„Ha nem lennél a testvérem, még csak nem is barátkoznék veled” – Nővérek, ha teljesen különböznek

–

Két és fél éves voltam, amikor a húgom, Divna megérkezett. Az első találkozásunkra nem emlékszem, arra a hercegnő Barbie-ra viszont nagyon is, amit a kórházból küldött nekem. Valójában persze nem ő, hanem a szüleink, akiknek ezzel a remek marketingfogással sikerült kilóra megvenniük: elérték, hogy még azelőtt megszeressem a tesómat, mielőtt megismerhettem volna. A bizalom meg volt előlegezve.

Lovak vs. Barbie-k

Arról viszont senki nem beszélt, mi van akkor, ha a leendő játszópajtásom a műanyag lovacskáival benépesített istállójában sokkal jobban szórakozik majd, mint az én rózsaszín bababirodalmamban. Sőt, arról sem, hogy néha azok a rakoncátlan lovak simán bevágtatnak majd Barbie és Ken házába, feltúrják a nagy műgonddal berendezett otthonukat, és befekszenek az ágyukba.

Ahogy arra sem figyelmeztetettek, hogy ilyenkor nemcsak a babaház válik háborús övezetté, hanem a gyerekszoba is, mert a loknis hajú, angyalarcú kislányok bizony úgy tudnak verekedni, mint senki más. 

Természetesen nem csak abban különböztünk, hogy eltérő dolgok kötöttek le minket: én szégyellős, visszahúzódó és csendes gyerek voltam, aki remekül elvolt a saját maga kis világában, a húgom viszont egy igazi energiabomba, huncut, beszédes, már kicsinek is határozott és öntudatos, mindig vidám. A nagyapánk gyakran mondogatta, „olyan, mint a Delma, megéri a pénzét”. És tényleg. Amíg én szófogadóan vártam, hogy délutánonként értünk jöjjenek az oviba, ő különböző csínyeket eszelt ki a legjobb barátnőjével: egy alkalommal a frászt hozták mindenkire, amikor megszöktek újszülött kiskutyákat simogatni a falu túlsó végébe. Egy igazi rebellis volt már akkor is, sok-sok bátorsággal és daccal megáldva. Lovagolt, fára mászott, édesen feleselt, és számomra teljesen érthetetlen módon az állatokon kívül más úgy igazán nem is érdekelte – mondjuk, a Barbie babákon, az öltözködésen meg a Buci Maci magazinjaimon kívül engem sem fogott meg más. 

A jó testvér lehet néha irigy?

Gyerekként jó testvérnek lenni annyiból áll, hogy szeretjük a másikat, nagyokat játszunk, és lehetőleg nem verekszünk – mi, leszámítva az utóbbit, megfeleltünk a kritériumoknak. Az esetek többségében – amíg a műanyag lovak a karámon belül maradtak – jól elszórakoztattuk egymást és a felnőtteket is a környezetünkben, akiknek tetszett, ahogy Divna tűzrőlpattantsága ellensúlyozza az én nyugalmamat. 

Tinédzserkorban persze már más a helyzet: azok a különbségek, amiknek az ember addig nem tulajdonított túl nagy jelentőséget, erősebb hangsúlyt kapnak. Egészen szürreális élmény volt szembesülnöm vele, hogy bizonyos dolgok, amik belőlem hiányoznak, benne megvannak. És itt nem csak arra gondolok, hogy a testvérem sokkal életrevalóbb, határozottabb és közvetlenebb volt már akkor is nálam. Ha ugyanis ez nem lenne elég, a húgomból gyönyörű, 170 centis vékony nagylány lett, én pedig a fránya 162 centimmel és az akkori tömzsi alakommal sokáig úgy éreztem, elég bénán lettek köztünk leosztva a lapok.

Időre, de leginkább önmagam elfogadására volt szükség ahhoz, hogy ezek miatt ne irigyeljem őt, hanem szívből büszke legyek rá, és tanulni tudjak tőle.

Ha másfelé visz az út

A történethez hozzátartozik az is, hogy egy kis határ menti faluból, Hercegszántóról származunk, számomra azonban sosem volt kérdéses, hogy Budapesten szeretnék letelepedni és újságíró szeretnék lenni – épp ezért már középiskolába is ide jelentkeztem. Vonzott a nyüzsgés, a rengeteg lehetőség, amit a főváros nyújthat. A húgom ezzel szemben, ahogy ő fogalmaz, „szédül a betonon”. Mindig is a természet gyermeke volt, aki akkor érzi magát a legjobban, ha a hűs, fákkal borított erdőben lovagolhat, vagy az agaraival sétálhat a végtelen határban. Ő otthon maradt, belőlem budapesti lett. Persze nem azonnal, évekig próbáltam beilleszkedni, görcsösen levetkőzni a vidékiségemet – később jöttem csak rá, hogy erre semmi szükség nem volt. Azt hiszem, ebben az időszakban hangzott el a húgom szájából az ominózus, címben szereplő mondat is, amit sokszor emlegettünk még a családban. És bár viccnek szánta, volt igazságalapja.  

Idén szeptemberben lesz tizenhat éve, hogy Pesten élek. A hétköznapi feladataink, problémáink, már csak a különböző életformánkból adódóan is, teljesen eltérőek. Divnából időközben határozott, gyakorlatias, felelősségteljes és melegszívű felnőtt vált, aki gyerekeket nevel és állatokról gondoskodik, én pedig maradtam a család álmodozó művészlelke, aki igazán az írásban leli örömét, akinek a kezében furán áll még a gereblye is, és egyébként is elég gyakran esik ki belőle ez-az. A két világ, amiben élünk, ránézésre nem is lehetne távolabb egymástól.

Korábban féltem, hogy ez szakadékot képezhet köztünk: nem érthetjük meg a másikat igazán, hiszen mindkettőnknek más a fontos, és más gondokkal kell megküzdenie. Nagyot tévedtem. A kamaszkor kuszaságán túl, a felnőtté válásunk legörömtelibb és legnehezebb időszakain keresztül ugyanis szépen lassan megtanultuk, hogyan fogadjuk el a másikat olyannak, amilyen. 

A legnagyobb leckékre a testvérünk tanít – ha hagyjuk 

Az ugyanis, hogy egy családban nő fel két ember, még nem jelenti feltétlenül, hogy a másik szeretete, tisztelete és megértése magától értetődő lenne. Rengeteg testvérekről szóló történetet hallottam már ahhoz, hogy felismerjem, milyen szerencsések vagyunk a húgommal. A tudat, hogy mindig lesz egy szövetségesem, hogy bármi történjen, sosem leszek egyedül, biztonságot ad. A testvérem az egyik legerősebb nő, akit ismerek, és ezt nem csak azért állítom teljes bizonyossággal, mert gyerekkorunkban néha-néha összeverekedtünk. Ő mutatta meg nekem, mit jelent kitartóan küzdeni az álmainkért, néha még ellenszélben is. És ő tanította meg, mennyire fontos a határozottság, a céltudatosság és a nyitottság.Örülök, hogy kaptam valakit az életembe, aki annak idején nem csupán a rózsaszín babavilágomat rombolta le nagy elánnal, de amikor arra volt szükségem, segített az álmodozó énemet a földön tartani, és reálisan szemlélni a dolgokat. Ma már úgy látom, valójában sosem különböztünk a testvéremmel – ellenben mindig is gyönyörűen kiegészítettük egymást. 

Filákovity Radojka

A képek a szerző tulajdonában vannak