wmn - erste

–

Kellenek persze az alapok

Ezekre bárhol, bármilyen élethelyzetben támaszkodhatunk. Mint például nekem az anyukám, a testvéreim, és amíg éltek, az anyai nagyszüleim, akik feltétel nélkül óvtak, és jelen voltak a gyermekkoromban. Szerettük egymást, és ez pont elég volt ahhoz, hogy képes legyek elviselni a nehézségeket. Mert voltak és vannak a mai napig.

Az első nehézségre egyáltalán nem emlékszem, mert három hónapos voltam, amikor édesanyám, mindent hátrahagyva, elmenekült az első házasságából. Aztán a debreceni lakótelepi lakásunk megannyi szomszédja, és az anyukám munkahelyéről pár ember szinte beépült a családunkba: segítették őt is, minket is, és anyukám is mindent megtett ezekért a szinte semmiből jött barátokért.

Falusi lányként valószínűleg értette, természetesnek vette, hogy ez egy közösség, amiben lehet és jó is úgy együtt élni, mint egy jól szervezett családban.

Volt, aki vigyázott ránk, amikor ő három műszakban dolgozott

Akadt olyan munkatársa is, akit csak „nagy varázslónak” hívtunk, mert szórakoztatni, varázsolni járt fel hozzánk, és ezzel megszépítette a gyerekkoromat, ugyanis miután elment, az egész, mintegy harminc négyzetméteres lakásunk tele volt a kezéből elővarázsolt Fruttikkal. Esküszöm, olyan volt, mintha néha lenne apukánk…

Aztán lett az is újra, az állandó változó egység keretében. Rendes ember, jó ember, szeretett, féltett minket, mint a később született saját lányát, a húgomat. Aztán tizenvalahány év együttélés után az utak itt is különváltak, de ez a kapcsolat már sosem szakad meg. Hiába van új családja, hiába él távol tőlünk, tudom, hogy a szeretet és a figyelem megvan. (Pont ma küldött egy szép írást nekem az elhunyt édesapjáról, akit – bár vérségi kapcsolat nem fűzött hozzá – mégis nagypapámnak tudtam tekinteni.)

Ez volt az első olyan időszak az életemben, hogy mi, akik egy háztartásban éltünk, majdnem mind más vezetéknevet viseltünk. A kivétel ez alól a húgom és az apukája, illetve én és a bátyám voltunk… Nem sokáig.

A családnak nevezett intézmény itt is több helyen megrepedt vagy eltört

Pár év leforgása alatt azon kaptam magam, hogy az új helyen, új családként funkcionáló csapat immár egyetlen tagja sem viselte ugyanazt a nevet. Lett új nevelőapám, a bátyám pedig önként távozott a családból és ezzel együtt a világból is.

Azt hiszem, ez volt az a pont, amikor már én magam is kezdtem felfogni, hogy – bár soha senki nem pótolható – a család fogalma mennyire más, mint azt az óvodában, iskolai tankönyvekben láttam akkoriban. Apa, anya, gyerekek… minimum kettő. Boldogan kirándulnak, reggeliznek, vacsoráznak, társasoznak együtt. Szép kép, de hát nagyon nem volt igaz!

Mi, a teljesen más nevűek, egymásnak dőltünk, mint a falusi kocsma előtt a biciklik, támogattuk, tartottuk egymást, és nem zárkóztunk be. Nevelőapám és anyukám minden este tripla adagokat főzött, állandó volt a jövés-menés az életünkben. Igen, ennek volt egyfajta elterelő, fájdalomcsillapító hatása is, miközben sok barátnak mi lettünk a családja, és viszont.

Defektes, de szerető család

Otthon voltak, nem kellett viselkedniük, cserébe nekünk sem kellett megválogatnunk a szavakat, és egységgé váltunk. Ha csend volt, akkor is jó volt. Nem kellett mindig beszélni. Nem kevés barát költözött be hozzánk hosszabb-rövidebb időre. Ha bajban voltak, elvesztették a lakásukat, társukat, munkájukat, vagy „csak” mélyponton voltak, mindig volt hely számukra. Igaz, sokszor csak a nappaliban a kanapé, de legalább nem úgy ébredtek, hogy magányosak, hogy nincs kávé és nincs élet körülöttük.

És be kell vallanom – bár néha nekem ez sok volt –, én is örültem, hogy nem egyedül küszködöm a démonaimmal, amelyek – tapasztalataim szerint – reggel támadnak leginkább.

Így történt, hogy a bátyám elvesztésével nagyjából egy időben a nevelőapám volt tanítványa elvesztette imádott nővérét, és néha csak nálunk lelt nyugalomra. Vagy piára meg kajára, és a dühe kikiabálására. Ő az az ember, akivel nagy valószínűséggel soha nem keresztezték volna egymást az útjaink. Ő volt az, aki már egészen fiatalon ki akart törni, lázadt, hajtotta a pénzt, a nőket, megvadult a vesztesége felett érzett fájdalmában. Volt pénze, multiknak dolgozott, mindig a legjobb autót tolták alá, és hajtotta, hajtotta őket és a veszélyt. Nekünk eközben egy kiszuperált kis Polskink volt, amivel rendszeresen lerobbantunk az ország különböző pontjain.

Ilyenkor csupán egy telefonfülkét kellett találnunk, és hívni őt, majd leülni a füstölgő autó mellett, és várni maximum másfél órát. Olyan dolga nem lehetett, hogy ne üljön azonnal kocsiba, és ne segítsen nekünk. Ez a teljesen más világból jött ember szép lassan, de biztosan a családunk tagja lett, a tiszteletbeli bátyám, aki megmutatta nekem, hogy a pasik hogyan csajoznak, aztán ha állati rossz fejek, akkor hogyan lépnek le. Aztán azt is megmutatta, milyen az, ha megtalálják az igazit, és minden, de minden más háttérbe szorul. Kivéve a kapcsolatunkat, mert az kérdőjelek nélküli és az is marad, bármi történjék a világban.

Volt olyan eset is, hogy egy Amerikában élő, házassági válságban szenvedő barát kesergett nálunk napokig: gondolkozott, mi legyen, hogy legyen az élete azután, hogy hazamegy? Keserű volt mindaddig, míg fel nem bukkant egy kedves családi barátnőnk, aki – mint később megtudtuk – olyan csodálatosan csomagolta össze a szomorú férfi bőröndjét a visszaútra, hogy az azon nyomban megvigasztalódott, és már tudta, mi a következő lépés. Sejtem, hogy nemcsak a csomagolás miatt, de lassan harminc éve vannak együtt, és a házasságuk valahogy a mi családunkat is bővítette. Emlékszem, amikor a Londonban keresett kevéske bébiszitteri fizetésemből az ő kisfiuknak vettem ajándékot, mert ez annyira természetes volt, mint amikor a húgomnak vásároltam.

De akadtak olyan barátok is, akikkel például együtt karácsonyoztunk. A család és a szeretet ünnepén megdöbbentően sokan vannak egyedül. Ajándék nem is kell, elég a közös vacsora, a nevetés, a meleg és a fények. Elég, ha vagyunk egymásnak.

Aztán szép lassan, de biztos léptekkel elérkeztem az úgynevezett saját családhoz

A férjhez, aki idegen volt az életem első huszonhét évében, ma pedig senkinek nem ismerem annyira a gesztusait, reakcióit, értem a humorát, érzem a lelkiállapotát, mint az övét… Meg persze a lányunkét, akit tizennyolc éve figyelhetek és szerethetek. Velük együtt pedig megannyi új felnőtt, gyerek, majd kamasz került be a mindennapjaimba.

Itt is folytatódik minden úgy, ahogy azt megszoktam és megszerettem. A lányom pár barátját születésüktől fogva ismerem, és otthonos, amikor a közelemben vannak, de az újak között is van olyan, aki a saját szülei helyett inkább nekem önti ki a szívét. A férjem régi szerelmei, barátai mára igazi bensőséges kapcsolattá nőtték ki magukat, mint ahogy ő is a legtermészetesebb módon fogadja a családunkba az én barátaimat, és a volt szerelmeimet. A múltunk is hozzánk tartozik. Úgy tűnik, sikerült továbbvinnünk a mintát, amit ő is, én is egyaránt hoztunk otthonról.

Amikor például már egy hete depressziósan feküdtem a hálószobában, senki nem tudott velem semmit kezdeni, akkor a nő, aki a tiltásom, a fel nem vett telefonok és a meg nem válaszolt üzentek ellenére rám törte az ajtót, mellém feküdt, mesélt, nyugodt hangon biztatott és összerakott szépen lassan – és ő történetesen a férjem előző élettársa, fiatalkora nagy szerelme volt. Aztán megszületett az ő harmadik gyereke, és a mi lányunk nevét kapta. A nagyobbik lánya pedig a mi kislányunk egyik legjobb barátnője, családtagként jönnek-mennek az életünkben, amikor csak láthatjuk egymást. Noha már jó ideje más országban élünk, de nem kérdés, hogy már soha nem fogunk elszakadni egymástól. Mint ahogy még sokaktól nem!

Az emberek jönnek, mennek, meghalnak, születnek, de amíg én élek, addig igenis lesz hely a szívemben az összes valaha volt, jövendő, igazi és fogadott családtagomnak. Ehhez pedig nem kell más, mint érteni, megérezni egymás helyzetét, és feltétel nélkül szeretni, a hibákat akár viták árán is elfogadni, segíteni egymást. És kész is a nagy, olaszos család, amilyenre mindig is vágytam.

 

Marossy Kriszta

Kiemelt képünk illusztráció