–

Egy kis medence

Vettünk egy kis kerek medencét a kertbe, a babaméretűnél eggyel nagyobbat, meg néhány vízipisztolyt, és vízi csatával ünnepeltük az apák napját. Ez főleg A. ötlete volt, mármint nem az ünneplés, hanem a medence és a pisztolyok; én teljesen feleslegesnek tartottam mindet, és a kasszánál sorban állva, az utolsó pillanatban (harmadjára) is megkérdeztem: „biztos kell ez a sok hülyeség?”.

Arra gondoltam akkor, hogy én aztán tutira nem fogok vízipisztolyozni, örülök, ha ki tudok menni a kertbe a három gyerekkel, miután mindhármat bekentem naptejjel, a lányokat átöltöztettem fürdőruhába, Öcsire tiszta pelenkát adtam… talán a mosást is beraktam a gépbe.

Hadd menjen, amíg mi kint vagyunk, de a konyhában már biztos nem pakoltam el, minden vízszintes felületet elfoglalnak a koszos edények, de a lányok már türelmetlenek, és akkor inkább gyorsan kimegyünk a kertbe. Még visszaszaladok a kulacsért, kell a folyadék, eszembe jut, hogy egy almát is fel kéne vágni, de Öcsivel a karomon nem megy, lerakom, sírni kezd, gyorsan felvágom az almát, Öcsit újra felveszem, de még mindig sír, kimegyünk a kertbe, Öcsit megszoptatom, közben a lányok sikítoznak, összevesznek a vödrön.

Valahogy így szokott kinézni, amikor egyedül menedzselem a három gyereket, szóval én aztán nem vízipisztolyozok: próbálom elviselhető keretek között tartani a lányok egyre vadabb viháncolását, és közben Öcsit is megóvni. Végül is ezért van a kert, ezért költöztünk a belvárosból egy zöldebb, külső kerületbe: ugráljanak csak a kis medencéből ki-be, kergessék egymást ide-oda, csak Öcsit és engem ne nyúzzanak.

A férjem viszont viszont másképp gondolta

Amikor sorra kerültünk a kasszánál, határozottan odaérintette a kártyáját a terminálhoz, és kifizette a gondosan összeválogatott kellékeket. Néhány órával később pedig már be is állt a vízi csatába. Mit beállt? Ő robbantotta ki! Mire én Öcsivel nagy nehezen összeszedtem magunkat, hogy kimegyünk a kertbe, ott már javában dúlt a háború. A. állt a medencében, a víz a bokája fölé ért, és a vízsugarat a kistesóra irányította.

Boldog visítás töltötte be a teret. Aztán én is kaptam a vízből. Jóval többet, mint a húsvéti locsoláskor. Ekkor már én is örültem, hogy megvettük a sok vízi cuccot, mert láttam, milyen felszabadult örömet okoz.

Nem a pisztoly, hanem a vele való játék. Nem került a sarokban álló játékos dobozba szinte érintetlenül, mint ahogy titokban tartottam tőle. Íme, máris van, aki használja, aki örömet szerez vele, akinek ez tényleg egy olyan eszköz, amivel időt tölt a gyerekeivel. És egyáltalán nem én vagyok az, pedig én töltöm a legtöbb időt a gyerekekkel.

Látom, milyen nehéz napról napra helytállni az apaszerepben

Nálunk sosem voltak szigorúan leosztva a feladatok, végezzük a házimunkát és a gyereknevelést mindketten, de mivel én nem dolgozom, hanem a nyolc hónapos Öcsivel otthon vagyok, nyilván a nap legnagyobb részében mégis rám hárulnak a gyerekek, és a ház körüli teendők. A.-ra pedig a pénzkeresés. És látom, milyen nehéz a napi nyolc-kilenc (vagy akár tíz) óra munka után jókedvűnek, érdeklődőnek, elérhetőnek lenni a gyerekek felé.

Látom a belső küzdelmet, hogy jó lenne aktívan részt venni a családi életben legalább a fektetés procedúrája alatt, de még jobb lenne csak leülni a kanapéra, és nem mozdulni egy darabig, csak csöndben nézni a falat, és szép lassan hazaérkezni fejben, lélekben is.

Erőt gyűjteni a kacagáshoz, a hisztihez, a beszélgetéshez, a vacsorakészítéshez. De idő nincs, csak a „most” van, és az „azonnal”: az óra ketyeg, gyorsan le is kéne fektetni őket, de addig még értelmes időt is jó lenne velük tölteni.

Látom, érzékelem, hogy a nyomás nemcsak belülről, de tőlem is ered: „egész nap én voltam velük, most ringasd te, most cseréld ki a pelenkáját te, most mosd a fogát te, most olvasd a mesét te. Most legyél te a gyerekekkel, egész nap nem láttad őket.”

És ő velük van. Állja a sarat. Általában fáradt, néha türelmetlen, de azért megpróbálja kihozni a közös időből a legtöbbet. Látom ezt is, és köszönöm.

 

Héda Veronika

Kiemelt képünk illusztráció