Véget ért az utolsó aratás is. A mezőn, ahol a magányos tölgy áll, az éles kanyar mellett, napközben a varjak és galambok együtt csipegetik a kalászokból kihullott gabonaszemeket. De hajnalban, eső után megváltozik a beosztás, sirályok jönnek a föld alól előbújt bogarakat és férgeket összeszedni. Szemmel láthatóan mindenki tudja a dolgát, a természetben rend van, és nem zavarja egyik teremtmény a másikat.

Az erdőben a szűk ösvényekre potyog a vadalma, a szeder már fekete, nagy részét megdézsmálták a rókák, a csipkebogyó vörösre érett a bokrokon. Késő ősz van. A tél pedig már az ajtóban topog. Alig várja, hogy átvegye az uralmat, és mindent beborítson a csendes békességével. Fahéj illattal és fénnyel.

Az ajándékba kapott műszakoknak úgy örültem, mint egy kisgyerek

Amikor felfedeztem a roosterben, az elektronikus beosztásban, a vállalható plusz műszakok között a a gyerekágyas osztályon kifejezetten nővérek számára kiírt éjszakás ügyeleteket, alig hittem a szememnek. Azonnal jelentkeztem, de ez nem volt egyszerű. Személyesen kellett átmenni a szülészeti osztályra, és egyeztetni a főmadame-mal.

Nagy levegőt vettem. A legutolsó beszélgetésem a vezető szülésznővel harminc évvel ezelőtt volt, és nem sikerült túlságosan jól.

Az akkori madame finoman szólva eltanácsolt a pályáról, közölte velem, hogy a testi adottságaim miatt (mert mindössze 48 kg voltam) soha az életben nem lesz szülésznő belőlem.

Nagy levegő. Oké. Most nem is ezért megyek. Most nővért keresnek. Annak pedig megfeleltem eddig is. Különben is, ez egy másik ország, más emberekkel… – ezzel nyugtattam magam.

A vezető szülésznő úgy néz ki pont, mint a harminc évvel ezelőtti főmadame. Mert a sors vicces, van egy jókora adag humorérzéke. És bizonyára több, mint nekem, mert én egyelőre alig tudok ezen a helyzeten mosolyogni.

Nagydarab, szőke, erős asszony áll velem szemben, és ugyanolyan várakozással telve néz rám. Ugyanazzal a „mit szeretnék, és különben se raboljam az idejét” tekintettel. Oké, hát akkor nem kertelek túl sokat, nem is vagyok halk, zárjuk ezt rövidre – erre gondolok, – ha elutasít megint, hadd tegye azt gyorsan.

Elmondom hát, hogy miért jöttem, kerülöm az érzelmességet, a túlzott kedvességet. Az asszony bólint azután, egy szót sem szól, leül a számítógép elé, és beírja a nevem a kért műszakokhoz. Sok sikert kíván. Kezet nem fogunk, az itt, ezen a szinten nem szokás, biccent csak újra, így bocsát el. A mosolyát alig lehet látni, pedig, ha figyelnék jobban, akkor ott van az, ahogy anya mondaná, a bajsza alatt, de én már kint is vagyok, az ajtón túl. És madarat lehetne fogatni velem, szó szerint. Öt műszak. Mennyországnak tűnik, ha munkásnak is.

Halványsárga függönyök mindenhol az ágyak között, és aranyszínű gyengéd lámpafény, semmi harsány, éles, reflektorszerű.

A kórtermek hatágyasak. Négy van belőlük, a nővérpulthoz közelebb eső két teremben a császáros vagy műszeres segítséggel világra hozott újszülöttek és anyák fekszenek. Azok, akiknek a legnagyobb figyelemre van szüksége. A folyosó túloldalán, a zuhanyozók és az egyágyas szobák mögött van a másik két fülke, ahol az egyszerűen, spontán módon született babák és szüleik pihennek, akik csak egészen rövid ideig, 24 órás megfigyelésre maradnak, utána már mehetnek is haza.

A kórtermek tágasak, világosak, az ágyak mellett nagy, dönthető támlás, kényelmes karosszékek az apáknak, és kicsi szekrények, ezen vannak az átlátszó, műanyag, tálszerű bababölcsők. Az apák bent alszanak az osztályon, a két tucat anya mellett, majdnem mind ott maradnak éjszakára, talán, ha két édesapa hiányzik mindössze.

Kerülgetem az ágy mellett otthagyott táskákat, a lerúgott cipőket, papucsokat. Ébresztgetem a hangosan horkoló férfiakat, ha a többi családot zavarná a zaj. Pedig a horkolás moraja szinte elveszik a különféle hangok között.

A mellszívó halkan puffog, a párok suttogva beszélgetnek, és a babák egy része ugyan a születés utáni sokktól mélyen alszik, de a többi nagyon is eleven. A sóhajtozós halk nyüszögéstől kezdve a kicsi, nyikorgó, nyavíkoláson és panaszos-haragos síráson át a cuppogásig van itt mindenféle hang!

A szülésznők külön kaszt valóban, akként kezelik önmagukat, és három velük eltöltött műszak után már érteni vélem, hogy miért

Erős, fiatal nők és idősebb asszonyok mind, mentálisan és érzelmileg is erősek, magabiztosak, és nem alaptalanul. Pontosan tudják, hogy adott helyzetben hogyan reagáljanak. Adott helyzetek pedig vannak, sokfélék.

A huszonöt ágy huszonötféle helyzet. Charlotte a műszakvezető „midwife”, akivel együtt dolgozom, gömbölyded, őzikeszemű lány. Szelíd, csendes, de határozott, és jól tudja, mit akar. Nem oszt be maga mellé, a másik szülésznő mellé sem rendel, azt mondja, segítsek, ahol tudok.

Az egyágyas szobákban most két ikerpár lakik, mindketten kislány ikrek, és nem az első terhességből, hála istennek. Így az anyák nem annyira elveszettek a helyzetben, tudják, mit is kellene kezdeniük az újszülöttekkel. De hajlamosak nagyon kimerülni éppen ezért, vagyis mert mindent saját maguk akarnak csinálni. Nem veszik észre, hogy mennyire, hogy szinte halálosan elfáradnak, alig pár órával a császármetszés vagy akár a spontán szülés után..

Az anyatej ilyenkor még nem indul be többnyire, a kolosztrum viszont életbevágóan fontos. Ebben az országban, ebben a kórházban (és a legtöbb NHS-kórházban is) az anyatejes táplálás erősen támogatott, úgyhogy segítünk, ahogy csak tudunk. Jó szóval, tanácsokkal, gyakorlati praktikákkal. A babákat akárhányszor kell, mellre tesszük, ha pedig továbbra is éhesek, akkor „feltöltjük” őket, de nem több mint húsz milliliter tápszerrel. Ez azonban a kisebb súlyú ikerbabák esetén óránkénti feladatot jelent. A csengő szól, és vagy a midwife, vagy az ápolási asszisztens, vagy én azonnal válaszolunk rá, bemegyünk a szobákba.

A gyerekágyas osztályon annyi a dolgom van még, hogy vitális értékeket mérek és dokumentálok. Az is az én feladatom, hogy császármetszés után mobilizáljam az anyákat, eltávolítsam a katétereket. És kiszolgálok. Anyát, apát, szülésznőt egyaránt. Vizet hordok körbe, frissítőket és szendvicseket, válaszolok a csengőkre, vénás antibiotikumokat készítek elő és adok be a fájdalomcsillapítókkal együtt.

Martha, a lengyel származású ápolási asszisztens azonnal megkedvel valamiért hál' istennek, és Shirley is, a nyugdíjas szülésznő, akit egy egész műszakon át Michelle-nek hívok, de egy rossz szót sem szól emiatt, csak másnap nevetünk egy jót, amikor saját magam észreveszem a bugyuta félrehallásomat.

Figyelem, Martha hogyan dolgozik. A szép arcú fiatal nő irigylésre méltó magabiztossággal tanítgatja a friss anyákat, hogyan tegyék mellre az újszülötteket, büfiztet, tisztába tesz, és valami angyali derűvel és méltósággal jár körbe a kórtermeken az ágyazókocsival. Amikor elmegy a szünetére, csendesen és észrevétlenül „elsummantom” a kötelességeit, és onnantól kezdve azután két órán át üdvözült örömmel babapopókat törlök tisztára a melegvizes vattapamacsokkal, kicsomagolom az újszülötteket a rugdalózóikból, és egy szál pelenkában bebújtatom őket a takaró alá, az anyák mellkasára, hogy a mama-baba testkontaktust sikerüljön létrehozni szoptatáskor.

Az újszülötteknek olyan selymes a bőre! Puhább és finomabb, mint a legdrágább bársony! Már majdnem elfelejtettem, hogy milyen finom is ez!

Hajnali egy óra van, és Audrey nem aludt még egy szemhunyásnyit sem az osztályátadás óta. A baba nyugtalan volt, ezért ő folyamatosan mellre rakta őt, azután a karjában tartotta órákon át. Az újszülött nagyokat kortyolt a kolosztrumból, de hamar elfáradt, belealudt a cicizésbe. Olyankor Audrey letette a bölcsőbe, ám a babának kevés volt a plüss takaró, és pár perc múlva az anyja ölébe nyöszörögte magát újra.

Audrey férje jött azután, és papír vesetálat kért, mert a feleségének hányingere volt. A kimerültségtől, a szülés okozta stressztől, mondta dörmögve Shirley, aki akkor megelégelte a dolgot, a következő nővérhívó csengőre odament Audrey ágyához. Megcsináltuk a kötelező méréseket együtt, én az anyán, a szülésznő pedig a babán, hogy minden rendben van-e, de nem volt semmi eltérés a normálistól.

Shirley azután szigorú arccal magához vette az újszülöttet, Audrey-ra pedig ráparancsolt, hogy pihennie kell most, és aludni, legalább néhány órát. A babát kivittük a nővérszobába a műanyag tálban, ami ringatható, akár egy bölcső. A kicsi nyöszörögve szuszogott, hát, tisztába tettem és felvettem a karomba, úgy járkáltam vele. Lassan megnyugodni látszott, büfizett néhányat, de továbbra is nagyokat sóhajtott, mintha panaszkodna. – Oh, no, really, it’s not easy, this life, it won’t be easy, sweetheart. But you will be ok, everything is fine! Igen, bizony, nem könnyű ez, nem lesz könnyű ez az élet, de minden rendben lesz, minden jól van, motyorogtam a babának, aki erre teljesen ellazult a karomban, mintha értette volna, mit mondok neki.

Shirley elment mellettem, megsimogatta a vállamat, Martha pedig rám mosolygott a dokumentáció felett. – Kicsi angyalok, igaz? Mintha tudnák, hogy honnan jöttek és hová érkeztek, mintha sejtenék, hogy mi vár majd rájuk. De csak pár óráig ilyenek, csak az első napon – mondja.

Igen, az újszülöttek első pár órája kész misztérium. Ők szó szerint – és átvitt értelemben is – két világ között vannak még, és valószínűleg egyáltalán nem mindegy, hogyan tudnak megérkezni egyikből a másikba…

Hajnali kettőkor a kis bicebóca lány jön át a szülészetről összegyűjteni az anyakönyvezéshez a papírokat. Többször láttam már őt a folyosón is. Vékony, sápadt kislány, csípőficamos. Végtelenül csendes, soha nem szól egyetlen szót sem, épp csak köszön és mosolyog. Tündérszerű lény. Ő csinálja az osztály teljes adminisztrációját éjszakánként. Róla eszembe jut Hillary, aki tavaly ment nyugdíjba, és aki a mi osztályunkon volt beosztott éjszakás nővér.

Hillary hallássérült volt, és minden műszakba magával hozta a kicsi fekete spánieljét, aki hivatalosan is segítő kutya volt. Jerry lent várta Hillaryt a kocsiban minden éjszaka, és Hillary a műszak szüneteit a parkolóban töltötte kutyasétáltatással. Az idősödő nővér mindig mosolygott. Nem lehetett olyat kérni tőle, amiben ne segített volna. Gyengéd, szelíd termésszettel, fáradhatatlanul tette a dolgát minden egyes műszakban, és mosolyogva tanította a kezdő nővéreket az apró trükkökre, ami a munkánkat egyszerűbbé teszi.

Hetekig nem is tudtam róla, hogy nem hall jól

Csak az volt az egyetlen erre utaló jel, hogy a telefont, ha csengett, nem vette fel. Hillary, amikor végeztünk a kötelező teendőkkel, a nővérpultban ülve is állandóan a kórtermek feletti kis lámpát figyelte, ami csak akkor gyullad ki, ha csenget valaki.  A kórház és az itteni egészségügyi rendszer kiemelt figyelemmel támogatja a sérült emberek foglalkoztatását, és úgy tűnik, hogy mindenki rendkívül sokat nyer ezzel.

Hajnali háromkor a műszakvezető szülésznő pizzával a kezében érkezik, az egyik ügyeletes orvosnak ma születésnapja van, mondja mosolyogva, és nekünk küldte, hogy mi sem maradjunk ki az ünneplésből. Leülünk az orvosi szobában a számítógépek mellé.

A bicebóca lány is velünk falatozik. Az éjszaka közepén, amikor a legnagyobb a sötétség odakint, elcsendesedik a gyerekágyas osztály, a babák is elszunnyadtak valamikor, észrevétlenül.  Szuszogás tölti be a kórtermeket, folyosókat. Tapintható a békesség, és erő van benne, egy új élet kezdete.

 Molnár Lamos Krisztina