–

A holló

A holló minden madárra irigykedett. A vörösbegyre, a jégmadárra, a harkályra, mert szebbek voltak nála, a pacsirtára és fülemülére pedig azért, mert szebben daloltak, mint ő. A holló magányosan repkedett mindig, s közben keservesen károgott. Egy hideg decemberi éjszakán arra lett figyelmes, hogy nincs egyedül a magas égben, valami mozgott fölötte, és édes ének is hallatszott valahonnan. Felnézett, és szívét irigység töltötte el:
– Már megint valamelyik aranytorkú madár dalol! – gondolta.
Amikor feltekintett, nem madarakat, hanem aranyszárnyú angyalokat pillantott meg az égen.
– Jó hír! Jó hír! – énekelték. – Jó hírt hoztunk! Megszületett Betlehemben Isten fia! Tudja meg minden élő! Eredj, holló, vidd a jó hírt, mond el a többi madárnak is!
– Miért pont én? – károgta a holló. – Még hogy pont én? Én vagyok a legrútabb a madarak között, a hangom is csúnya… Miért pont én?
– Menj, indulj, rád esett a választásunk, te leszel a hírvivő! – fuvolázták égi hangon az angyalok, majd, huss, egy szempillantás alatt eltűntek a sötét égbolton.
Keringett a magasban, gondolkodott a fekete holló: – A madaraknak bármi áron meg kell tudniuk a jó hírt. Kis idő elteltével leereszkedett egy faágra és hangosan rikoltozni kezdett:
– Megszületett a Megváltó! Ma este jött világra Betlehemben!
Rettentő károgását minden madár meghallotta, de senki sem gúnyolta ki, csak csicseregve megköszönték a jó hírt, és már repültek is mind Betlehem felé. A holló követte őket. A betlehemi istállóban valóban ott feküdt egy kisded. A vörösbegy a tenyerébe szállt, a fülemüle és a pacsirta édes altatódalt zengett neki, a többi madár körbe repkedte, és a kis Jézus gurgulázva kacagott. A holló is szeretett volna tenni valamit, de félt, hogy csúnyaságával és rettenetes károgásával csak megijeszti Isten fiát. Felült hát az istálló gerendájára, és csak a magasból nézte a gyermeket. Egy aranyló szárnyú angyal egyszer csak odasuhant mellé, és megszólította:
– Ne búslakodj, és ne félj! Menj oda hozzá bátran, hisz te tetted érte a legtöbbet, egyik madár sem lenne itt, ha te nem kiáltod szét a jó hírt!

A holló óvatosan leröppent a többi madárhoz a gyermek bölcsője mellé. A kis Jézus ránevetett, és a fekete madár szívéből eltűnt az irigység.


(Francia legenda )

A fácska

Hol volt hol nem volt, volt egyszer egy apró fácska egy magas hegycsúcson. A kis fa arról álmodozott, mi lesz majd belőle, ha megnő. Éjjel a fácska vágyakozva nézett a csillagokra, amelyek úgy szikráztak fölötte, akár a gyémánt és kiabált nekik:
– Szeretnék kincsesláda lenni! Beborítva arannyal, és telve gyönyörű drágakövekkel. Én leszek a legcsodálatosabb kincsesláda az egész világon!
Múltak az évek. Eső jött, aztán napsütés, és a kis fa egyre nagyobbra és egyre magasabbra nőtt.
Egy szép napon egy favágó ballagott fel a hegyoldalon. Megpillantotta fát, és azt mondta:
– Csodálatos ez a fa! Éppen erre van szükségem.
És a fa eldőlt a fényesen csillogó fejsze csapásai alatt.

– Most lesz belőlem szép kincsesláda, csodás kincseket kapok majd

– gondolta a fa.

Egy asztalos műhelyében kötött ki. De az asztalos nem gondolt kincsesládára. Gyakorlott keze alól egy jászol került elő. A szép fa nem gyémánttal és drágakövekkel lett tele, hanem fűrészporral és szénával az éhes állatok számára.
Sok-sok nap telt el, és sok-sok éjszaka. A fa már majdnem elfelejtette egykori álmát, amikor egy éjjel angyalok szálltak és egy fénylő csillag gyúlt ki éppen a fölött az istálló fölött, amelyikben a jászol állt.
Vándorok érkeztek, és egy fiatal nő fektette gyermekét a jászol puha szalmájára.
– Bárcsak jobb helyet készíthetnék neki! – sóhajtott fel a férfi, aki mellette volt. Az anya megszorította a kezét és mosolygott. A fényes csillag rásütött a fényes és erős fára.
– Ez a jászol a legjobb hely neki! – mondta az asszony.
És a fa tudta, hogy teljesült az álma, kincsesláda lett belőle, benne volt a világ legnagyobb kincse.

(Norvég legenda)

Mennyei jó és pokoli rossz

Élt egyszer egy ember, aki meg akarta tudni mi a mennyei jó és a pokoli rossz. Addig imádkozott, amíg a Teremtő engedett könyörgésének, elküldte érte egy angyalát. Az ember egy ajtó előtt találta magát. Amikor az ajtó megnyílt előtte, az ember egy termet látott, ahol minden elő volt készítve egy lakomára. A terem közepén lévő hatalmas kerek asztalon nagy tál leves gőzölgött, a sülteknek ínycsiklandozó illata volt, szebbnél-szebb, ízesebbnél-ízesebb falatoktól, finomabbnál -finomabb italaktól roskadozott az asztal. A lakomázók körben ültek, és átkozódtak, veszekedtek, sikoltoztak az éhségtől, ájuldoztak a szomjúságtól, nem tudták magukhoz venni az ételt, mert a kanalak, amik az asztalon hevertek, oly hosszúak voltak, hogy nem érték el velük a szájukat. Kinyújtották karjukat, hadonásztak, egymást verték fejbe, de a szájuk üres maradt. Éheztek, habár rengeteg étel feküdt előttük. Az ember tudta, hogy sikításuk és ordításuk a legrosszabb rossz. Mivel megismerte a tudást, az ajtó bezárult előtte. Az ember térdre esett és szemét lehunyva könyörgött az Úr angyalának vigye el őt e szörnyű helyről.
Mikor ismét kinyitotta szemét, kétségbeesett és reszketett a félelemtől, mert ugyanazt az ajtót pillantotta meg. Amikor az ajtó megnyílt előtte, az ember ugyanazt a termet látta, ugyanazt az asztalt. Az asztal közepén ugyanazok a tálak gőzölögtek, körülötte ugyanazok az emberek ültek, és a kezükben ugyanazok a kanalak voltak. Semmi sem változott és mégis minden. Mert az emberek, ugyanazokkal a hosszú kanalakkal most átnyúltak az asztal fölött és egymást etették. A sikoltozás megszűnt, a sírások és átkok pedig átalakultak áldásokká.

Az ajtó bezárult. Az ember megértette a mennyei jó és pokoli rossz természetét és a kettő közötti hajszálvékony szakadékot, és mindenkinek elmesélte. Most, itt, nektek mondta el…

(A mese szövege, Yehuda Berg: A kabbala és szeretet, Bajzáth Mária: A rabbi és az oroszlán mesegyűjtemények, és Madár élőszavas mesemondása alapján szövődött. Nagyon köszönjük Bajzáth Mária segítségét!)

Legyen békés, boldog és meghitt a karácsonyotok!

A legendák forrása

 

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Getty Images/Liam Norris