–

Krusovszky Dénes Akik már nem leszünk sosem című kötetét tavaly az év letehetetlen regényének nevezték. A költő- publicistának ez az első regénye, és egyből tarol. Nem véletlenül. Tehát az sem véletlen, hogy elkezdtem olvasni, és van még egy csomó, sorozatos „nem véletlen” ebben az egészben, mert úgy lesz egyre ismerősebb számomra minden, ahogy haladok előre a cselekményben.

Közben azt olvasom a kötet egyik kritikájához fűzött kommentfolyamban: „Egy ilyen című könyvet nem is olvasnék el, egy kortárs magyar költő írta, biztosan lila, sznob, túlírt regény.” A random személy aztán belátja előítéletét, és megdicséri Krusovszkyt. Én meg elmélázom rajta: mi történne ezzel a világgal, ha az emberekben nem volna az előítéletnek még szikrája sem? Na, de mindegy is ez most. Már csak azért is, mert a történet tényleg jó, nagyon jó. És nem lila, nem sznob, és nem túlírt. Hanem pont annyi, amennyi kell.

És azért is jó, mert ismerős.

Meg azért is, mert egyre kevésbé szeretek olyan sztorikat olvasni, amik nem arról szólnak, ami velünk történik, ebben az idősíkban. Azt akarom látni és hallani különböző szemszögeken és felfogásokon keresztül, hogyan érzékelik a velem egyidősek a világot, amelyben élünk, a velünk együtt létező, az életünk alatt zajló dolgokat. Eszembe jut például, amikor néhány éve a Rákóczi úton mentünk, és épp akkor indult el a hetekig a Keletiben állomásozó tömeg Bécs felé, majd megszólalt a barátom: „Látod, most megy el mellettünk a történelem.”

Bár ennek a mondatnak látszólag semmi köze nincs a könyvhöz, de a végére majd kiderül, hogy egy kicsit azért mégis.

Krusovszky regénye Budapesten indul, azon a helyen, ahol én is élek, egy olyan kocsmában, ahol én is jártam már (nem egyszer), és egy olyan vidékre tart, ahol felnőttem. Még a szülővárosom pályaudvarát is érinti, Tiszalököt. Egyszóval ismerős minden,

de legfőképpen a magunk mögött hagyott élet ismerős, amit egy vidékről a fővárosba költözött fiatal átélt valamikor a kétezres években.

Az egyik fő helyszín, Hajdúvágás, bár ez a valóságban nem létezik, de ha be kellene helyettesítenem, akkor nyilván a szerző szülőhelyével, Hajdúnánással azonosítanám, és nem csak azért, mert a hangzói egybecsengenek egymással.

Mi is számtalanszor jártunk át Nánásra, a fürdőbe (ez egy emblematikus helyszín a könyvben, mármint nem a nánási fürdő, hanem a vágási), buliztunk is ott sokat, sőt szerelmes is voltam egy nánási fiúba. De ez mind nem fontos, csak „nem véletlen”, ugye. De még sokkal ismerősebb élmény, milyen arról a környékről Budapestre költözni.

Én általában a szaunában szeretek olvasni. Még azt se bánom, ha a rólam lecsurgó víztől kicsit gyűröttebb lesz a papír. Egy könyv használtságából lehet tudni, hogy azt mennyire szeretik. Ahogy haladok előre a történetben, és nézem az egyre gyűröttebb lapokat, úgy állapítom meg magamban, hogy Krusovszky mennyire zseniális író, és milyen pontosan fogalmaz meg olyan érzéseket és állapotokat, amikhez csak keveseknek van képességük.

Az egyik kedvenc mondatomat például a könyv olvasása előtt Ott Anna Insta-sztorijából jegyeztem fel magamnak:

„Lemondóan sóhajtottam, aztán még egyszer felnéztem rá, és alaposan szemügyre vettem a vonásait, hogy egy életre megjegyezzem, hogyan néz ki a csalódás.”

Milyen jó ez… A leghitelesebb könyvajánló mindig egy olyan idézet, ami bennünk is létezik, csak mi nem tudjuk megfogalmazni magunknak ilyen pontosan, vagy sehogyan sem.

Egyébként is szeretek olyan kortárs irodalmat olvasni, ahol beleláthatok egy férfi szívébe, és az elbeszélő, Lente Bálint nem fukarkodik azzal, hogy megmutassa, hogyan érezheti magát egy férfi egy kapcsolati válságban, mit gondolhat, ha találkozik a régi, legnagyobb szerelmével, hogyan szorong a szüleitől, az apjáék válásától, mit gondol a haverjairól, és a nőkről úgy általában, meg egyébként is. Bírom, ha valaki képes megrajzolni érzelmeket, így bemutatni egy bizonyos ívű fejlődést, mert igazából ez a regény egy fejlődéstörténet is olyan díszletekkel és több szálon futó (aztán egyszer csak összefüggő) eseményekkel, amikkel együtt tudunk lélegezni.

Vagy éppen nem kapunk tőlük levegőt.

A történet egy része például egy tüdőgondozóban játszódik, közvetlenül a csernobili katasztrófa utáni időben. Olyan tökéletesen megfestett kép, hogy képzeletben szinte vastüdőbe kell feküdnünk ahhoz, hogy kibírjuk szuflával.

A cselekmény számomra itt elevenedik meg legjobban, mintha film lenne, el is képzelem, kik alakítanák a szereplőket. De nem akarok spoilerezni, bár ez nem is igazi kritika amúgy sem.

Még tavaly télen, a harmadik könyvem megjelenése után rádióinterjút adtam, amiben arról beszéltem, hogy a könyvem szereplői, Nyilánszky Mari és Krusóczki Brigi milyen kapcsolatban állnak egymással. Az én könyvem is ott játszódik, ahol a Krusovszkyé, közel Nánáshoz, egy szabolcsi kisvárosban. A rádióinterjú másnapján levelet kaptam Krusovszky Dénestől, akivel azelőtt sosem beszéltem, és még a könyvét sem olvastam akkor, hogy ugyan legyek szíves már elmondani, honnan szedtem a Krusóczky nevet, mert tudomása szerint ezt már csak a családja használja, bár való igaz, némileg átformálva. Az unokatestvére a tiszalöki Márton Ferenc utca sarkán élt, de onnan is már rég elköltöztek. Válaszoltam neki, hogy ez nagyon jó, mert az unokatestvérével jártam óvodába, és a Krusóczki Brigi bizony róla kapta a nevét.

Szóval tényleg igaz, hogy véletlenek nincsenek, és az is, hogy mindezeknek semmi kölcsönhatása nincs egymásra.

Az, mondjuk, teljesen véletlen, hogy amikor ezt a cikket írom, épp a csernobili katasztrófának van az évfordulója. Puff, ezt is csak most realizáltam.

Különben meg úgyse tudunk már visszamenni az időben, hogy alaposan megvizsgáljuk magunkat, és azok legyünk, akik már nem leszünk sosem.

 Szentesi Éva