Zseni volt, de tengődött – A meggyilkolt „divatépítész”, Király Tamás életmű-kiállítását látni kell!

–

Talán azzal kezdődött az egész számomra, amikor pár évvel ezelőtt a Magyar Nemzeti Galéria megrendezte a csodás El Kazovszkij-kiállítását. Akkor csapott arcul, milyen messzire kerültünk attól a korszaktól, amiben kamaszkorom hajnalán szocializálódtam – amire igazából ma már nosztalgia épül: a 90-es évek szabadság- és kreativitás-feelingjére, ami egy bizonyos pesti szubkultúrában az eredetiséget és az alkotókedvet emelte piedesztálra és tette alapértékké. Minden, ami új volt, formabontó és saját fejlesztés – az volt menő. Lehetőleg kevés pénzből, valami régiből, lenézett és félresöpört dologból újragondolva, átalakítva. Aztán látványos gesztussal tálalva.

El Kazovszkijnak és Király Tamásnak döntő szerepe volt abban, hogy ez a szemlélet nálunk gyökeret eresztett – legalábbis egy körben –, és ameddig lehetett, ellenállt a beszivárgó fogyasztói kultúrának. Mindketten rendszeres időközönként jelentkező, elképesztő performance-okban mutatták meg a legújabb munkáikat, amiknek szakrális jellegük volt.

A résztvevők közé kerülni kiváltságnak számított, de nézőként is egy másik szférába kapott az ember bebocsátást.

Az El Kazovszkij-kiállítás ennek a kornak olyan erőteljes és árnyalt megidézése volt, hogy ahhoz képest a Király Tamás-kiállítás csak egy skiccnek tűnik, de milyen fontos így is.

Először is azért, mert a hivatalos képzőművészeti kánonba először emelnek be Magyarországon egy divattervezőt – még ha ez a jelző soha nem illett is rá egészen. Király ugyanis nem divatot tervezett, de nem is pusztán öltözéket vagy jelmezt. A divattól irtózott, mert nem érdekelte a kereskedelem, és nem érdekelte a „hordhatóság” sem. A legtöbb divattervezővel ellentétben az anyagok minőségére sem helyezett hangsúlyt, mert nem az örökkévalóságnak tervezett, hanem csak egy-egy bemutatóra, amik viszont jóval többek voltak a kifutón való felvonulásnál.

Fabényi Júlia, a Ludwig Múzeum igazgatója szerint talán a ruhaépítészet kifejezés áll a legközelebb ahhoz, amit ő művelt, ha egyáltalán meg kell határoznunk valahogy. A kiállítás címe nem véletlenül Out of the box – valójában nincs szüksége semmilyen skatulyára. Engedjük ezt el. Király Tamás saját műfajt teremtett, sajátos karriert épített, és egyedülálló volt minden szempontból.

Az egy dolog, hogy egyedüliként érte el, hogy a kreációit műalkotásokként csodálhassuk egy múzeumban. Egyedüliként a magyar divatszakmában ismertebb volt külföldön, mint itthon. Egyedül jutott át a vasfüggönyön, egyedül őt tekintették egyenrangúnak Vivienne Westwooddal vagy Jean Paul Gaultier-vel, legalábbis művészi szempontból.

Elsőként csinált élő kirakatot Magyarországon. Elsőként rendezett utcai divatbemutatót. Elsőként alkalmazott különböző alkatú és adottságú modelleket, elsőként állt a fogyatékkal élők és más kisebbségek mellé a bemutatóin.    

Mint senkit, aki megelőzi a korát, őt sem becsülték meg. Becsültük – helyesebben. Nemhogy nem élt jól, de tengődött. A ruháit a saját lakásában és a pincéjében tartotta – ezért sajnos egy részük az enyészeté lett. Rekonstruálni lehetetlen őket, egy részüket rendbe hozni is. Szétesnek, ha valaki kézbe veszi őket. Különleges anyaguk, sérülékeny szerkezetük miatt nehéz feladat volt a most látható anyagot installálni. Viszont eladni sem lehetett őket soha – ezért vannak meg –, hiszen nem arra tervezte, hogy bárki bármilyen eseményen megjelenhessen bennük. A fia, Király Íliász (akit korábban Dávidként is említettek) próbálja őket megmenteni, és egy nap talán egy közgyűjteményben elhelyezni.

Bár ezen a tárlaton főleg a ruhákban gyönyörködhetünk – anélkül, hogy elnyomná őket a művész életének vagy személyiségének megidézése –, de nyilvánvaló, hogy mögöttük egy egész világ és világnézet húzódott meg. Ennek hangsúlyos hiánya is üzenet. Nincs már itt velünk az a világ. Nincs, aki képviselje és megmutassa. Ez volt az első pont, ahol a kiállítás kurátora, Tímár Katalin hangja megbicsaklott, és a könnyei utat törtek maguknak. Szándékosan nem akart arra törekedni, hogy Király Tamás otthonát, életterét, személyes szféráját idecitálja – mert úgysem tudta volna hitelesen megmutatni. Nélküle.

„Tamás bizonyára egy fergeteges bulit csinált volna” – mondta, de itt most csak a múzeumok csendje és méltósága fogad minket. De nem a fojtott levegője. Ez egy olyan kiállítás, ahol minden terembe várakozva lépsz.

Alig várod, hogy megpillantsd, mi van a következőben, mert mindegyik egy önálló univerzum. Kiss Piroska diszkrét látványvilága foglalja keretbe őket.  

Az egyik teremben minden ruha a fémmel játszik. A másikban mind fekete és geometrikus formákkal kísérletez, a következőben mindegyik fehér, és csimbókok, pikkelyek, pántok és szárnyak borítják őket. Itt vannak a híres collstok-ruhák, amiknek ötletét onnan merítette, hogy egy korábbi bemutatóján a modellek nem fértek ki az ajtón, ezért a következőn változtathatóvá tette az öltözékek térfogatát. Láthatunk három kreációt abból az anyagából is, amivel 1988-ban, Berlinben szerepelt a legendás Dressater bemutatón, és itt vannak a fotók is, amik a bulikon készültek. A többi teremben is követhetjük egy monitoron az anyagok dokumentációját.

Döbbenetes élmény, hogy bár nem volt hajlandó behajtani a fejét a divatipar igájába, mégis mennyire profi volt. Minden kollekció olyan átgondoltnak és pontosnak tűnik, amellett hogy fennhangon hirdeti a megújulásra való képességét és azt, hogy hiába dolgozott a pillanatnak, mégis örök értékeket képviselt: merészséget, játékosságot, gondosságot, igényességet. Mire az utolsó terembe ér az ember, már egyértelműen egy zseni szellemét érzi, akivel pont úgy bánt az élet, ahogy a zsenikkel szokott: mostohán.

Azt mondtam, ez a kiállítás mintha csak vázlata lenne Király Tamás örökségének, de kivételesen a körülötte érzékelhető űr is értékes tartalom. Mert lehangolóan árasztja magából a távolságot a mai korunk konformizmusától, értékválságától, tömegtermelésétől, tömegkultúrájától, hangzavarától, sekélyességétől, még a pánikjától is. Ezek a ruhaszobrok méltósággal állnak itt, csöndben, mementóként. Ha holnapra szétporladnak is, akkor is volt küldetésük.  

Gyárfás Dorka

Kiemelt kép: Rosta József/Ludwig Múzeum – Kortárs Művészeti Múzeum