A Trabantban felejtett szakdolgozat igaz története
Valódi retró történet a kilencvenes évek elejéről, amikor még nem volt minden háztartásban számítógép, és egy szakdolgozat megírásához nagyon, de nagyon sokat kellett könyvtárazni. Mezei M. Katalin igaz története.
–
A csinos lány türelmesen ácsorgott a nem túl forgalmas vidéki út szélén. Bár addig senki sem állt meg, biztos volt benne, hogy hamarosan úgyis felveszik. A közeli kisvárosban élő barátnőjét készült meglátogatni, és némi ihletet kapni tőle a csaknem kész szakdolgozata befejezéséhez. Kézzel írta az egészet – akkoriban, a kilencvenes évek elején alig valakinek volt számítógépe, nemhogy otthon, de még a munkahelyen sem. A maga részéről azonban nem is érezte nagy hiányát egy ilyesféle készségnek. Valószínűleg be sem tudta volna kapcsolni.
Pár percen belül valóban megállt egy szebb napokat látott Trabant. A fiatal sofőr készségesen invitálta a lányt az anyósülésre, a nagyobbik táskáját pedig – amiben a dolgozat is volt – a csomagtartóba tette, mondván, így talán egy fokkal kevésbé kényelmetlenül utazhat.
Az idő gyorsan telt: a Trabant már hatvannál is a sebesség illúzióját keltette, ők pedig jól elbeszélgettek, pontosabban főleg a lány beszélt. Így a fiúról csupán annyi derült ki, hogy ugyanabban a városkában él, ahol a lány barátnője is, éppen hazafelé igyekszik, és nagyon szeretne kutyát, de mivel a második emeleten lakik, egyelőre le kell mondania róla.
Egészen a barátnő házáig vitte, és rögtön indult is tovább. Ahogy az autó elkanyarodott az utca a végén, a lánynak valami megmagyarázhatatlan hiányérzete támadt. A következő pillanatban aztán belehasított a felismerés: a nagy táska a Trabantban maradt. A leadás vészesen közel volt, és tisztán látszott, hogy munka mellett gyakorlatilag lehetetlen újra megírni a dolgozatot. Viszlát, diploma!
Barátnője az első sokk után már a megoldást kereste. Valami támpont után kutatott, amin, tűnjön bármilyen jelentéktelennek, elindulhatnak – a lánynak azonban semmiféle használható emléke nem maradt sem az autóról, sem a gazdájáról.
– A rendszámot persze nem nézted, mi? Hülye kérdés, miért is tettél volna meg egy ilyen alapvető dolgot, mielőtt beülsz egy idegenhez…
– Tényleg nem néztem…
– Milyen színű volt a Trabant?
– Nem figyeltem. Talán szürke, de nem esküdnék meg rá.
– Volt rajta bármi, ami nem szokványos?
– Nem igazán… Hacsak az nem, hogy bele volt ragasztva egy matrica: „Kuka utas, vésd az észbe, hogy ne szólj bele a vezetésbe!”
– Fasza. A csávó a keresztnevét sem mondta?
– Nem mutatkoztunk be…
– Olyasmiről sem beszélt, ami segíthet beazonosítani a lakóhelyét? Iskola, óvoda, bolt, kocsma, bármi?
– Csak annyit mondott, hogy a másodikon lakik…
– Végül is nem reménytelen a helyzet – jelentette ki optimistán a barátnő. – Azért ez nem egy metropolisz. A kertes házak eleve kilőve, lakótelep meg csak három van. Most próbálj megnyugodni, aztán holnap felkerekedünk, és nem jövünk haza addig, amíg meg nem találtuk azt a dolgozatot. Végigjárjuk az összes lakótelepet, becsöngetünk minden második emeleti lakásba, útközben meg sasoljuk a Trabantokat.
Így is lett. Az első néhány lakónak még magyarázkodtak, aztán elunták a sok hitetlenkedést és gyanakvást, bár azt be kellett látniuk, hogy a sztori valóban nem túl életszerű. Innentől csak a hatékonyságot tartották szem előtt.
Csöngetés, ajtó kinyílik. „Jó napot, nincs véletlenül Trabantjuk? Ó, kár… És ismernek esetleg olyat, akinek van, és a második emeleten lakik? Nem? Hát, köszönjük szépen, viszontlátásra!”
A két nagyobb lakótelep már megvolt, az utolsóból is csak pár épület volt hátra, bennük pedig egyre nőtt a bizonytalanság. Mi van, ha mégsem Trabant volt? Talán elnézte a lány, bár ezt a típust nehéz lenne bármivel is összekeverni… Vagy félreértett volna valamit, és a srác nem a másodikon, esetleg nem is ebben a városban lakik? Egyikük sem mondta ki, de mindinkább kételkedtek az expedíció sikerében. Mégsem adták fel. És akkor az egyik lépcsőház előtt észrevettek egy Trabantot. Igaz, nem szürke volt, de mivel vizet rég láthatott, szürkés benyomást keltett. Közelebb érve a matricát is meglátták a kesztyűtartón. Irány a második emelet!
Már az első lakásnál szerencséjük volt – igaz, nem a sofőr nyitott ajtót, hanem a felesége, mögötte pedig ott állt a szigorú anyós is. A tekintetük villámokat szórt, hol a két hívatlan vendéget, hol az egyik lábáról a másikra álló fiút célozva meg.
Úgy látszik, stoppost, pláne egy nőt még a lehető legjobb szándékkal sem lett volna szabad felvennie a családi szabály értelmében. Szegény valószínűleg nem tette ki az ablakba, amit a látogatásunk után kapott.
Mindenesetre az átadás-átvétel megtörtént, a lány pedig barátnői segítséggel hanyatt-homlok írt valami befejezést. Kisebb csodaként élte meg, hogy a témavezető el is fogadta a némiképp hevenyészett alkotást. Már csak a begépelés volt hátra – profira azonban nem volt pénze, az ismeretségi köréből pedig senki sem a géppuskakezéről volt híres. Végül három önként jelentkező vállalt egy-egy harmadot. Egyikük számítógépbe vitte be a maga részét, a másik kettő elektromos írógépen dolgozott, de két különböző fajtán. Természetesen nyomtatni is különböző papírokra sikerült.
Így a dolgozat a változatosság jegyében háromféle dizájnt vonultatott fel. A könyvkötő azt mondta, hogy ilyen rondát még életében nem látott, de ha ez kell a kedves ügyfélnek…
Így lett a lányból diplomás nő. Hamarosan autót is vett, természetesen Trabantot, ha már ennyi szép emlék fűzte ehhez a típushoz, meg különben sem volt pénze másra. Minden stoppost felvett, és kínosan ügyelt arra, hogy véletlenül se maradjon a holmijuk a kocsiban.
Mezei M. Katalin