–

Kétszázegy évvel Semmelweis születése után is súlyos betegségeket hordoz magán a ma ünneplendő magyar egészségügy. Nem újakat, nem váratlanokat, hanem zömmel olyanokat, amikről akár hatvan évvel ezelőtt is írhattak volna a lapok – ha szabad lett volna akkoriban a véleménynyilvánítás. 

Manapság véleményt nyilvánítani lehet, a nagy kérdés inkább, hogy van-e kedvünk, és van-e foganatja.

A magyar egészségügy egy olyan érzékeny terület, amiről talán mindenkinek van véleménye, és ezek ha sok mindenben ütköznek is egymással, egy állításban jó eséllyel egyeznek: a magyar egészségügy beteg.

Számtalan betegsége közül talán az egyik legsúlyosabb a hálapénz – ha másért nem, hát azért, mert megosztó, és mert amíg jelen van, aligha remélhetünk összefogást és egységet a rendszeren és a társadalmon belül. 

Betegként szinte mindannyian adjuk, amikor kiszolgáltatottan, félelmekkel telve bekerülünk az egészségügyi ellátórendszerbe. Ha valamiért nem adjuk, nem vagyunk biztosak abban, hogy így is megkapjuk a teljes ellátást.

Egészségügyi dolgozóként van, aki elutasítja, van, aki elteszi. A többség úgy teszi el, hogy ténylegesen a megélhetése stabilizálására használja, ám sajnos bőven akadnak olyanok is, akik nem ismervén a határokat, elfeledvén a hivatástudatot, visszaélnek vele, és szinte megkövetelik az egyébként nem megkövetelhető borítékot a munkájuk elvégzéséért cserébe.

De mivel ez nagyon összetett kérdés, következzék hát, a teljesség igénye nélkül, kilenc indok arra, hogy miért káros a hálapénz.

1. Mert általában nem a háláról szól

A hálapénz csak ritkán szól a valós háláról. Szól helyette a kiszolgáltatottságunk feletti aggodalomról, hogy sorra kerülünk-e a műtéti várólistán, hogy vajon ezáltal kapunk-e majd kiemeltebb figyelmet, és főleg, hogy vajon, ha legközelebb ellátásra szorulunk, emlékezni fognak-e arra, hogy legutóbb is honoráltuk az ellátók fáradozásait. Más esetben a hálapénz a mások iránt érzett aggodalmunkról szól: hogy általa a szerettünk, családtagunk, gyerekünk most vagy a következő alkalommal kiemeltebb figyelmet kap-e. 

A hálapénz csak a legritkább esetben szól tehát valós háláról, sokkal gyakrabban szól a félelmeinkről és a biztonságérzetünk látszólagos megvásárlásáról. 

2. Mert jogilag teljesen megkérdőjelezhető

A jelenség jogi vonatkozásait tisztába tenni éppoly lehetetlen, mint egy mondatban leírni magát a jelenséget. Abban minden, a hálapénzt elemző jogász egyetért, hogy potenciális ellentmondások léteznek azok között a jogszabályok között, amelyek érintik a témakört. Örökös jogvita van arról, hogy legitim-e egyáltalán a hálapénz. Másképp értelmezi a jelenséget a munka törvénykönyve, az adójog és a büntetőjog – ha egyáltalán értelmezi, merthogy inkább ködösít, megrogyván a helyzet súlya alatt. Talán csak egyetlen fontos sarokköve van a magyar jognak a hálapénz kapcsán: az előre elkért hálapénz jogszabályellenes. Minden más (előre közölt, de csak utólag elkért tarifák, utólag borítékban csúsztatott összegek, adójogi szempontok) egy széles szürke zónában ül, a rendszerszintű törvényhozói állásfoglalás pedig évtizedek óta várat magára.

3. Mert kiszámíthatatlan 

A „mennyit adjunk?” örök kérdés, ami, elegáns vagy sem, rendszeresen felbukkan a mindenkori páciensek között a kórteremben, a váróban suttogva vagy éppen internetes fórumokon. Jómagam altatóorvosként sokszor szembesülök azzal, hogy engem kérdeznek a betegek, hogy a sebésznek mennyit adjanak majd a műtétért. Megrögzött hálapénzellenesként ezt jókora nehézség politikailag korrekt módon megválaszolni.

Mivel tehát nem transzparens juttatásról van szó, nehezen beszélünk róla, és kiszámíthatatlan, hogy az az összeg, amit végül adtunk, vajon meghozza-e az általunk remélt előnyöket (lásd 1. pont). Mi van, ha túl sokat adtunk, és túlzásba estünk? Mi van, ha túl keveset adtunk, és valaki, aki nálunk nagyobb összegben gondolkozott, ránk licitálva nagyobb előnyhöz jut?

4. Mert egyenlőtlenséget teremt a páciensek közt

Az előző pont már előrevetíti: mivel általában nem fix, elszámolható tarifákról van szó, mivel titokban adjuk, mivel nem tudjuk, mások mennyit adnak, a kiszámíthatatlanságán túl egyenlőtlenséget is teremt a páciensek között. Mert természetéből adódóan a hálapénz jelensége sajnos magában hordozza az esélyt arra, hogy lesz megkülönböztetés aközött, aki adott és aközött, aki nem, illetve aközött, aki keveset adott és aközött, aki sokat. Hiába nyugtatom orvosként a pácienseket azzal, hogy ez nem így van, hiába bízom benne, hogy ez nem lehet így, emberileg teljesen értem a félelmeket.

Szélsőséges esetben a hálapénz sajnos jelentősen torzíthatja a műtéti és vizsgálati várólistákat, és elferdítheti a betegutakat: nem szakmai, hanem anyagi szempontok kerülnek általa előtérbe, és hátrasorolódnak valós prioritások, sürgetőbb beavatkozások és vizsgálatok. Innentől kezdve pedig a hálapénz nem mássá válik, mint korrupcióvá, előnyszerzéssé mások kárára. Márpedig ez nem ritka eset.

5. Mert egyenlőtlenséget teremt az orvosok közt

Felmérések szerint a hálapénzből befolyó összeg jelentős része az orvostársadalom szűk rétegéhez áramlik, azaz nem annyit adunk a minket évek óta gondozó háziorvosunknak, mint amennyit a sérvünket megoperáló sebésznek. Operatív szakmák esetén ez az egyenlőtlenség különösen látványos: általában magas összeget fizetünk az olykor túlsztárolt főorvosoknak és professzoroknak, míg a munka jelentős részét elvégző, a háttérbe tolt orvosréteg (osztályos orvosok, szakorvosjelöltek), illetve az ellátás csapatmunkájában részt vevő orvosok (egy sérvműtét példájából kiindulva: altatóorvos, labororvos, radiológus, adott esetben belgyógyász) ebből a fajta juttatásból semmit sem látnak. Márpedig az orvoslás csapatmunka, egyik szakterület sem ér többet a másiknál, csak nem mindegyik van annyira a kirakatban. Arról nem is beszélve, hogy a tény, hogy drága, itt sem jelenti feltétlenül, hogy jó is az adott orvos.

Ennek a szempontnak van még egy fontos vonulata: a hálapénz intézménye gyakran ellenérdekeltté teszi a tapasztaltabb, nagyobb pacientúrával bíró orvosokat az utánpótlásképzésben, hiszen ezáltal önmaguknak teremtenének konkurenciát a későbbiekben. Vannak ellátóhelyek, ahol ez már súlyos, bár sokszor be nem ismert problémává érett.

6. Mert egyenlőtlenséget teremt az egészségügy más területei közt

Legalább olyan fontos szempont, mint az előző, azazhogy akiket végképp alábecsül a hálapénzrendszer (is), azok az ellátásban óriási részt vállaló nővérek, asszisztensek, segédápolók, műtősnők és műtőssegédek, de akár ide sorolhatnám az orvosi háttérintézmények dolgozóit is.

Számtalan példát tudnék arra felsorolni, hogy egy jól képzett szakdolgozó mennyit tesz hozzá egy beteg ellátásához. Minden jó orvos mögött ott áll egy jó asszisztens, jó nővér, jó csapat. A hálapénz azonban általában zömmel egyetlen kiemelt személy (általában a kezelőorvos) kezébe kerül, szinte megalázó egyenlőtlenséget teremtve nemcsak orvos és orvos, hanem orvos és nővér között is.

Márpedig a nővérek és egyéb szakdolgozók alkotják az egészségügyi rendszer legkevésbé megbecsült, állandó egzisztenciális nehézségekkel küszködő rétegét, ők szinte sosem kapnak akkora elismerést, mint amekkorát érdemelnének.

7. Mert megalázó

A fentiekből következik, hogy a hálapénz éppúgy megalázó az egészségügyiben dolgozónak, mint a pácienseknek – eltekintve azoktól, akik már elvesztették a tisztánlátásukat és jó ízlésüket. A szokásjogon és nem valós szakmaiságon alapuló, nem a szolgáltatás minőségével arányos beárazás önmagában bántó, az orvos és az orvos, illetve főleg az orvos és a nővér közötti nagyságrendi különbség egyáltalán nem mérhető össze az elvégzett munka mennyiségével, és valljuk be, az egészségügyi dolgozók többsége nem esetleges, titkos, feketén megszerzett, méltánytalan borítékokkal akarja a saját anyagi stabilitását megalapozni.

8. Mert a bizonytalan előny helyett biztos hátrányokat hoz 

A fentiek értelmében a hálapénz adásától  remélt előny (1. pont) bizonytalan a mindenkori páciensek számára: nincs arra garancia, hogy az ellátása valóban kiemeltebb lesz (egy olyan szakmában, amely elvileg nem tehet ily módon különbséget ember és ember között), hogy a műtétjére hamarabb sor kerül, vagy hogy legközelebb is emlékezni fognak a mostani „hálájára”. 

Ami biztos, hogy hatása épp ellentétessé válik azzal, amiért adjuk: magasabb fokú szakmai ellátást remélünk, ehhez képest épp a szakmaiságot, a betegek érdekeit, a sorrendet, a figyelmet torzítja hamis piaci szempontokkal.

9. Mert a mindenkori egészségpolitikai döntéshozók számára kényelmes helyzetet konzervál 

Egyre több felmérés tükrözi vissza azt a feltételezést, hogy sem az egészségügyi dolgozók jelentős része, sem a társadalom nem szereti a hálapénzrendszert, akár haszonélvezője, akár nem. Ennek ellenére konzerválódott az egészségügyi ellátásban a paraszolvencia; kiváltása és megszüntetése biztosan nem menne egyik napról a másikra. 

Nem tisztán bérkérdés – bár kézenfekvő gondolatnak tűnik, valószínűtlen, hogy akár egy drasztikus béremelés árán is magától kikopna a rendszerből.

Nem tisztán jogi kérdés – egy szigorúan tiltó jogi környezet bevezetése csakis a hálapénzrendszer kiváltásának utolsó (de szükséges) lépése lehet.

Viszont, amíg nem kezdjük el a kérdést a maga összetettségében vizsgálni, addig egymásra mutogat a jog, a szakma és az egészségügyi vezetés.

Ahhoz, hogy egyszer megszabaduljunk ettől a lassan hetven éve hurcolt tehertől, sokkal átgondoltabb intézkedések kellenek. Vannak örök problémák, amelyekkel az egészségügyi döntéshozók egyszerűen nem foglalkoznak.

Évről évre egyre feszítőbb a munkaerőhiány, haldoklik az infrastruktúra, korszerűtlen és észszerűtlen a finanszírozás.

Utóbbira egy közérthető, sokak által ismert példa: köztudott, hogy a hálapénzzel leginkább érintett területek egyike a szülészet. Ennek számtalan oka van, hosszasan lehet róla beszélni, bőven van benne inkorrekt játszma is, de egy biztos: az, amit a legtöbb kismama elvár, hogy a „fogadott orvosa” és szülésznője a szülés időpontjában ott legyen, bármikor van is az – nincs beárazva az amúgy sem erős egészségügyi fizetésekbe. Hivatástudatból márpedig valóban nem elvárható, hogy valaki álmából, családi programjáról, vidéki hétvégéjéről hívásra a munkahelyére szaladjon akkor, amikor épp biztosan nem akar ott lenni. Vannak országok, ahol (leegyszerűsítve) ezt a problémát úgy hidalták át, hogy megszabtak egy fix tarifát, fehéren, szerződéses alapon. Ha a páciens ragaszkodik a fogadott orvoshoz és nővérhez, akkor a tarifát megfizetve megvásárolhatja szolgáltatásként ezt az extrát. Egységes áron, átláthatóan. 

Ennek az úgynevezett „co-payment modellnek” mint valós alternatívának a bevezetéséről számtalan javaslat született már hazánkban – ugyanis a hálapénzzel fertőzött területek jelentős részén alkalmazható lenne valamilyen formában, és van rá jól működő példa a világban. A politikai és szakmai akarat viszont sajnos csak a legritkább esetekben hajlandó a hálapénz kérdését nem bérkérdésként tárgyalni, hanem a maga összetettségében vizsgálni, egyszerre átalakítani a teljes finanszírozást, az orvosi infrastruktúrát, a jogi környezetet, és megtervezni a megszüntetéséhez vezető utat.

Semmelweis egészségügye beteg, mégpedig annyira, hogy az lassan már mindannyiunknak fáj.

Máté-Horváth Nóra

Kiemelt képünk illusztráció