Te voltál az egyetlen pasi az életemben, aki kérdőjel nélkül létezett, ahogy csecsemőként a foltokból kialakultak az arcok, a tiédet ismertem fel az elsők között.

Te voltál, akinek minden mozdulatát, gesztusát, hangját ismertem, akivel össze voltam nőve akarva-akaratlanul.

A férfi, aki mellett fel tudtam ismerni, hogy tökéletlenségemben is tökéletes vagyok, akivel test, test ellen játszva, bunyózva, harcolva tanultam meg, hogy az erő nem a férfié és nem a nőé, hanem azé, aki okosabban küzd.

Azt is a tőled tudtam meg, hogy szép vagyok, hogy ronda vagyok, hogy megnőtt a seggem, hogy egész értelmes vagyok – meg egy barom, meg egy egyenlő társ, akitől a lehető legfurább módon, de el kell köszönni, mielőtt feladod. Mielőtt valóban feladod.

Amikor „csak” próbálkoztál, „játszottál” az élettel és a halállal, nekem sosem szóltál. Amikor végleg döntöttél, akkor feljöttél hozzám, de nem voltam otthon. Írtál egy üzenetet, hogy nem etted meg előlem a gyümölcsrizst. Hazaértem és felhívtalak, hogy ilyet sosem csináltál, minden rendben van?

Nevettél, és azt mondtad, hogy szeretsz, és én barom, NEM FOGTAM GYANÚT!

Örültem, hogy végre jól vagy, nem vettem észre, hogy te nem használtad feleslegesen ezt a szót soha. Kicsi és buta húgod voltam, és emiatt lehetett, hogy már csak a halottkém mellett láttalak viszont aznap éjszaka...

Tudod, mekkora szemétség, hogy nem bírok a bolti gyümölcsrizsre nézni?

Hogy te nem tudsz már rám nézni? Hogy akkor otthagytál és nem tudtam, hogy mi egy nő dolga, hogy hogyan tovább? Nem segítettél nem félni a pasiktól, nem segítettél, hogy ne menjek bele méltatlan helyzetekbe (mint ahogy addig tetted, óvtál, mint egy nagy esernyő), hagytad, hogy egy belül zokogó, kifelé vidám bulizó gép legyek, hogy azt higgyem sokáig, hogy a férfi fájdalommal jár, hogy abba valakinek bele kell halni. Elhitetted, hogy csak ez lehet a megoldás.

Tudom, hogy nem ezt akartad, hogy ezt végképp nem akartad, hogy nekem semmi rosszat nem akartál, de fogalmad sem volt, hogy mit teszel. Azóta már végigjártam rengeteg utat, sajnos megismertem a tiedet is: tudom, mi a depresszió, tudom, milyen az, amikor nem látsz célt még öt perc múlvára sem, tudom, hogy milyen, amikor az emberek beszélnek, de nem jut el hozzád a hangjuk, ha meg eljut, nem érted, hogyan lehet ilyen messziről beszélni – miért nem értenek semmit.

De már azt is tudom, hogy ki lehet ebből mászni, hogy lehet élvezni az életet.

Te is tudtad, csak akkoriban éppen nem...

Értelek, ha akarom (és akarom, persze), de attól még a haragom múlhatatlan. Haragszom, hogy nem tudlak imádattal szeretni, hogy ugyanezt nem várhatom el tőled, hogy nem álltál idegesen a kórház folyosóján, amikor a lányom megszületett, hogy nem szereted őt, mintha a sajátod lenne, hogy nem szerethetem a gyerekeidet, mintha az enyémek lennének... Vagy ha nem lenne egy sem, az sem lenne baj.

Semmi nem lenne baj, ha lennél.

Utálhatnád és imádhatnád a férjemet és minden férfit, akihez közöm volt, a tekintetedből érteném, hogy mit gondolsz arról, hogy jó felé haladok-e, veszekedhetnénk egy csomó dolgon, talán már nem verekednénk és át sem szúrnám a lábad cigányfúróval. Utazhatnánk és ülhetnénk szavak nélkül egymás mellett akár napokig is, mert az is olyan jól ment.

Veled elmennék az általad istenített Guns’n Roses összes európai koncertjére és nevetnék rajtad, hogy ezt a mára köpcös kis zsenit imádtad és hallgattad éveken keresztül egész nap. Vajon te is köpcös kis zseni lennél, vagy maradtál volna szép vékony, szálkás-izmos, csodaszép, göndör hajú, okos férfinak? Vajon milyen lennél, ha nem szállsz ki huszonegy évesen?

Vajon ugyanúgy értenél és értenélek, és ugyanúgy nem értenél, és nem értenélek?

Mennyivel jobb lenne tudni ezeket, mennyivel jobb lenne együtt, vagy legalábbis kicsit moderáltabb szimbiózisban nyomni az egész életet, vagy amit annak nevezünk.

Erre most nyomod a halált, én nyomom a halálodat és végül kész csoda, hogy találkoztam legalább egy férfival, akihez – majdnem – mindent mérhetek.

Nem, nem olyan, mint te, de az nem is lenne jó.

A sérülékenysége nem olyan nyilvánvaló, mint a miénk, nem olyan lobbanékony, mint mi, máshonnan jött, de legalább igyekszik arra tartani, amerre mi tartottunk. Azaz amerre én tartok. Nélküled!

Szemét vagy, hogy nem nyaralhatok most veled is Olaszországban, hogy helyrehozzuk az utolsó, huszonhat évvel ezelőtti rémálmot, amikor ugyanebben az országban, hajnalban egy felfordított csónak alatt találtalak meg a tengerparton, és meg sem ismertél, olyan rossz állapotban voltál. Akkoriban kezdődött az egész mélyrepülés, hogy aztán két nap múlva újra vidám, vicces önmagad legyél. Akkor zavartál össze először, akkor elkezdtem nem érteni, mi történik, mi történt veled...

Én akkor elkezdtem nem érteni a férfiakat, és azóta sem jöttem egyenesbe teljesen.

Elvesztettem a biztos pontot.

De amit adtál, az van, létezik, csak már minden elmosódott, nincsenek körvonalak, csak homályosuló emlékek, amiben te vagy a fiú, a férfi, akihez mindenkit mérek... gondolom, azóta is.

Tegnap a tengerparton vettem egy fonott karkötőt, és most, hogy elkezdtem neked írni a semmibe, leszakadt a karomról. Észrevettem a földön, és rájöttem, hogy nagyon hasonlít arra, amit te hordtál, amit a rendőrök vágtak le a karodról, és amit a legfontosabb emlékként őrzök huszonhat éve.

Eltettem az enyémet, a tiéd mellé berakom a kis dobozba. Jól megdumálunk majd mindent.   

Marossy Kriszta