–

Kertész Ágnes ügye nem egyedi, a párkapcsolati erőszakok magas százaléka tragédiával ér véget, általában a nők sérelmére, de előfordulnak olyan esetek is, amikor a bántalmazott nők vagy gyerekek gyilkolják meg a bántalmazóikat. Gondoljunk csak Simek Kitty ügyére, aki az alvó apját lőtte fejbe, az őt és a súlyos beteg édesanyját ért bántalmazás miatt. Nem olyan rég pedig egy feldarabolt férfi holttestére bukkantak, akit élettársa egy vita során szúrt meg halálosan. A nő beismerő vallomásából kiderült, hogy a férfi a kapcsolatuk során sokszor és súlyosan bántalmazta.

De kinek a feladata és felelőssége, hogy a bántalmazásos ügyek ne forduljanak ilyen brutális végkifejletbe?

Farkas Edina Lina/WMN: Mit árulnak el az ilyen jellegű gyilkosságok, amikor az áldozat több évnyi bántalmazás után megöli a bántalmazóját?

Dés Fanni: Ezek a halálesetek – legyen szó az áldozat vagy az elkövető haláláról – a legtöbb esetben azt jelzik, hogy nem megfelelően működik az áldozatvédelem rendszere, hogy az áldozatok nem kapnak időben megfelelő segítséget. Pedig a tévhitekkel ellentétben egy ponton az érintettek általában jelzik a környezetüknek vagy a hivatalos szerveknek, hogy bántalmazzák, zaklatják őket.

Bántalmazás alatt nem csak a fizikai erőszak értendő:
Számos egyéb formája van, amikről alig lehet hallani, pedig gyakoriak és iszonyú károsak: ilyen például a szeretet megvonás, a manipulálás, a folyamatos kritizálás, a másik elszigetelése a családjától és a barátaitól, a megalázó, lealacsonyító beszédmód, a másik szabadságának korlátozása, vagy a szexuális kapcsolat kierőszakolása, esetleg büntetésből való megvonása, csak hogy párat említsünk. A bántalmazók legtöbbje profi manipulátor, gyakorlatilag észrevétlenül hitetik el az áldozatokkal, hogy megérdemlik azt a lelki vagy épp fizikai terrort, amit kapnak.

F. E L./WMN: Közismert tény, hogy Magyarországon, a családon belüli erőszak hetente legalább egy nő életét követeli. Arra vannak pontos adatok, hány áldozat öli meg a bántalmazóját?

D. F.: Itthon nem tudok erre vonatkozó, átfogó statisztikáról. A külföldi kutatásokból az derül ki, hogy felülreprezentáltan vannak jelen a börtönökben azok a nők, akik családon belüli vagy szexuális erőszak áldozatai voltak.

F. E L./WMN: Ez az eredmény mire utal?

D. F.: Egyrészt mutatja: igen, előfordul, hogy a nők, ha nem tudnak máshogyan szabadulni az éveken át tartó terrorból, mert nem kapnak hozzá segítséget, akkor végső kétségbeesésükben erőszakot, gyilkosságot követnek el a bántalmazójuk ellen. Másrészt az ellenük elkövetett erőszakból fakadó, feldolgozatlan traumák sokszor vezethetnek a társadalom által deviánsak tartott viselkedéshez, például szerhasználathoz, ami a legtöbb országban már önmagában is bűncselekménynek számít.

F. E L./WMN: Ha egy nő a rendőrséghez vagy szociális munkáshoz fordul azzal a panasszal, hogy a párja bántalmazza, minek kellene ideális esetben történni?

D. F.: Elsősorban annak, hogy elhiszik az elkövetett erőszakot, amit az érintett elmesél, nem kérdőjelezik meg az élményeit, illetve bűncselekményként kezelik.

Ám a szexista beidegződéseink sokszor láthatatlanná teszik a nők elleni erőszakot mint jelenséget, emellett relativizálják is.

Gyakori, hogy a nők olyan típusú reakciókat kapnak, hogy „kettőn áll a vásár”, vagy azt, hogy „kiprovokálták az ellenük elkövetett bűncselekményt”. Másodsorban, ha létezne egy olyan szociális ellátórendszer, ami azonnali és releváns segítséget tudna nyújtani a nőknek legalább olyan alapvető dolgokban, mint a lakhatás, az már nagyon sokat javítana a jelenlegi helyzeten. Ehhez az is fontos lenne, hogy mind a segítő szakemberek, mind a hatóságok, mind a jogászok célzott képzést kapjanak a nők elleni erőszak jelenségéről és annak társadalmi vonatkozásairól.

F. E L./WMN: Mit tehetünk mi, a szűk környezet, ha azt látjuk, hogy egy ismerősünk bántalmazó párkapcsolatban él?

D. F.: Legyünk türelmesek, és jelezzük felé óvatosan, hogy ahogy a partnerük bánik vele, az nincs rendben. Biztosítsuk afelől, hogy nem az ő felelőssége, ha bántalmazzák. Éreztessük vele, hogy nincs egyedül, és ott leszünk mellette, amikor segítséget kér.

F. E L./WMN: Még mindig jellemző az a társadalmi hozzáállás, hogy a családon belüli erőszak magánügynek számít?

D. F.: A kutatások eredményei azt mutatják, hogy igen, de ez nem kizárólag magyar, hanem globális jelenség. Sokat számít, hogy mit tekintünk közügynek és magánügynek. Létezik egyfajta kettős mérce a között, ha egy erőszak közterületen, vagy valakinek az otthonában történik. Gondoljunk csak a szexuális erőszakra – sok kutatás bizonyítja, hogy ha az utcán egy vadidegen követi el, nagyobb valószínűség szerint lesz következménye, mintha ugyanezt a nő élettársa vagy a férje követi el otthon.

Ha valami a családon belül történik, az magánügynek számít társadalmilag, bonyolultabbá válik a helyzet az emberek, szakemberek szemében, ami szintén a belénk szocializált szexizmus és a család „szentségének” megkérdőjelezhetetlensége miatt van.

F. E L./WMN: Szóval még mindig él az a mondás a rendőrség részéről, hogy „amíg vér nem folyik, nem tudnak mit tenni”?

D. F.: Abszolút. Az sem ritka, hogy – sokszor jóindulatból – lebeszélik az érintetteket a feljelentésről, mondván, hogy az eljárás során még sokszor el fogják velük meséltetni a történteket, és rendszerint elhúzódnak az ilyen jellegű ügyek. Ma, Magyarországon, ha valaki azt szeretné, hogy igazságot szolgáltassanak neki, akkor a bíróságon nincsenek túl jó esélyei, még akkor sem, ha súlyos testi erőszakról van szó. És sokszor a rendőrségen nem tájékoztatják az érintetteket olyan lehetőségekről, mint például az ideiglenes megelőző távoltartás, amit a rendőrségtől lehet kérni. Ez 72 órára szól, és a bíróságnak kell meghosszabbítani, ami szintén csak az indokolt esetek kis hányadában történik meg. Az is üdvözlendő lenne, ha betartatnák az elkövetővel.

F. E L./WMN: Min múlik ma Magyarországon, hogy egy bántalmazott nő kap-e időben érdemi segítséget?

D. F.: Leginkább a szerencsén, kezdve azzal, kihez fordul segítségért – az illető rendelkezik-e a megfelelő tudással a nők elleni erőszakról –, egészen odáig, hogy iszonyatosan kevés a férőhely az anyaotthonokban, a menedékházakban, a családok átmeneti otthonában, tehát, hogy be tudják-e fogadni.

F. E L./WMN: Mennyire igaz az, hogy a szegényebb rétegek között gyakoribb a kapcsolaton belüli erőszak?

D. F.: Az igazság az, hogy a nők elleni erőszak nem rétegzett, ugyanolyan arányban fordul elő a felsőbb és az alsóbb osztályokban is. (Kertész Ágnes férje diplomata – a szerk.) A különbség abban van, hogy a szegényebb nők a gazdasági helyzetükből kifolyólag még inkább ki vannak szolgáltatva a bántalmazójuknak.

F. E L./WMN: Meg is érkeztünk a „miért tűrt idáig, miért nem hagyta el korábban a bántalmazó párját?” kérdéskörig. Ezek a Kertész Ágnes ügye kapcsán íródott cikkek alatt is sorra előkerültek kommentek formájában.

D. F.:

Egy bántalmazó párkapcsolatból kilépni iszonyú nehéz, ráadásul fizikai bántalmazás esetén veszélyes is – a statisztikákból tudjuk, hogy a nők nagy százalékát a kilépéskor ölik meg. Emellett a kilépés után gyakran évekig zaklatja az érintetteket az elkövető.

A kitörés nehézségeinek a legtöbb esetben gazdasági oka van, Magyarországon nincs a bántalmazott nők számára kiépült szociális ellátórendszer, az érintettek semmilyen segítséget nem kapnak abban, hogy megteremtsék egy új élet materiális alapjait. Innentől kezdve gazdaságilag azoknak a nőknek van esélyük kilépni egy bántalmazó párkapcsolatból, akik a kapcsolat alatt is dolgozhattak (a bántalmazó engedte nekik), lehetőleg egy jól fizető állásban, vagy van egy felsőbb osztálybeli hátterük, ahonnan kapnak segítséget.

F. E L./WMN: Milyen esélyekkel számolhat egy szegényebb régióban élő nő?

D. F.: Ők azzal a szörnyű helyzettel állnak szemben, hogy sokszor iskolai végzettség, munkahely híján szinte semmi lehetőségük nincs arra, hogy kilépjenek egy bántalmazó kapcsolatból, főként, ha közös gyerekek is vannak. És nekik még kevesebb esélyük van arra, hogy szakmai segítséget kapjanak egy ilyen helyzetben.

F. E L./WMN: De picit visszatérve a „miért marad?” kérdéshez: még nem beszéltünk a Stockholm-szindrómáról – erre egyébként Kertész Ágnes is kitért egy interjújában –, amikor az áldozat nagyon erősen elkezd kötődni az elkövetőhöz. Elmagyaráznád, mit jelent ez pontosan? Sokak számára érthetetlen, hogyan lehet ragaszkodni valakihez, aki lelkileg vagy fizikailag gyötri a másikat.

D. F.: A bántalmazó kapcsolatoknak van egy körforgás-jellegű dinamikája, melyben három jól elkülöníthető szakaszt figyelhetünk meg: a feszültség felgyülemlésének szakaszát, az erőszakkitörést, és a „mézeshetek” szakaszát.

Traumás kötődésnél az áldozat egyfajta függésbe kerül a bántalmazó partner viselkedésétől, reakcióitól, és arra törekszik, hogy elkerülje az erőszak kitörést, valamint elérje, vagy megnyújtsa a mézeshetek fázisát, amikor a bántalmazó kedves/kedvesebb vele. A bántalmazott élete akörül forog, hogy az elkövetőnek megfeleljen, a kedvében járjon.  

F. E L./WMN: Honnantól számít valaki bántalmazónak? 

D. F.: Egyikünk sem viselkedik tökéletesen, rengeteg korábbi élményt viszünk magunkkal a kapcsolatokba, amik sokszor nem jó élmények. Mindannyian reagálunk rosszul helyzetekre, és előfordul, hogy a legjobb szándék ellenére is (vagy akár nem is jó szándékból) bántjuk a másikat, oda-vissza. A lényeg, hogy a cselekedetünkre később reflektálunk-e, utólag dolgozunk-e magunkon, és a legfontosabb, hogy megtesszük-e ugyanazt sokszor.

A szisztematikusság ugyanis már egy bántalmazó viszony mintázata, vagyis: ha a bántalmazó fél folyamatosan fenntartja a kapcsolatban lévő hierarchiát, a partnere feletti uralmat.

Ilyen lehet például a másik folyamatos ellenőrzése, a közös pénz felett az egyik fél kizárólagos rendelkezése, és a fizikai erőszak is. Vagy az önbecsülés teljes leépítése a partner összes cselekedetének, véleményének, külsejének szisztematikus leszólásával, sértegetésével.   

F. E L./WMN: „De hát, szegénynek olyan nehéz gyerekkora volt” – hallhatjuk néha felmentő érvként, amikor kiderül, hogy az illető évekig bántalmazta a párját. Mentség ez?

D. F.: Nem. Sok mindenkit elhanyagoltak gyerekkorába és ettől függetlenül nem mindenki érzi magát felhatalmazva arra, hogy a partnerét bántsa. Tehát az elkövető felmentése semmiképpen nem megoldás.  

F. E L./WMN: Végezetül visszakanyarodnék az időben nyújtott segítség hiányára: állami támogatás nélkül milyen eredményekre számíthatnak az olyan áldozatsegítő szervezetek, mint a NANE? 

D. F.: A hatásukra például a felsőbb középosztálybeli nők ma már egy fokkal tudatosabbak lettek a témában, különösen a fiatalabb generáció tagjai körében. De amikor egy nő gazdaságilag 100%-ban függ a bántalmazótól, akkor a kampányüzenetek önmagukban nem elegendők.

A nők elleni erőszakkal foglalkozó civil szervezeteknek léteznek az érintettek számára szolgáltatások – a NANE vagy a Patent Egyesület működtet csoportokat és telefonos jogsegélyvonalat is, de a finanszírozásból fakadó kapacitás hiányában képtelenség, hogy ezek a szolgáltatások egy egész országot lefedjenek, rendszerszintű problémákat kompenzáljanak.

Politikai, állami akarat kell ahhoz, hogy ezek a nők valódi segítséget kapjanak ezekben a helyzetekben.

Addig nem lehet érdemi változást remélni a nők elleni erőszak terén, amíg államilag nem ismerik el a nők és férfiak közötti strukturális egyenlőtlenségek létezését, amelyek nemcsak a mindennapjainkat, hanem a minket körülvevő rendszereket is átszövik. A párkapcsolati bántalmazás pont annak a patriarchális társadalmi berendezkedésnek a végterméke, amiben a nők alacsonyabb rendű pozícióban vannak.

Farkas Edina Lina

Képek: Pozsonyi Janka