„A gyerekbántalmazás sokkal alattomosabban kúszik be a jó családokba” – Az abúzus lélektana

–

Egyszerre imádtam és gyűlöltem

Imádtam, amiért annyira életszerű, nincs semmi olyan hatás benne, ami elterelné a figyelmet a mondanivalóról. Többek között ez volt a „dogma-filmek” néven elhíresült törekvés célja, hogy sem zenei aláfestéssel, sem mesterséges fénnyel, és semmilyen külső hatással ne körítsen, ne mutasson semmi mást, mint ami valójában történik, semmit a csupasz valóságon kívül.

És épp ez az, amiért utáltam is, mert könyörtelenül szembesít az emberi valósággal. Nem szépít, nem kertel, nem finomít. Vannak olyan témák, amiknél talán tilos is mindenféle stilizálás, mert néha muszáj a dolgokat úgy látnunk, ahogy vannak, színezgetés nélkül, ahhoz, hogy fel tudjuk mérni a helyzetek súlyát.

A film bemutatja egyrészt azt a tévhitet, ami még mindig tartja magát, hogy a családon belüli erőszak csak látványosan deviáns családokban fordul elő, az erőszak elkövetői pedig több kilométerről kiszúrható, messziről felismerhető bűnözők.

Hogy vannak az átlagcsaládok, a mintacsaládok, ahol a bántalmazás fel sem merülhet. Akiknek az életük rendezett, mint ahogy a gyerekeik is látszólag azok. Akikből a külvilág annyit érzékel, hogy minden rendben van, mert a külsőségekre mindig ügyelnek. De a külsőségek közt és a között, ami a zárt ajtók mögött történik, óriási szakadék tátong. Épp ez az oka annak, hogy a gyerekbántalmazás sokkal alattomosabban és masszívabban be tud költözni az ilyen „jó családokba”, mert a külsőségekkel fenntartják a „nálunk minden rendben van” látszatát, emiatt a gyerekek sokkal valószínűbben maradnak segítség nélkül. A mintacsalád színjáték elveszi a gyerekektől a segítségkérés lehetőségét, hiszen érzik, hogy senki nem hinne nekik.

Egy ilyen családot ismerhetünk meg a filmen keresztül. A köztiszteletnek örvendő családfő a 60. születésnapi ünnepségére hív meglehetősen sok vendéget. A születésnapi köszöntőn az elsőszülött fiú, Christian azonnal bedobja a társaságba az atombombát, beszámol arról, hogy az apja gyerekkorában rendszeresen megerőszakolta őt és ikertestvérét.

A filmben a sokkoló történések sorozatának ez csupán a kezdete. Innentől főképp annak a keserű valóságát mutatja be a rendező, hogy milyen elszántan igyekszik mindenki tabusítani a témát. Hogy mennyire nem tudnak mit kezdeni a vendégek azzal, hogy egy egész más képet kaptak a családról, mint amit eddig képzeltek róluk.

A néző nem hiszi el, amit lát, hogy egy ilyen bejelentés után az égvilágon semmi, de semmi nem történik. Mindenki eszi tovább jóízűen a vacsoráját, beszélgetnek, poénkodnak, és egy darabig igyekeznek semmisnek tekinteni, amit hallottak.

A családtagok pedig teljes eltökéltséggel próbálják védeni a látszatot, ki-ki a maga módján. A főszereplőt az egyik testvére megveri, és kikötözi egy fához, amiért tönkreteszi a partit. A másik nyilvánosan hazugnak nyilvánítja Christiant, miközben pontosan tudja, hogy igazat beszél. Az anya pedig semmi mást nem tesz, csak az apát védi teljes mellszélességgel – azt az apát, aki a gyerekeit tönkretette. A saját fia ellen fordul, bolondnak kezeli, és nyilvános bocsánatkérésre kényszeríti. Annak ellenére, hogy ő is szemtanúja volt a nemi erőszaknak.

Teljes döbbenet, hogy sem a vendégseregből, sem a családtagok közül senki nem fordul a szülők ellen, akik együtt tették pokollá a saját gyerekeik életét, hanem mindenki az erőszakot elszenvedő áldozattól fordul el, őt rekeszti ki.

Zseniálisan mutatja be azt a jelenséget, amikor egy erőszakot nem ahhoz az emberhez kötünk, aki elkövette, hanem ahhoz, aki kimondja.

Ennél ártalmasabban pedig nem is lehetne hozzáállni egy ilyen történethez. Épp emiatt nem tudjuk soha megállítani a családon belüli erőszak láncolatát. Mert nem vagyunk hajlandók tudomást venni róla, azt akarjuk hinni, hogy átlag családok otthonában nem fordulhat elő. Nem akarjuk hallani a fájdalmas valóságot, és ezért az áldozatoktól fordulunk el.

Ezzel pedig nemcsak az erőszak elszenvedőinek okozunk elviselhetetlen fájdalmakat, helyezünk egy újabb rácsot a lelki börtönükre, és okozunk nekik újabb traumákat (ha eddig nem lett volna részük épp elégben), hanem még tovább is görgetjük a családon belüli erőszak megállíthatatlannak tűnő mókuskerekét.

Természetesen gondolhatnánk, hogy „ez csak egy film”. Csakhogy a valóságban rengetegszer éppen ezzel a romboló hozzáállással találkozni. Sokan, amikor egy ilyen borzalmas igazságot meghallanak, azt gondolják, az illető csak kitalálta, képzelődik, vagy egyenesen hazudik, mert a bosszúszomj vezérli.

Abba azonban kevesen gondolnak bele, hogy egész egyszerűen csak ki akar törni egy olyan börtönből, amibe a saját családja zárta be, és amiben már évtizedek óta vergődik.

A filmben szereplő család több évtizede él úgy, mintha mi sem történt volna, mintha a nemi erőszak csak egy normális családi életbe tartozó kora esti tevékenység lenne, ami időnként előfordul. Az ilyen „jó családokba” alattomosan bekúszó bántalmazások éppen attól válnak elviselhetetlenül mérgezővé, hogy úgy kell tenni, mintha nem történt volna semmi. Mintha ez helyén való lenne. Mintha az, hogy az élet ugyanúgy folytatódik tovább – vacsoráznak, kirándulni, nyaralni járnak, kivasalják a ruháikat, és élik a megszokott családi életet – a bántalmazást legálissá és elfogadhatóvá tenné, amin nemes egyszerűséggel felülemelkedhetünk. Hiszen a szülők is ezt teszik.

Minden olyan bántalmazás, amiről nem lehet beszélni, amit semmisnek kell tekinteni, a gyerek számára feldolgozhatatlanná válik. Ez pedig a traumát erősen súlyosbítja.

Ha valaki felnőttkorában megpróbálkozik az ilyen súlyos traumák feldolgozásával, mint azt a film is mutatja, gyakran újra traumatizálják a meg nem értéssel, hitetlenkedéssel, kirekesztéssel. Süket fülekre talál, vagy éppen rosszindulattal vádolják, amiért nem úgy viselkedik a szüleivel, ahogy „illene”, esetleg haragot táplál irányukban.

A filmben három ember nem fordul el a családi szennyest kimondó főhőstől. Ebből ketten gyerekkoruk óta ismerik őt, és valószínűleg tudják a mocskos titkot, most pedig a családfőnek dolgoznak. A harmadik egy afroamerikai vendég, aki a lánytestvér szerelme, életében először találkozik a családdal és az áldozattal is. Mégis, mivel valószínűleg már tapasztalta a kirekesztettség fájó élményét, együttérzéssel fordul a főszereplő felé, ő az egyetlen a vendégseregből, aki odaül mellé, megkérdezi, hogy van, és nem kerüli el, mint valami fertőző beteget, ahogy az összes többi vendég teszi. Később azonban őt is büntetik, amiért kiállt Christian mellett, és gyomorforgató lelkesedéssel egy rasszista nótát énekelnek el mulatozás közben.

A filmben egy dolog tudja megállítani Christian kirekesztését: amikor előkerül ikertestvérének búcsúlevele, amiben leírja, hogy apja folyamatos zaklatása elől menekült az öngyilkosságba. Innentől kezeli a társaság valóságnak az eddig képzelgésnek hitt erőszakot.

Felfoghatatlan számomra, miért kell ahhoz valakinek meghalnia, hogy higgyenek neki, komolyan vegyék, és a szőnyeg alá söpört és onnan kiszabaduló dolgokkal végre elkezdjenek foglalkozni.

A film olyan kérdéseket feszeget, melyek mellett nem szabad többé elmenni. Éppen elég emberi sors csúszott már csúnyán félre, rengeteg családon belüli erőszakot elszenvedett gyerek adta már tovább a mérget a következő generációnak, megszámlálhatatlanul sok áldozat vált maga is bántalmazóvá. Éppen elég embert kergetett már a családon belüli erőszak tabuja önsorsrontásba, betegségbe, függőségbe, kilátástalan élethelyzetbe, lelki börtönbe vagy öngyilkosságba. Nem szabad tovább ezt a témát – a családokhoz hasonlóan – a szőnyeg alatt tartanunk.

Tudomásul kell végre vennünk, hogy a családon belüli erőszak létezik, ha tetszik, ha nem. Mégpedig átlagcsaládok átlagotthonaiban. Csak rajtunk áll, hogy mit kezdünk vele.

Beállunk-e azok közé, akik félrenézéssel, a téma tabusításával, ignorálással könnyítik a bántalmazók helyzetét, és tiporják tovább az erőszakot elszenvedőket – vagy pedig elfogadhatatlannak tekintjük végre a bántalmazást, megszakítjuk az erőszak láncolatát, és engedjük az áldozatoknak, hogy lemoshassák magukról a szégyent, ne kelljen tovább bűnhődniük. Hogy az erőszak bűne és felelőssége végre azé legyen, aki elkövette, ne pedig azé, aki elszenvedte.

Sebestyén Eszter

Kiemelt kép: Unsplash/Kat Jayne