak tehette, lakókocsiba vágta a családot, így járva az országot. Az 1934-ben, az ohiói Toledóban született lánya, Gloria a vándoréletmód miatt az általános iskolát is alig-alig látogatta, ellenben nem tudott a könyvekkel betelni. A férfi a konvencionális életmód elutasításával zsidó származású, német és lengyel bevándorló szülei szabálykövetése ellen tüntetett.

Gloria egész hamar megízlelte a saját akaratát: apja hagyta, hogy azt egyen, amit szeretne, akkor aludjon, amikor jólesik neki, és hatévesen készpénzzel a kezében sétáljon be az üzletbe, hogy megvegye a neki tetsző ruhákat – az eladók legnagyobb megrökönyödésére. Így előfordult, hogy a kislány elegáns piros női kalapban vagy rojtos cowboy-dzsekiben távozott a boltból, de életre szóló ajándékot is kapott a vörös karimájú fejfedő mellé:

megtapasztalta, milyen, amikor egyenlő partnerként kezelik.

Anyja ambícióit a nagy gazdasági világválság szellemisége törte le. Pár évig riporterként dolgozott a helyi újságnál, de lányai születése után úgy érezte, nem tudja összeegyeztetni a gyereknevelést a karrierrel. Mentális betegségét az orvosok nem vették komolyan – ez volt az első alkalom, hogy a kislány megtapasztalta a nők és férfiak közötti eltérő bánásmódot.

Gloria főiskolás évei alatt ismerte fel az apjától kapott, életre szóló ajándékot: lekezelő, erőszakos férfiakhoz vonzódó évfolyamtársainak példája mutatott rá arra, hogy ezeket a tulajdonságokat lekezelő, erőszakos apjuk mutatta természetesnek.

Apjának köszönhetően, Gloria számára a kedvesség jelentette a természetest. 

Életre szóló tapasztalatok

Kislányként sokáig a saját gyerekkorától gyökeresen eltérő életutat képzelt magának, de valami hamar visszahúzta a társadalmilag elvárt életformától apja vándoréletmódja és anyja meg nem élt sorsa felé. A főiskola után két évre Indiába került ösztöndíjasként. Ebben az időben a kasztrendszer elleni felkelések dúltak az ország dél-keleti részén, és a kormány egész falvakat zárt el. A lány társaival három-négy fős csoportokban járta a kordon mögötti falvakat, hogy a spirálszerűen elharapódzó erőszakot az információk átadásával állítsák meg. Ezekben a csoportokban érezte át a közösség és egymás meghallgatásának erejét, s az élmény egy életre meghatározta saját aktivistatevékenységét.

Hazatérve szabadúszó újságíróként dolgozott New Yorkban, és saját bőrén is megtapasztalta a nők elleni diszkriminációt: alacsonyabb fizetést és kevésbé fajsúlyos témákat kapott, mint férfi kollégái, a lekezelő hangnem és főnöke szexuális utalásai is rendszeresek voltak. A korai ’60-as évek szellemisége még mindig megkövetelte, hogy szerkesztője egy-egy női egyenjogúságról szóló cikk mellé a férfiak védelmét igazolót is betegyen a „kiegyensúlyozottság” nevében. A polgárjogi mozgalmak és Martin Luther King szónoklatai magával ragadták, és a demonstrációkon ugyanazt tette, amit Indiában: beszélgetett és figyelmesen hallgatott.

Ugyanúgy meghallgatta afroamerikai nőtársai beszámolóit az őket ért diszkriminációról, mint később a New York-i eritreai taxisofőrökét az Etiópiával folytatott háborúról és az ellenállásban részt vett bátor nőkről.

Akkor került  először reflektorfénybe, amikor 1963-ban álnéven jelentkezett a Playboy magazinba, és lerántotta a leplet a Playboy-nyuszikat ért megalázó bánásmódról. Az 1969-es After Black Power, Women’s Liberation című, a női egyenjogúságot taglaló cikke után vált országosan ismertté és az egyenjogúsági mozgalom egyik meghatározó alakjává.

Tabukról nyíltan és őszintén

Társalapítóként és szerkesztőként részt vett a New York Magazine létrehozásában. Őszintén beszélt egy olyan témáról, amit általános némaság övezett: az abortuszról, mégpedig a sajátjáról, amelyet huszonkét évesen élt át. Utólag visszatekintve ezekre a beszédekre úgy érezte, hogy nők ezrei tapasztalták meg: nincsenek egyedül az őket érintő problémákkal. Támadás bőven érte a szélsőjobb és a konzervatív vallásos csoportok részéről is, és nem illett bele a feministákról alkotott csúnya, férfigyűlölő fals sztereotípiába sem.

1972-ben Dorothy Pitman Hughes-zal együtt jelentették meg a Ms. magazint, amelynek első 300 ezer példányát nyolc nap alatt elkapkodták. Addig a nők habos-babos kötényekben feszítettek a címlapokon vagy receptgyűjtemények oldalain fakanállal a kezükben.

A feminista magazin viszont az évek során számos tabutémát feszegetett: a családon belüli erőszak ugyanúgy a lap hasábjaira került, mint az abortusz vagy a munkaerőpiaci hátrányos megkülönböztetés a nőkkel szemben.

A gyűlölet általánosít, a szeretet konkretizál

Gloria hatvanhat évesen ment férjhez, számos könyvet írt, és nyolcvan felett is aktív. A közelmúltban, miután Alabama állam illegálisnak minősítette az abortuszt, több nyilatkozatában is hangsúlyozta: a testünk csakis a miénk, és a demokrácia egyik legalapvetőbb kérdése, hogy akár férfi, akár nő valaki, ő dönthet arról, hogy mit tesz vele. Nagyon sok mondata ma legalább olyan időszerű, mint a ’60-as évek feminista mozgalmának idején, de a kedvencem ez: „A gyűlölet általánosít, a szeretet konkretizál”.

Ja, és hogy mi is van azzal a bizonyos lila motorral? Dél-Dakota sűrű fákkal borított Fekete Hegyei között Harley-motorosok gyűlnek össze minden évben. Néhány éve egy korosabb hölgy a lila motorján érkezett, párja nem sokkal utána. A hölgy felismerte a jelen lévő Gloria Steinemet, és elmondta neki, milyen sokat jelentett neki a Ms. magazin, aztán a társalgásban az is kiderült, hogy saját motorra csak akkor ült, amikor a gyerekeik felnőttek. Így jobb mindkettőjüknek, – mondta –, ő élvezi a saját útját és az önállóságot, a férje pedig nem aggódik, hogy egy szívroham esetén mindkettőjüket a halálba kormányozza. Ja, és az unokái is imádják, amikor a nagyi felpattan a lila motorra. Gloria a kedves beszélgetés végén már csak magában tette hozzá, hogy szerinte mindenkinek van valahol legbelül egy lila motorja – csak meg kell találnia, és felülni rá.

Trembácz Éva Zsuzsanna

Ha tetszett szerzőnk írása, olvass tőle még többet ITT!

Kiemelt kép: Getty Images/ Barbara Alper