Nyolc dolog, amit a négy gombafej adott a világnak – 50 éve lépett utoljára színpadra a Beatles

–

1.

A gombafrizurát

Jó, ez túl kézenfekvő, de hát mégis: ha azt mondom, Beatles, az mondod, gombafrizura!

A mop-top a maga korában köznevetség tárgya volt a felnőttek körében, a fiatalok azonban megőrültek érte, és az egész világon követni kezdték az ötvenes évek brillantinos frizurái után meglehetősen szokatlan trendet. (Pedig, aki töltött már akár húsz percet is brit földön, az tudja, milyen praktikus: eshet az eső, fújhat a szél, olyan nagyon elrontani már nem lehet. Eleve nem áll sehogy.)

Míg a Szovjetunióban ilyen frizurát vágatni egyet jelentett az osztályellenességgel, Angliában egy jóval könnyedebb lázadást szimbolizált – a lényeg azonban ugyanaz volt: mutasd meg az életérzést a frizuráddal!

Egy idő után a gombafrizura nem maradt a férfiak kiváltsága: az androgün külsőt kölcsönző haj éppúgy visszaköszön Twiggy, mint Agyness Deyn kócos divatfotóin. Bizonyos időközönként újra meg újra divatba jön: jellemzően akkor, amikor reneszánszát éli a brit gitárzene. (Lásd még: Oasis/Blur-séró.)

2.

Az Adventure Time-ot

Azt mondod, manapság csupa elborult rajzfilmet gyártanak? Ó, akkor te vélhetően nem láttad a Beatles 1968-as Sárga tengeralattjáró című egész estés, színes-szagos-zenés agymenését.

A Yellow Submarine dal szövegét önmagában is millióan próbálták már megfejteni. Bár valószínűleg jóval több köze van a szintetikus drogokhoz, mint a fegyverlobbihoz vagy a pénzben úszkáló Lennonékhoz, figyelemre méltó, mekkora hatást gyakorolt az egymillió dollárból készült animációs film a szórakoztatóiparra.

Én gyerekkoromban a Jamie és a csodalámpa színpompás őrületére „flesseltem”, a mai gyerekek ugyanezt teszik az Adventure Time agyeldobós jeleneteire (én persze csak hallomásból tudom, mert felnőtt vagyok, és nem néztem végig az összes részt).

Szóval az pszichedelikus, szürreális, az addigi hagyományokat teljesen felrúgó látványvilág szintén a Beatles érdeme. Meg a vegyészeké.

via GIPHY

3.

A Backstreet Boyst

Persze írhattam volna, hogy a New Kids On The Blockot, a Take That-et, az ’N Syncet, a Jonas Brotherst és a One Directiont – de még akár a Kozsó-istálló fiúbandáit is: mindannyian a Beatles köpönyegéből bújtak elő.

Csak hát a legsikeresebb – és leghosszabb ideje működő – mind közül a Backstreet Boys, amelynek egyébként épp most jelenik meg új albuma, és idén nyáron Magyarországra is ellátogat végre. Persze korábban is léteztek fiúzenekarok (valójában ritkaságszámba ment, ha egy nő hangszeren merészelt játszani, és még híres is lett), illetve énekegyüttesek is, mint például a Jóbarátokban is megidézett barbershop quartetek.

Azt azonban, hogy az együttesen belül mindenkinek megvan a saját karaktere, nincs szigorú értelemben vett frontember, és a ruháktól a színpadi mozgásig minden okosan meg van tervezve – nos, ez a Beatles sajátja volt először.

És persze a tágabb értelemben vett boyband-jelenséget is a Fab Fournak köszönhetjük: a sikítozó tinilányokat és a megszállott rajongókat, akik gyakorlatilag bármit megvesznek, amihez valaha is köze volt az együttesnek – vagy épp rányomtatták annak nevét.

Napjainkban ennek a hatását a legerősebben a K-pop, azaz a dél-koreai pop felemelkedésében láthatjuk – nézzenek csak körül, hány magyar tizenéves kezdett koreaiul tanulni a BTS miatt! Mivel én az az ember vagyok, aki képes volt harmincévesen beteljesíteni tinikori álmát, és elment sikítozni külföldre a Backstreet Boysnak, csak annyit mondhatok: örök hála!

4.

Michael Jackson zakóit

A Sgt. Pepper’s Lonely Hearts Club Band című lemez a poptörténet egyik legizgalmasabb albuma: már a borítójáról is számos összeesküvés-elmélet kering.

Tematikájához illően az együttes tagjai a lemez promóciójának idejére élénk szaténzakókba bújtak cukorkaszínű sujtásokkal. Ezeknek a pszichedelikus outfiteknek a letisztult, fekete-fehér, esetleg piros verziója lett Michael Jackson egyik legfontosabb ismertetőjegye, hogy aztán a mi gardróbunkba is befészkelje magát, és olykor-olykor feltűnjön például Lady Gagán vagy Beyoncén.

5.

Jobb hangtechnikát

1965-ben, amerikai turnéja csúcspontjaként a Beatles koncertet adott a New York-i Shea stadionban. Soha azelőtt nem volt még arra példa, hogy egy zenekar ekkora tömeg előtt lépett volna fel. Igazság szerint akkoriban nem is voltak erre kifejlesztett hangrendszerek: a stadion hangszórói és a színpadi technika mai szemmel nézve igen gyatra felszerelés volt egy ekkora volumenű eseményre.

A tagok később úgy emlékeztek vissza: üvölteniük kellett a mikrofonba, hogy hallható legyen a produkció.

Az együttes ezzel nemcsak azt mutatta meg, hogy egy popelőadó képes több tízezres tömeget vonzani, de egyben kijelölte a technikai fejlődés irányát is: az elektronikai cégek serényen dolgozni kezdtek a stadionkoncertekre alkalmas hangtechnikán. Ily módon pedig a stadionrock műfaját is a Beatlesnek köszönhetjük Bon Jovistul, Van Halenestül – meg aztán „lájtos” verzióban Bonóstul, Coldplayestül, mindenestül.

Hát, köszi.

6.

Indiát

Természetesen nem földrajzilag fedezték fel az országot, zeneileg azonban elévülhetetlen érdemeket szereztek abban, hogy az indiai hangszerek és maga az indiai zene szélesebb körben is ismert és népszerű lett a hatvanas években.

Noha az olyan dzsessz-géniuszok, mint John Coltrane vagy Miles Davis már kísérleteztek az indiai zenével, valóságos revelációként hatott, amikor George Harrison maga szólaltatta meg a szitárt az 1965-ös, Norwegian Wood című dalban. Innentől nemcsak a közönség, de a pályatársak, végül pedig a divatvilág képviselői is egyre élénkebben érdeklődtek a keleti hangzásvilág iránt.

Közvetetten számtalan hozadéka volt ennek a keleti tanok felé fordulástól a jóga népszerűségéig.

A popzene meg magára vessen, hogy a kétezres évekre innen sikerült eljutnia a Panjabi MC-ig.

7.

A megváltozó férfiideált

Noha ma már tudjuk jól, hogy a közhiedelemmel ellentétben a Beatles tagjai nem voltak jófiúk, ez a fajta imázs kezdetekben tinilányok millióit őrjítette meg világszerte.

A kisfiús haj, az elegáns zakók és a fülig érő mosoly hatására a négyes „jó családból származó, ám kissé azért lázadó srácok” benyomását keltette, és ez ellen nem volt orvosság.

Ez a kép később emberileg is, zeneileg is jóval árnyaltabbá vált, az viszont bizonyos, hogy az ötvenes évek macsó ideáljánál hirtelen jóval törékenyebb, jófiúsabb férfiakért kezdtek rajongani a nők. Emellett a tagok mindig is nyíltan foglaltak állást társadalmi és politikai kérdésekben – nem voltak hajlandók például szegregált közönség előtt fellépni Amerikában –, aminek jókora szerepe volt abban, hogy a hatvanas évek brit fiataljai aktívan foglalkoztak a közéleti dolgokkal.

John Lennon és Yoko Ono viszonya pedig örökké kedvelt témája marad a zenei szakújságíróknak és a genderkutatóknak egyaránt: a világ egyik leginkább istenített férfija, aki egy nőt istenített.

8.

A heavy metalt

Hogy ez marhaság? Hát, nem az. Aki kételkedik, hallgassa csak meg a White Album Helter Skelter című dalát, amit úgy tartanak számon, mint a metálzene ősét.

Nem véletlenül.

Csepelyi Adrienn

Kiemelt kép: Getty Images/Michael Ochs Archives