–

Kezdjük a posztolással

Nem olyan rég Gyurkó Szilvi szuperjól összefoglalta, hogy van, amit tilos tenni, van, amit nem ajánlott, és van, amit át kell gondolni.

Én személy szerint – Y generációs anyaként – azt gondolom, hogy tudatosan kell kezelni a gyerekeink digitális lábnyomát, de nem kell bezárkózni, mert ez már az életünk része. Szóval inkább éljünk vele ésszel.

Én a privát profiljaimon ritkán, de posztolok a gyerekeimről, nyilvánosan pedig nagyon ritkán mutatom meg őket teljes valójukban, fotó formájában.

Viszont rendszeresen mesélek róluk nektek, sőt, blogolok a családi életünkről. Most akkor vajon én felhasználom őket az álmaim megvalósítására? Nem gondolom, hogy ezt tenném.

Igyekszem úgy kommunikálni a saját szemszögemből az anyaságról, hogy ez ne hozza kellemetlen helyzetbe őket, ne követeljen tőlük semmilyen áldozatot, és hogy ismeretlenek ne tudjanak összekapcsolni bennünket. De az, hogy írok az életünkről, rólam szól, ez tagadhatatlan. És folyamatos dilemmában vagyok, hogy mekkora baj ez. Minden héten más válaszom van a kérdésre, de mivel közben úgy érzem, hogy jobbá tesz szülőként az, hogy kommunikálhatok erről, feltehetem a kérdéseimet, egyelőre vállalható áldozatnak tartom.

Plusz ott van az a nagyon fontos dolog, hogy a legtöbb posztot ugyanazzal a mozdulattal le lehet venni, ahogy feltettük. Ha később rájönnénk, hogy gáz. Persze addigra már vannak, akik láthatták, de azt is sokan végignézik, ha valaminek a következményeként kiabálva sürgetem a gyerekeimet a játszótéren. És a rögtönítélő anyabíróság offline is „csodásan” működik.

Kiről szól a család?

Bevallom őszintén, kezdő anyukaként nagyon nehéz volt megszoknom, hogy az életem igen csekély része szól rólam. Pedig elég nagy rutinom volt ebben, mert a korábbi munkahelyeim évekig nagyjából engem figyelmen kívül hagyva osztották be az időmet, és  egy elég fix beosztásban kellett megtalálnom a réseket, hogy legyen időm saját magamra.

Kicsit haladó anyukaként viszont döbbenten tapasztaltam, hogy a jól alvó újszülött és csecsemő mellett felépített hasonló rendszeremből egyre fogynak a rések. Így aztán, hogy ne vesszek el teljesen az életemben, igyekeztem tudatosan is megtalálni a szülőségben saját magamat. Azokat a dolgokat, amiket én (is) élvezek, és amik inkább rólam szólnak. Nyilván figyeltem arra, hogy ne essek át a ló túloldalára, és tudatosítottam magamban, hogy a gyermekemmel töltött közös idő egy részét arra kell fordítanom, amit csak ő élvez, ha már arra is fordítottam időt, amit csak én élvezek, ő pedig elviseli.

Hiszen durva önbecsapás lenne azt állítani, hogy az egyéves kislányom imádott étterembe járni. De mivel velem volt, én pedig jól éreztem magam, hát elviselte. Most akkor rossz anya vagyok? Mert figyelembe veszem magamat is? Mert beleteszem a saját preferenciáimat a közös családi életbe, tudva, hogy ezek nem egyeznek teljes mértékben a gyerekem preferenciáival? Megmondom őszintén, nem tartom magam rossz anyának. Inkább egy néha önző, de általában nagyon „válaszkész” és adni kész, kiegyensúlyozott anyának.

Ebben sokat segít, hogy ki merem mondani: a családi életünknek rólam IS kell szólnia. Meg a férjemről IS. És a többieknek, a koruknak, lehetőségeiknek és egyéniségüknek megfelelően tolerálniuk kell ezt.

Mert, ha étteremben ebédelünk, csak hogy a példánál maradjak, akkor valószínűleg nagyobb lelkesedéssel játszom délután tíz Rókanyomont zsinórban egymás után, és lelkesebben olvasok húsz oldalt a Lengemesékből. Adunk, kapunk. Mind. Nem feltételekkel, hiszen szeretném azt hinni, hogy feltétel nélkül szeretjük egymást, de annak tudatában, hogy aki kap is, az többet tud adni.

Mielőtt átmennék közhelyparádéba, szeretném leszögezni: persze, nem vitatom, hogy káros, ha a gyermekünk igényeinek állítjuk be a saját vágyainkat, ha bármilyen irányba elmegyünk a túlzások felé. Szerintem sem csak a gyerekről szól az, ha valakit nyolcéves koráig anyatejjel is táplálnak… de közben ez egy olyan ingoványos terület, ahol nagyon óvatosan kell fogalmazni. Mert a szoptatás egyébként sem csak a gyerekről kell, hogy szóljon. Az két ember viszonyáról szól, és az egyiknek a kezében van az irányítás, mert felnőttként jobban átlátja ezt a bonyolult helyzetet, de még így sem mindig sikerül jól dönteni.

És közben ott van az is, hogy ehhez aztán „mindenki ért”, és mindenki hajlamos bele is szólni. Szerintem azok az anyukák, aki koncepciózusan sokáig szoptatnak, pontosan tudják, hogy miért csinálják.

 Mi van, ha kicsit nem sikerül?

Eszter azzal zárja a sorait, hogy „A szülőség olyan, mintha megállás nélkül egy nagyon vékony jégen táncolnánk. Állandóan résen kell lenni, és folyamatos önvizsgálatot igényel.” Én viszont azzal csatlakoznék rá erre a gondolatmenetre, hogy nem szeretnék a magánéletemben, a családomban egyfolytában vékony jégen táncolni. Sejtem, hogy ő sem erre gondolt, inkább arra, hogy sok olyan kicsinek tűnő döntésünk van, amikről később kiderül, hogy sokkal nagyobb hatásúak voltak, ezért érdemes az olyasmiket is, minthogy kiteszünk-e egy fotót a gyerekünktől, alaposan végiggondolni, és szülőként alapvetően tudatosnak lenni. Ebben egyetértünk. Viszont gyakorló szülőként tudom, hogy egyszerűen nem lehet mindig résen lenni, és remélem, hogy nem is kell.

Lehet, hogy vékony a jég, de sekély alatta a víz. Ezért, ha beszakad alattunk, vizesek leszünk, aztán kimászunk, megszáradunk, továbbmegyünk.

Én ebben szeretnék hinni anyaként, mert ha folyamatosan az lebegne előttem, hogy nem hibázhatok, akkor tényleg állandó szorongással tölteném a gyerekeim egész kiskorát, és annak viszont beláthatatlan következményei lennének mindannyiunkra. Bár nem vagyok szakember, csak egy anyuka, mégis bízom benne, hogy aki jól akarja csinálni, és megvan benne az önreflexióra való képesség (ez tényleg fontos), az nem hibázik olyan nagyot. Kicsit meg mindenki hibázik, bármennyire is próbálja tökéletesen csinálni. Azért nézzünk magunkba mind, és mondjuk ki, hogy mik azok a dolgok, amiket magunk miatt teszünk meg szülőként, és döntsük el, együtt tudunk-e élni velük. Én ebben a pillanatban nagyjából rendben vagyok. Amivel nem, azon pedig el is kezdek dolgozni. Aztán vagy sikerül rajta javítani, vagy nem. És, ezzel azt hiszem Eszter szakemberként is egyetértene, az a lényeg, hogy próbáljuk a lehető legjobban csinálni.

Tóth Flóra

Kiemelt képünk illusztráció