–

Szigorú szabályok, lelki tökéletesség

A fehér csuhát viselő, fejtetőn kopaszra nyírt, szakállas szerzetesek 1733-ban jelentek meg Majkon. A kamalduli rendhez tartoztak, amely egy ravennai herceg, Romuald (később Szent Romuald) követőiből alakult a XI. században. Az ifjú Romuald egy tragikus családi esemény után vonult először kolostorba. Apja ugyanis valamilyen pénzügyi vita kapcsán megölte egy rokonukat, ami olyannyira megrázta az ifjút, hogy átvállalta a vezeklést a bűnöstől, és rangról-vagyonról lemondva visszavonult a világtól.

Szent Benedek nem kifejezetten engedékeny rendjéhez csatlakozott Ravennában, de még inkább vágyta a világról való lemondást és a magányt, ezért később a remeteéletet választotta a velencei lagúnavilágban, majd a Pireneusokban. Személyes példája nyomán követői ezután önálló rendet hoztak létre, amely a bencésekénél is több kötöttséget írt elő szerzetesei számára, hogy még jobban elősegítsék a lelki tökéletesség elérését.

A világ számos pontján jelenleg is működő rend központja a Maldolo gróf által felajánlott itáliai Campo Maldolo, a későbbi Camaldoli lett – amiből a kamalduli elnevezés is származik –, korántsem véletlenül. Romualdnak ugyanis különös látomásban volt itt része: egy létra jelent meg előtte, amely az égbe vezetett, és fehér csuhás szerzetesek lépkedtek rajta.

A tiltakozás szimbóluma

Majkpusztára gróf Esterházy József országbíró, a gesztesi uradalom birtokosa hívta a kamalduliakat. Egyes történészi vélemények szerint ebben szerepet játszott a tiltakozás is a Habsburg-uralom ellen. A „kapcsolódási pontot” e szerint maga Rákóczi Ferenc jelentette, aki az általa vezetett szabadságharc bukása utána két évet töltött a rend Párizs környéki, grosbois-i (ma: Yerres) kolostorában.

Gyógyír volt a fejedelem számára az egyszerűségében is emelkedett környezet, így azt kérte, hogy halála után ott őrizzék majd a szívét. Kívánsága teljesült, ám a kolostor később – feltehetően a szívurnával együtt – elpusztult.

A fenti vélemény szerint a Rákóczinak otthont adó rend befogadása egyfajta indirekt állásfoglalás volt Esterházy József, illetve az őt támogató nemesek részéről, a hallgatás pedig, amit a szerzetesek magas szinten műveltek, a tiltakozás szimbólumaként is értékelhető.

A gróf egyébként roppant nagyvonalú volt Majk új lakóival: pusztákat, tavakat, malmokat ajándékozott nekik, majd monostort, templomot is építtetett számukra a kor neves építésze, Franz Anton Pilgram tervei alapján. A szintén Pilgram által tervezett cellaházak nemesi családok, főpapi személyek és az Esterházy család tagjainak adományaiból épülhettek meg. Minden kis lakon az adott támogató család címere látható, a donáció pedig a benne élő remete ellátását is tartalmazta.

Ima mindenkiért

A szerzetesek a szegénység, a tisztaság és az engedelmesség mellett némaságot is fogadtak. Nem volt alkalmas bárki erre a fajta szolgálatra. Ha átmentek a „szűrőn”, a zoborhegyi remeteségben tett örökfogadalom után életüket a cellaházak valamelyikében töltötték. Az év – szabályzatuk által meghatározott – egyes időszakaiban és a remeteség bizonyos helyein tilos volt egymással kommunikálniuk, a külvilággal is csak a perjel engedélyével érintkezhettek.

„Felfelé” azonban engedélyezett, sőt kívánatos volt a beszéd, hiszen éppen az volt a küldetésük, hogy imádkozzanak minden embertársukért, még azokért is, akik maguk sohasem fordulnának Istenhez.

Az imaszó folytonosságát a templomban végzett mindennapi, közös zsolozsmák, illetve a cellaházban elmondott magánájtatosságok jelentették. Mindemellett – a benedeki Regula értelmében – kétkezi munkát is végeztek, például gyógynövényeket termesztettek vagy kegytárgyakat faragtak, kinek mihez volt tehetsége.

Feloszlatták őket, mert „csak” imádkoztak

A kamalduliaknak mindössze öt évtized jutott Majkon, mivel II. József – sok más szemlélődő életmódot folytató renddel együtt – feloszlatta őket, mondván, hogy nem tanítanak, nem gyógyítanak, „csak” imádkoznak. Ezt követően a birtokot a Királyi Kamara kezelte, majd további két tulajdonosváltás után lett újra a tatai Esterházy ágé. Ezekben az időkben a helyhez nem éppen méltó tevékenységek zajlottak itt, így például posztó- és szűrgyártás, a cellaházakat pedig munkáslakásnak rendezték be. És ha mindez nem lett volna elég, a templom villámcsapás következtében leégett (a benne lévő berendezési tárgyakat már a feloszlatás során elárverezték).

„A jómód kötelez”

A hányattatások után Majk ismét az Esterházyaké lett, akik az egykori monostort vadászkastéllyá alakították át. Több generáció tartózkodott itt időszakosan vagy akár folyamatosan is, így például Esterházy Péter nagyapja, Esterházy Móric országgyűlési képviselő, 1917-ben Magyarország miniszterelnöke, felesége, gróf Károlyi Margit és négy gyermekük.

A környékbeliek szerették, tisztelték a családot, amely azt tartotta, hogy a jómód kötelezettségekkel is jár. A szegény gyerekeket karácsonykor ellátták ruhával, cipővel, néhányukat iskoláztatták is. Margit pedig, aki magát csak „parasztgrófnőnek” hívta, ugyanúgy kivette a részét a munkából, mint a személyzet bármely tagja.

A 13-as cellaház grófnője

A már-már idilli életnek a második világháború vetett véget. A szovjet hadsereg katonái rengeteg kárt tettek az épületekben és a berendezésben. Amit tudtak, elvittek, a parkban felállított latrinához vezető utat pedig az Esterházyak régi könyveivel „kövezték ki”, hogy ne a sárban kelljen járniuk.

Az ötvenes években Esterházyékat kitelepítették – csak Margit maradhatott Majkon, adminisztrációs okból, neki ugyanis nem volt budapesti lakcíme. Emma húga osztozott sorsában, aki nő létére favágóként vállalt munkát, esténként pedig külföldről kapott angol, német, francia nyelvű újságokat olvasott. Családtagjaikkal nyílt levelezőlapon tarthatták a kapcsolatot. 1956-ban Margit férje és lánya, Mónika, Ausztriában kezdtek új életet – ahogy akkoriban mondták, disszidáltak.

Hívták az asszonyt is, ám ő képtelen volt elhagyni a hazáját – a 13-as cellaház lakója maradt egészen 1975-ben bekövetkezett haláláig.

Egyszerre idézi meg a kamalduliak és az Esterházyak szellemiségét

A háború után Majk változatos „funkciókat” töltött be: volt kórház, középiskola, kollégium és munkásszállás is. Bizony nem ilyen bánásmódot érdemelt volna az európai viszonylatban is kiemelkedő műemlékegyüttes, ám talán épp annak köszönhető a fennmaradása, hogy így vagy úgy, de hasznosították. A nyolcvanas évek óta turisztikai látványosság, és immár a nemrégiben még romos monostorkastély is nyitva áll a látogatók előtt. Idegenvezetőnknek, Ferpász Boglárkának hála mi is megcsodálhattuk a kamalduliak és az Esterházyak szellemiségét egyszerre megidéző múzeumot.

Különlegességek, amik csak itt láthatók

Az állandó jövés-menés során rengeteg kár keletkezett az épületben. A refektórium 1760 körüli falképei (feltételezhető alkotójuk Vogel Gergely) a jelek szerint a hívatlan látogatókra is hatással lehettek, ugyanis senki nem bántotta őket. Az idő persze megtette a magáét, aminek azonban ma már semmi nyoma – Boromisza Péter és restaurátor csapata éveken át restaurálta Szent Romuald életének epizódjait, a magyar királyokat és az Utolsó vacsora-jelenetet, mire sikerült visszaállítani az eredeti állapotukat.

Az annak idején széthordott és megrongálódott tárgyak felkutatása, visszaszállítása, majd rendbehozatala szintén nem volt egyszerű feladat – de mintegy 230 év után „hazatalált” többek között az a gyönyörű oltár is, amelyet a szákszendi katolikus templom kölcsönzött a most látható kiállításra. Egyes bútorok helyén ma már újak állnak – a szakemberek hosszas kísérletezés eredményeként érték el azt a fajta patinát, ami miatt az a benyomásunk támad, mintha az eredeti darabokat látnánk.

Olyan különlegességek is akadnak itt, mint a gyertyatartó, amit maga Rákóczi Ferenc faragott ki.

Lengyel fotósok képein keresztül pedig bepillanthatunk egy ma is működő remeteség mindennapjaiba – az alkotók, mielőtt munkához láttak volna, heteket töltöttek a szerzetesek között némaságban.

Így őrzik az egykori lakók szellemi örökségét

A múzeum dolgozói a mozgáskorlátozottakra és a látássérültekre is gondoltak: az épületben lift működik, a műemlékegyüttes makettjét pedig Braille-írásos feliratokkal látták el. Az egykori lakók szellemi örökségét őrizve maguk is igyekeznek tenni kevésbé jó helyzetben lévő embertársaikért, legutóbb például különleges nevelési igényű gyerekeket láttak itt vendégül.

Egyesek szerint az a misztikus hangulat, amit a hely minden sarkában érezni, a remeteséget átszelő Szent György-vonalaknak is köszönhető. Hogy így van-e, nem tudom, de az biztos, hogy ezután gyakrabban járok majd erre egy kis feltöltődésért.

Mezei M. Katalin

Fotók: Majk.hu és László Barbara