1. Vállalati üdülő

A szocializmus csodás vívmányai közé tartozott a vállalati üdülő intézménye. Anyám révén hol Agárdra, hol a Balaton mellé jártunk, a hatalmas hotelekben fillérekért lehetett megszállni. Az A és B menü választhatósága még a szabadság illúzióját is megadta, gyerekként pedig lenyűgözött, hogy egy csomó társast lehetett bérelni, nem is beszélve a végeláthatatlan pinpong meccsekről, amikor épp nem az üdülő saját strandján lógtunk a helyben összeszedett haverokkal. A vacsoránál lehetett repetázni, és bár anyám kiborult a menzás ételektől, én boldogan ettem a sertéspörköltet jó sok szafttal és rizzsel, a csalamádéról nem is beszélve. Az asztalokon viaszosvászon volt, négy lefelé fordított pohár, meg a víz, ahogyan azt kell. Télen meg korizni lehetett, akkor sem zártak be a szállodák, két napra leugrani Agárdra – ohne autópálya-matrica – simán belefért a havi fixbe. 

Hajdúszoboszló, SZOT-üdülő
Hajdúszoboszló, SZOT-üdülő (Balázs Lajos/Fortepan)

2. Dollárbolt

A dollárbolt, vagyis diplomatabolt maga volt a csoda. Sosem értettem, mit jelent a Konsumex felirat, csak azt tudtam, ha a papa azt mondja, hogy megyünk az Arany János utcába, akkor valami olyat kapok majd, amitől az egész osztály sápadni fog az irigységtől. Itt ugyanis olyasmiket lehetett venni, amit máshol nem, és egy bankkártyán volt a pénz. Alapvetően diplomaták jártak ide, hogy ne külföldön költsék el a valutájukat, de mások is mehettek a 350 bolt bármelyikébe, akik valutához jutottak. A hazai kínálathoz képest a bolt maga volt a Kánaán; a LEGO-tól a Marlboróig és a Levi's farmerig minden volt a polcokon, nem is beszélve a Barbie-król és a Moncsicsikről, meg az édességekről, amelyek a nyugati hedonizmus érzetét adták az embernek. Egyszer elromlott a rendszer, és azt állította, apámnak 20.000 dollárja van a számláján – életében nem keresett ennyit –, na, akkor úgy éreztük magunkat, mintha a lottó ötös hullott volna az ölünkbe. De csak egy pillanatra... mert sajnos apám higgadt vérmérsékletet tanúsított, és szólt, hogy valami nincs rendben, pár nulla hibádzik, így nem jött velünk haza néhány karton malbi és nyugati rum. Ha elmentünk a dollárboltba, apám megengedte, hogy egy bizonyos értékben válasszak magamnak valami kisebb ajándékot. Mondanom sem kell, hogy ennek milyen óriási felelőssége volt! A mai napig emlékszem, ahogy ott állok a polcok előtt azon gondolkodva, hogy Barbie-ruhát vegyek... vagy nyakba akasztható órát. Végül győzött az óra, de hónapokig kattogtam, hogy jól döntöttem-e. 

Mncsicsi baba és két kislány
Moncsicsi (Magyar Rendőr/Fortepan)

3. Csehszlovákia és Jugoszlávia

Ki ne járt volna e két baráti országban annak idején? Na jó, azok, akik kevésbé szerencsések voltak, mint mi. Amikor még ki kellett tölteni egy statisztikai adatlapot a határon, hogy ugyan, miért hagyjuk el az országot, és mennyi időre? Ahol le kellett jelenteni, hogy milyen sílécet és cipőt viszünk ki, és a fényképezőgép gyári számát is gondosan fel kellett jegyezni. Ennek ellenére szuper buli volt síelni menni Kokava-Hájra, ahol édes volt a rántotta, és lehetett lekvárral enni, a lencsefőzelékbe pedig én kérhettem az ecetet. Ott tanultam meg sört kérni, igaz azóta is csak egyet tudok, és a kimondhatatlan nevű fagylalt sem okoz gondot. Ha pedig bent voltunk a városban, akkor egyértelmű volt, hogy mindenféle halakat kellett  venni, igen sokféle formátumban – valamiért a Csehszlovák ipar ebben erős volt – és a Botas-cuccok beszerzése is előkelő helyen szerepelt a listán, amiket hazafelé dugdosni kellett, nehogy a vámosok lecsapjanak rá. 

4. Ausztria

Na jó, hát Bécsbe kimenni, és nyugati üzletekben vásárolni... vagy legalább nézelődni, az tényleg maga volt a mennyország! Az 50 dolláros keret is sokak számára emlékezetes, na meg a nagyi kicipelése, hogy megvehesse a család a Gorenje hűtőt. Emlékszem, mi egyszer csempéért mentünk ki Ausztriába, mert itthon csak fehér volt, és az egykaros csaptelep sem létezett. Anyám beültetett az első ülésre, hátra meg ment a márványmintás dekor. A kis Polskiba csak dupla fordulóban fért el a fürdőszobányi csempe, de kit érdekelt, ha egy nap kétszer is meg lehetett járni a nyugatot? 

Hegyeshalom, határállomás belseje 1980-as évek
Hegyeshalom, határállomás (Uvaterv/Fortepan)

5. Úttörő élet

Vállalom, voltam (büszke) úttörő, tán a Deák téri református templom előtt avattak, bár a Nemzeti Múzeum lépcsőin is kellett állni egyenruhában. Jelentettük az úttörőcsapat nevét, volt brigádnapló, de a legjobban mégis azt élveztem, hogy el lehetett járni evezni. Csepelre mentünk ki, Józsi bácsi volt a vezető, minden szombaton irány a Hollandi út. A sátor felverését – két perc alatt kellett abszolválni, és ne „kidobósra”, hanem az oldschool verzióra gondolj – a tűzrakásig mindent megtanultunk. A mai napig bármikor megragasztok egy csónakot is. Tavasztól eveztünk a Dunán, ha rosszak voltunk, akkor evezővel csaptak a seggünkre, és ezen soha senki nem akadt ki. Ettünk löncshúst, a mentőmellényt az oroszoktól kaptuk, és az igazi menőség az volt, hogy még cápariasztó port is találtunk benne, és önmagát fújta fel. A nyári táborokban gitározó srácokért lehetett rajongani, az éjszakai fürdőzés pedig igazi must have volt, még az esetleges lebukás ellenére is. Reggelire mindig két kiflit kaptunk tejjel vagy kakaóval. Természetesen a zacskós, félliteres verzióval. 

Persze ezek csak az én emlékeim, ha neked is van olyan, amit szívesen megosztanál, kommentben jöhet!

Iskolaudvaron gyerekek tisztelegnek egy asztal mellett
Fotó: Fortepan

 Zimre Zsuzsa