Cukros víz, elsikkasztott „arany óra”, mellbimbónyomkodás, indokolatlan inkubátor – történetek az újszülöttosztályról

–

Az elfelejtett „arany óra”

Sok császáros anyuka meséli, főleg, akik valamilyen okból programozott műtéttel szültek, hogy hiába ígéri meg mindenki az „arany órát” a műtét utánra, az valahogy rendszeresen elfelejtődik. Jobb esetben az apukákkal együtt lehetnek a babák némi bőrkontaktussal, de Katáéknál sajnos ez sem valósult meg.

„A műtét után betoltak az őrzőbe, és otthagytak, mint egy darab szart, a beígért »arany óra« , testkontakt, találkozás nélkül, és órákon át fogalmam sem volt, hol és hogy vannak a gyerekek. Később azt érzem, megloptak, elvették az egyik legszebb pillanatomat az életben.”

Kata gyerekeinek egyébként szerencsére semmi baja nem volt – csak erről a szülőket jó darabig elfelejtették értesíteni. Sajnos ez a történet egyáltalán nem egyedi, különösen szomorúvá az teszi, hogy a szülés előtt Kata igyekezett mindent megtenni azért, hogy a császár ellenére családként lehessenek együtt az első órákban. Ráadásul pontosan tudjuk, hogy ez megvalósítható.

Családi szoba vs. napi 15 perc a folyosón

Luca egy olyan kórházban szült, ahol a csecsemőosztályon meglehetősen szigorúak a szabályok: a látogatási idő másfél órás, ezalatt a babát egy szobatársra bízva lehet találkozni a látogatókkal a tömeges folyosón. A gyerekeket a látogatók csak üvegajtón keresztül láthatják. Az apukák is. Lucát ez eleve megdöbbentette:

„Lényegi kérdésekről, szoptatásról az ember nem beszél úgy, hogy közben egy csomó idegen van körülötte.

Ezen kattogtam: a férjem, a gyermekem apja teljes jogú szülő. Édesapa. És a gyerek első három napjában csak látogató? Tizenöt perc per nap? Én meg csak telefonon beszélhetek vele? Nem leszünk együtt hárman? Gyakorlatilag be leszek zárva? Nem jöhetek ki akkor, amikor akarok?

Oké, hogy nem akarok majd mászkálni, de az, hogy be leszek valahová zárva, annyira természetellenes hangulatot adott az egésznek. Aztán kiderült, hogy van szabad VIP-szoba, amire egészen más szabályok vonatkoznak. Próbáltak lebeszélni róla, mondván, hogy első szülésnél nem jó ötlet, de nem sikerült nekik, és ez eddigi életem legjobb döntése volt. Gyakorlatilag beköltözött hozzám a férjem. Szüleim, férjem szülei és a friss nagybácsik nagynénik, méltó és nyugodt körülmények között találkoztak a babával először. A férjem segített lábadozni, ellátni a kisbabát. Volt négy zavartalan napunk családdá válni. Elképesztően fontos volt.”

A látogatási idő tényleg nagyon lényeges kérdés, ami elsősorban az apukákat érinti. Én egy ebből a szempontból elég liberális kórházban szültem, és csodás volt, hogy a kislányunkat közösen fürdethettük meg először a látogató státuszú férjemmel.

„Nem adunk cukros vizet – csak ha sírnak a babák”

Panni császárral szült, viszont szerencsére megkapta a kisfiát a szülés után. A kórházban éjszakára „le kellett adni” a babákat, hogy „az anyukák tudjanak pihenni”. Panni hiába kérdezgette, próbáljon-e fejni, hogy legyen mit adni a kisfiának éjszaka, elutasították.

„Aztán első este viszonylag későn átmentem, vagyis átvánszorogtam, hogy kérdezzek valamit a nővérektől, ahol a babák is voltak. Hárman etették őket cumisüvegből, feltételezésem szerint cukros vízzel. Amikor rákérdeztem, még a kérdésemen is csodálkozva felelték: »nem adnak a piciknek cukros vizet, csak ha sírnak«. Este nyolc és reggel nyolc között, az újszülött babák. Másnap reggel, bár menni is alig tudtam a friss heggel, mindent aláírtam, hogy a kisfiam velem aludhasson. Mivel egyébként is külön szobában feküdtem, végül megengedték. Szerencsére ez az éjszaka nem zavart be a későbbi szoptatásba, de ez nem a kórházon múlt...”

Ez az intézmény elvileg nem szoptatásbarát, a szülészetéről mégis nagyon jókat lehet hallani. Ez a durva: szinte választanod kell, hogy a jó szülészetet szeretnéd, vagy a szoptatástámogató, bababarát csecsemőosztályt. Pedig egy ideális világban minden egyszerre lenne elérhető – mindenhol.

Bababarát vagy pénzügyileg tudatos?

Ildi első gyermeke császárral született, és hamarosan besárgult. Az elvileg bababarát kórházban ennek egyenes következménye volt, hogy a szubintenzív osztályra került, kék fény alá helyezték, és infúziót kapott. Az anyukának annyit mondtak, hogy háromóránként mehet etetni:

„Amikor három óra múlva ott toporogtam a sorstársaimmal, még húsz percig ácsoroghattunk a zárt ajtó előtt. Friss hasi sebbel ez nem volt túl jó móka. Az üvegajtón át láttam a lekötözött kezű és leragasztott szemű gyerekemet: egy hatalmas branül volt a fejébe szúrva, és olyan kétségbeesetten ordított – valószínűleg három órája –, hogy azt hittem, megszakad a szíve. Meg az enyém is. Ott kellett volna aztán két nyomorult rácsos ágy közé beszorulva, egy kényelmetlen széken kuporogva megtanulnunk, hogyan is megy a szoptatás. Rettenetes érzés volt újra otthagyni. Három órával később ismét ott ácsorogtunk hosszan. Akkor már nem ordított, mert egy cumit dugtak a szájába, kétségbeesetten szopta azt az undorító gumit. Nagyon határozottan megkértem a személyzet minden tagját külön-külön, hogy NE adjanak cumit a lányomnak, hiszen tisztában voltam a cumi-mellbimbózavar kialakulásának kockázatával. Hiába érveltem, legközelebb is ott volt a cumi. Újra rákérdeztem, miért adtak neki cumit, és azt a lekezelő választ kaptam, hogy »így legalább nem sír«. Láttam, hogy eredménytelenül harcolok, és nagy nehezen beletörődtem a dologba. Később a tejbelövellés utáni túl sok tej miatt a fejőgéphez irányítottak, és egy hatalmas lyukú cumisüvegből etették a lányomat, mert éjszaka nem kelhettem föl hozzá. Hiába vettem másik cumisüveget. Amikor rákérdeztem, miért nem a sajátunkat használják, ismét nagyon lekezelően mondták: »nincs idejük arra, hogy megvárják, amíg a szűk lyukból issza meg a tejet«. Ez így ment még négy napig.

Eközben az apukája csak üvegen keresztül láthatta a lányát. Mielőtt végre nagy nehezen hazaengedtek bennünket, megkérdeztem, hogy miért volt szükség a szubintenzív ellátásra egy kis sárgaság miatt, nem igazán tudtak válaszolni. Később megtudtam, hogy a kórház minden szubintenzíven elhelyezett csecsemő után magasabb összegű támogatást kap a társadalombiztosítótól.”

Ildi a kórházban kialakult cumi-mellbimbózavart három hónapos folyamatos fejés után nagyon nehezen, de megoldotta otthon, ám a szubintenzíven töltött napok nem múltak el nyomtalanul:

„Annak a traumának, hogy teljesen váratlanul elszakítottak bennünket egymástól – egy nagyon fontos és érzékeny időszakban –, az egész életünkre kiható következményei lettek. A lányom az összes létező „diszes” részképesség-zavarban szenved. Diszkalkuliás, diszgráfiás és diszlexiás. Rengeteg fejlesztésre vittük, hihetetlenül sok vizsgálaton átesett, mindegyiknél megerősítettek abban, hogy ezek kialakulásában nagyon fontos szerepe van a traumának. A másik két gyerekemet egy másik kórházban szültem, ami tényleg bababarát. Ők is gyorsan besárgultak, de ott kaptunk a szobánkba egy kékfény-készüléket, ami segített nekik a sárgaság leküzdésében, és a nővérek arra biztattak, hogy minél gyakrabban szoptassak, menjünk egy kicsit a napra, mert az is jótékony hatással van a sárgaságra. A másik két gyerekemnek semmilyen tanulási zavara nincs, mindketten kitűnő tanulók. Azt hiszem, soha nem bocsátok meg a kórháznak. Nem tudják, hogy mit műveltek/nek.”

Bizarr élmények egy szoptatástámogató kórházban – a saját tapasztalataim

A legtöbb anyuka két dolognak néz utána a várandóssága alatt: a szülésnek és a szoptatásnak. Én is így voltam ezzel, és nagyon örültem neki, hogy a kórház, ahol az orvosom miatt szülök, híresen szoptatástámogató. Arra nem gondoltam, hogy ez a gyakorlatban inkább nyomasztó lesz, mint segítő – de valószínűleg ez szerencse kérdése is. A nagyobb lányom születése után nem indult be a tej az első napokban, én meg friss anyukaként persze mindent szerettem volna nagyon jól csinálni. Így segítséget kértem. Arra nem számítottam, hogy amikor tanácstalanul magyarázom a folyosón az ügyeletes nővérnek, hogy nem tudom, mennyit eszik a kislányom, mert félek, nem jön elég tej, egyszer csak benyúl a ruhám alá, és megnyomja a mellbimbómat, majd így szól: „Jön ebből tej, anyuka, nem kell aggódni.”

Amikor másnap tovább aggodalmaskodtam egy másik nővérnek, azt az információt kaptam, hogy a kimondottan nagy méretű (majdnem négy kilós), kicsit sem besárgult kislányomat mindenképpen ébresszem fel háromóránként, akkor is, ha amúgy békésen alszik. Ha pedig belealszik a szoptatásba, akkor csipkedjem az arcát, amíg fel nem ébred. Eleinte meg is tettem… aztán a gyerekorvosom otthon meggyőzött, hogy azért négy órát simán várhatok, és semmiképp ne csipkedjem… főleg, miután a lányom szépen gyarapodott. Ez persze nem olyan szörnyű, de azért egy szoptatásbarát kórházban szívesen hallottam volna az igény szerinti szoptatásról is.

Amikor a most ötéves lányom született, még az volt az elmélet, hogy a szoptatás alatt célszerű kerülni az anyukáknak a puffasztó ételeket (babfélék, „k” betűsek), az elején pedig még a tejtermékeket is. Élénken emlékszem, milyen ételeket kaptunk a kórházban: tejfölös bableves, káposztás tészta, frankfurti leves. Szerencsére a családból mindenkihez eljutott ennek a híre, és a kórház javára írható, hogy elérhető volt egy közös hűtő az osztályon, így felújítottuk a komatál hagyományait, és mindennap más rokon etetett. Ez azért különösen vicces amúgy, mert a káposzta és a bab kerülését még a kötelezően megnézendő ’70-es évekbeli svéd szoptatástámogató filmben is megemlítik. Valószínűleg az élelmezési vezetőnek nem kellett tupírozott hajú, modellalkatú kertésznadrágban szoptató svéd nőket nézni, csak nekünk, anyukáknak.

Azért sok pozitív élmény is ért, például az, hogy a férjem is bejöhetett egy fürdetésre… vagy amikor az egyébként 41. hét után született, hatalmas körmű, és a kis kesztyűtől keservesen zokogó kislányom körmeit saját hatáskörben levágtam a második napon, akkor először nagyon lecsesztek. Aztán amikor a folyosón pityeregtem, hogy egy napja vagyok anya, és „máris elképesztően elbasztam”, akkor egy nagyszájú nővér odajött, megölelgetett, és azt mondta: „ez legyen a legnagyobb hiba, amit anyaként elkövetek – de nem ez lesz, úgyhogy vértezzem fel magam”. Kedves volt, és nagyon őszinte.

De nemcsak a kórházi helyzet a teljesen vegyes és hullámzó, hanem a saját hozzáállásunk is.

Szóval én nem vitatom, hogy az anyák túlérzékenyek, és sokat várnak az első napokban – de hát bakker, pár órája adtak életet egy embernek! Életük legnagyobb változása történik velük éppen, főleg az első gyereknél – nem volna alap, hogy extra támogatásra van igényük?

A második lányom születésénél szabad volt a különszoba, az egész családom beköltözött hozzánk, a másfél éves nővérével együtt, pizzát rendeltünk és zenét hallgattuk – elég durván bulihangulat volt. A fő különbség nem az volt, hogy nem másik három nővel feküdtem egy szobában, hanem az, hogy már tudtam, milyen anyuka vagyok, és nem kellett segítséget kérnem, hogy ezt meg is éljem. Az pedig szintén a kórház javára írható, hogy békén hagytak bennünket.

Nektek milyen emlékeitek vannak az újszülöttosztályról?

Tóth Flóra

Kiemelt fotó: Getty Images