–

– Keresett Szabó anyuka – fogadott a nappalos.

– Engem?

– Aha. Meg akarta köszönni, hogy milyen jól foglalkoztál Péterrel.

– Miért? Vissza akarja hozni?

– Igen.

– Ó, ne.

Fél évvel ezelőtt elvitte a gyereket, miután az folyton nyávogott, hogy nem akar már itt lenni, és ezt nem teheti vele az anyja.

Divatos eset volt.

Mármint a bekerülés oka.

Anyuka már annyit sem tudott a gyerekkel foglalkozni, mint eddig, munkát is keresett, és a minigarzonban sem fértek el az új apukával kiegészülve.

„Addig is, míg találunk egy újabb, nagyobb bérleményt, addig legyen már itt a fiú, meg rá is fér, mert én már nem bírok vele, az iskolából elszökik, hátha itt egy kicsit összeszedi magát.”

Hát, fél év alatt nem lett új albérlet, munka se nagyon, és bár a gyerek összeszedte magát kicsit, ennek az ittlétnek sok értelme így nem volt.

Na, mindegy, kivette, aztán persze hatalmas romlás, a felépített csoda összeomlott.

Valami hülye tréningen találkoztam a családgondozójával, aki már akkor pedzegette, hogy anyuka hozná vissza újra, mert Péterre nem lehet ráismerni.

Majd kezdem elölről.

Mennék be az irodába, tömzsi, kopasz ember nagyon osztja valakinek, a vezető figyel.

Új gyerek jön.

A klasszikus látvány.

Míg lepakolok, kicsit még az előtérben hallgatom, ahogy a férfi fossa a hülyeséget.

Annyi ilyet láttam.

A szigorú apák, nevelőapák.

Akik tudják.

Most mégis itt vannak, kicsúszott az irányítás, ők nem is értik. Ilyenkor bizonygatják a vezetőnek, hogy ők mennyi mindent megtettek.

Közben addig jutottak, hogy a kicsinyes, tekintélyelven alapuló hatalmukat fitogtatták, és észre sem vették, hogy bár anyánál ez bejött, a lánynál, vagy fiúnál, a gyereknél már rég nincs tekintély.

Ha új apuka, akkor sosem volt.

A vezető érdeklődve hallgat, anya kussol, a gyerek szarik mindenre, apa, nevelőapa osztja.

Amikor ez utóbbiról van szó, még égőbb az egész.

Mr. Szigorok.

És nem értik, hogy miért vannak leszarva.

Nem hibásak, „a fiú/lány keveredett rossz társaságba, a szerelem megbolondította, sosem fogadott el, pedig én mindent megteszek, szétdolgozom az agyam, hogy mindene meglegyen a családnak, most is telefont kapott”.

– „Végső elkeseredésünkben fordultunk már ide, mert talán itt belátja, hogy”.

Jaj, de unalmas.

Mr. Szigor mondja-mondja, nyilván otthon is ez a leosztás, de én közbevágok, mert szervezni kell a vacsorát, hogy akkor hozzunk fel még egyet, gondolva itt az új lányra, aki csendben rágcsálja a körmét.

Apa rám néz:

– Egy felest meg egy sört is legyen szíves.

Ujjammal csettintek, hogy a mutató ráirányuljon, és kacsintok egyet.

– Ez jó volt, felírom.

A többit a vezetőre bízom, és már hallom is, ahogy értetlenségének, ugyanakkor felháborodásának ad hangot.

Később kiderül, hogy a kapcsolatba apa is hozott gyerekeket, akikre általában a lány vigyáz, úgy, hogy annyira nem akar. Emellett mos, főz, takarít.

Hamupipőke.

Anya teljesen feláldozta magát az új embernek, de annyira, hogy a lány már zavar, főleg ha nemtetszésének ad hangot. A gyerek már régen menekülne, még az állami gondozást is vállalná, csak a családba ne.

Elég sok ilyen van.

A volt kapcsolat terhes mementói.

Két nap után, mikor először beszélgettem a kiscsajjal komolyabban, elmondja, hogy végre felszabadult, nagyon boldog.

Más.

De nem annyira.

Zolika egész nap meg van bolondulva. Bármilyen kéréstől sokkot kap, üvölt, sír.

Kicsit beküldöm a szobájába, hogy lehiggadjon, aztán leülünk beszélgetni.

Felhúzott szemöldökkel néz mindenki. Eddig még nem mutatta az orvosi papírjairól ismert jelenségeket.

A nővérét kérdezem, hogy otthon gyakran csinál-e ilyeneket, és a család hogy veszi.

Mit csinálnak?

Apa, anya.

– Hát, anya barátja, mert apánk elhagyott minket, meg szokta verni, meg térdepelnie kell. Aztán néha elájul.

 

 Zebegényi Péter