–

Előzmények: 36 pokoli óra röviden

Zsófi édesanyja tavaly november végén, egy szombat reggel lett rosszul, hasi görcsei és nagyon magas vérnyomása volt: kihívták a kerületi ügyeletet. Miután a telefonban két órával későbbre ígérték, hogy házhoz tudnak menni, úgy döntött a család, inkább bemennek a rendelőbe. Az ügyeletes orvos viszont éppen betegeknél volt, így ott is várniuk kellett. Egy rövid vizsgálat után azt javasolta, hogy menjenek be a Honvédkórház sürgősségi ügyeletére. Onnan a Podmaniczky utcai telephelyre küldték őket, mert ők látták el a hétvégi ügyeletet. Ott, miután kiderült (várakozás és vizsgálat után), hogy nem tudnak ultrahangvizsgálatot végezni, visszairányították őket a korábban már megjárt Honvédkórház központi telephelyére. Itt újabb várakozás után szombat délután elvégeztek egy ultrahangvizsgálatot, Zsófi édesanyját ezután visszaszállították a Podmaniczky utcai telephelyre, majd ágyat kapott a sürgősségi osztály „fektetőjében”, és kilátásba helyeztek egy CT-vizsgálatot is, ami késő este meg is történt.

Ez alapján kiderült, hogy érszűkület okozta a görcsöket. Másnap reggelre jelentősen romlott az állapota, ekkor átkísérték a sebészetre, és végül vasárnap este megoperálták. Ekkor derült ki, hogy az érszűkület következtében olyan mértékű bélelhalás történt, ami élettel össze nem egyeztethető állapotot idézett elő, az operációt végző orvos döntése alapján már nem ébresztették fel az altatásból, és hétfő reggel kilenckor elhunyt.

Tényi István (közszereplő, közérdekű ügyekben tett feljelentéseiről ismert – a szerk.) feljelentést tett a rendőrségen, Zsófiék pedig polgári pert terveznek indítani a kórház ellen.

 Zsófi két hónappal a tragédia után

„Amikor meghalt az anyukám, akkor olyan harag volt bennem, hogy legszívesebben mindenkinek elmondtam volna, mi történt. Aztán később elcsendesült ez, de közben az anyukám egyik volt osztálytársa megkeresett, hogy továbbíthatja-e a hétvégi magánügyeletet kereső bejegyzésemet és a történteket egy ismerősének. Így jutottunk el Kunetz Zsombor egészségügyi szakértőhöz, aki megosztotta az oldalán a szakvéleményét, és ez generálta a további megjelenéseket. Ezekbe már tudatosan álltam bele, mert szeretném, ha nyilvánosságot kapna, hogy mi a helyzet.

Szombat délutánra kiderült, hogy az állami szektorban nem, vagy csak nagyon lassan jutunk előre, ezért a Facebookon elkezdtem olyan magánrendelést keresni, ahol hétvégén is van ügyelet. Végighívtam vagy nyolc rendelőt, magánintézményt, de sehol nem tudtak olyan hétvégi ügyeleti lehetőséget biztosítani, pénzért sem, ami segített volna rajtunk.

Én ma azt mondom, hogy ha bármelyik családtagom rosszul lenne, lehet, hogy vállalnám a háromórás utat Ausztriába a jobb ellátás reményében. De olyan szintű a csalódottságunk, hogy az is felmerült: el kell menni ebből az országból.

Azért is szomorú ez a helyzet, mert az eddigi kommunikáció a magyar kórházi helyzetről az volt, hogy a nehéz körülmények és a szakemberhiány ellenére egy maroknyi orvos és nővér heroikus küzdelmet folytat, hogy a problémák ellenére biztosítsanak valamilyen ellátást. Én nem ezt tapasztaltam. Sehol nem volt tömeg, a sürgősségi osztályon egyetlen ember volt rajtunk kívül. Beszélgető, teázgató, cigarettázó mentősöket, orvosokat és nővéreket láttam. De mindenhol azt az információt kaptuk, hogy „ilyen a rendszer, nekem itt se' kellene lenni, alig van orvos… stb”. Viszont az elég nagy baj, hogy akik ott vannak, inkább ezzel takaróznak.

Amikor másodszor visszamentünk a Honvédkórház központi telephelyére (miután megjártuk a Podmaniczky utcai épületet), másfél órát vártunk magunkra hagyva az ultrahangra. Végül bekopogtam, hogy történjen valami, és ekkor négy beszélgető dolgozót láttam a pultnál, akik azt javasolták, hogy ha ilyen rosszul van az édesanyám, akkor vigyem át a sürgősségire. Amit már két intézményben is megjártunk, és ahonnan ideirányítottak bennünket. És négyük közül senki nem jött oda, hogy ránézzen a görcsben fekvő betegre, senki nem kérdezte meg, hogy tehet-e valamit azon kívül, amire várunk.

Ez sokkoló volt

Végül kora estére sikerült elvégezni az ultrahangvizsgálatot. Szombat este az volt az utolsó információnk, hogy lesz egy CT-vizsgálat. Amikor ez kiderült, akkor jöttünk el a kórházból. Alapvetően azzal a gondolattal hagytuk ott édesanyámat aznap este, hogy dacára a délelőtti tapasztalatoknak, a legjobb helyen van, és végre történnek vizsgálatok, így, ha bármi gond lenne, akkor a kórházban ennek megfelelően reagálnak.

A sürgősségi osztályon szombat este tíz órakor elkészült CT- elemzés tartalma szerint nem volt bélelhalás. Viszont egyértelműen kimutatták az érszűkületet.

A helyszínen egy rezidens doktornő volt, akinek nincs döntési jogköre, ez a doktornő feltételezhetően referált az ügyelő szakorvosnak az érszűkületről, így az ő döntésén múlhatott, hogy nem operálták meg aznap este. Ez is elfogadhatatlan, ahogyan az is, hogy egész éjszaka rá sem nézett senki. Borzalmas éjszakája volt elhagyatva, iszonyú fájdalmak közepette egy fektetőben.

A vizsgálati eredmények alapján ekkor történhetett a bélelhalás.

Másnap reggel, amikor visszamentem, láthatóan hatalmas különbség volt édesanyám előző napi állapota és a reggeli helyzet között. Ennek egyértelmű bizonyítéka az, hogy elájult, amikor át akarták vinni a sebészetre, és 86-os volt a vérnyomása – ami előző nap 200 volt. Tehát kimondható, hogy az állapota a kórházban töltött idő alatt romlott drasztikusan, és mégsem történt semmi, még az ájulás után közvetlenül sem.

Amikor vasárnap kora este eldőlt, hogy műtét lesz, az operációt végző doktornő korrekt módon, teljes körűen tájékoztatott bennünket. Az intenzív osztály várójában tartózkodtunk, amikor a műtét megtörtént. Kijött egy nővér, aki megnyugtatott minket, hogy a beavatkozásnak mindjárt vége. Aztán negyedórával később telefonon hívott a doktornő, aki elmondta, hogy élettel össze nem egyeztethető problémát talált, és emiatt úgy döntött, hogy már nem ébreszti fel az anyukámat.

Bár alaposan elmondott mindent, nekünk laikusként nehéz volt elfogadni, hogy nem ébresztik fel. Persze azon is elgondolkoztam, hogy ha a műtét előtt egy órával még tudtam beszélgetni anyukámmal, akkor hogyan lett annyira súlyos a helyzet. Még tépelődtünk aznap este, hogy esetleg felébreszthetnénk és elvihetnénk valahova, ahol jobb eljárások vannak, hátha van megoldás.

Aztán reggel pontban kilenckor meghalt

Azóta rengeteg hasonló történetet hallottunk, szinte mindenkinek van hozzátartozója vagy közeli ismerőse, akivel hasonló tragédia történt.

Nagyon sokat vívódunk, hogy mit kellett volna másképp tenni, akár nekünk. Közben azt érezzük, hogy ez nem előremutató. Éppen ezért felmerült bennünk az ötlet, hogy létre kellene hozni egy alapítványt, ami az egészségügyben dolgozók emberségességét díjazza a betegek és a hozzátartozók szavazatai alapján. Elnevezhetnénk a díjat anyukámról. Ezen töprengünk. Mert biztos vagyok abban is, hogy vannak kivételes egészségügyi dolgozók is. Csak sajnos mi most nem találkoztunk velük.”

 ***

A témával kapcsolatban megkerestük BRFK kommunikációs osztályát és a Honvédkórházat, ők a folyamatban lévő nyomozásra hivatkozva nem nyilatkoztak. Ha a későbbiek folyamán szeretnének reagálni a cikkben foglaltakra, természetesen lehetőséget biztosítunk számukra. A Zsófi édesanyjának lakhelyén hétvégi ügyeleti ellátást adó Interambulance Kft. vezetője sem kívánt nyilatkozni, tekintve, hogy ők minimálisan érintettek az ügyben (az ügyeletről irányították a Honvédkórházba Zsófi édesanyját).

Kiemelt képünk illusztráció