–

Ma már tudom, hogy a teljesítménykényszeremet a szüleimtől kaptam. Az édesanyám szintén a saját szüleivel szemben meglévő gyerekkori megfelelni vágyása miatt lett ilyen. Édesapám nagyszüleinek kiskorunktól való túlságos jelenléte is közrejátszott abban, hogy olyan lettem, amilyen.

Óvodásként nem mászhattam mászókára és nem játszhattam a homokban, nehogy koszos legyen a ruhám.

Amikor tízéves koromban költözés előtt álltunk, és az addig ötös jegyeim mellé két négyes is becsúszott angolból, anyukám kiabált velem, amiért rontottam.

Amikor a következő tanév az új iskolában sem indult zökkenőmentesen, a nagyapám egy este leült mellém, hogy elmondja:

ő mindig büszke volt a színjeles unokájára, és szeretné, ha ez a jövőben is így maradhatna.

A következő években, ha „rosszabb” voltam saját magamnál – akár szorgalmilag, akár magatartásilag –, a nagymamám viráglocsolás közben maga mellé állított, hogy elmondja, nekik nem volt lehetőségük tanulni, én pedig nem becsülöm meg a saját lehetőségeimet, és ezzel nekik okozok csalódást.

A középiskola után, amikor pályát kellett volna választani, előttem csak egy hatalmas kérdőjel volt. De kénytelen voltam dönteni, mert a szüleim szerint az én képességeimmel mindenképpen egyetemre kellett mennem. Aztán amikor végeztem, és az egész családom tudta, hogy nem fogok tudni a lakóhelyemhez közel elhelyezkedni, a nagypapám mégis azt kérte, hogy ne menjek messzire.

A fent jegyzett utolsó mondat óta közel tíz év telt el. Az eredmény:

egy otthon lakó, a diplomájával majdhogynem kudarcot valló, a szüleit és a nagyszüleit a végletekig támogató felnőtt.

A testvérem, amikor már megtehette, – ha nem is száz százalékosan ezért, de – elköltözött egy nem túl távoli városba.

Én, amikor a rugalmas állásomat lecseréltem egy napi nyolc órásra, elgondolkodtam azon, hogy a különböző irányból felmerülő, szinte mindennapi igények miatt ezt egyáltalán megtehetem-e.

A szemem azóta nyílik ki egyre jobban, amióta mellettem áll egy végtelenül türelmes fiatalember, aki hagyja, hogy néha alaposan kisírjam magam a vállán.

Mindennapos harcot vívok magammal, kötéltáncot járva a saját idegeimen, a mérleg egyik nyelve pedig lassan, de biztosan billen egy saját élet felé. Amit ugyan hiába nem a világ másik felén szeretnék kialakítani, hanem pusztán három kilométerrel arrébb, már maga a felvetés is hatalmas veszekedéseket generál. Mert a szüleim szerint „nem becsülöm meg azt, hogy felettünk van egy tetőtér, amit be lehetne építeni, és így ők lesznek azok, akik sosem fogják látni a leendő unokájukat”.

Tudom, hogy a tényleges elköltözés egy újabb próbát fog majd elém/elénk állítani.

Mert nem tudok mindig ott lenni, amikor az agyam azt az üzenetet küldi nekem, hogy igenis ott kellene lennem. Ugyanakkor a szüleimnek is el kell fogadniuk, hogy ha nem is vagyok mindig ott, attól még a lányuk maradtam, aki nem vonja ki magát az életükből. És remélem, hogy a kedvesem majd akkor is kitart mellettem, amikor majd még több párnahuzatot sírok tele…

És a tanulság?

Okos, talpraesett, de rossz gyerekeket szeretnék. Amelyik nem görcsöl be egy rosszabb jegytől, és teli talppal ugrik a pocsolyába. Amelyik okosan tud hülyéskedni, és megtalálja azt, ami neki a legjobb…

Én már most megígérhetem, hogy ezen fogok dolgozni.

Alexandra