–

Kötődési problémák?

A jól ismert fenyegetések közé tartozik az is, hogy a gyereknek eleve kötődési problémái lesznek, ha császárral született (mert sajnos ilyen állásponttal is találkoztam már), vagy ha a születés maga traumát okozott, mert nem járt az anya szülésfelkészítőre, nem is beszélve arról, ha ne adj' isten nem sikerül addig szoptatni, ameddig a szoptatási tanácsadó előírta.

Sokszor azt érzem, hogy minden, amit mi, szülők segítségül vehetünk a szülő-gyerek kapcsolathoz, a gyerekneveléshez (dúla, felkészítő tanfolyam, szoptatási tanácsadó, gyereknevelési szakkönyvek sorozata), valahogy mégis könnyen magunk ellen fordítjuk. Mert a tanácstalanságon átmenetileg enyhíthet, ha úgy érzi a szülő, hogy van mire/kire támaszkodnia, van kitől segítséget kérni, de hosszú távon ugyanannyit árthat, ha csak másokra támaszkodva, könyvek tanácsait végiggondolva merünk reagálni egy teljesen életszerű helyzetre, nehogy károkat okozzunk.

Ha valaki túlzásba viszi a szakkönyvek olvasását, a felkészítő tanfolyamot, és már szoptatni sem mer tanácsadó nélkül, állandóan mások tanácsaira hagyatkozik, akkor sajnos pont a személyiségét hagyja ki a gyerekével való kapcsolatából.

Tanácsadók nélkül sehova?

Néha már azt érzem, hogy üzletet lehet alapozni a szülők szorongásaira és tanácstalanságaira, termékként lehet már árulni a tanácsokat, zseniálisan meg lehet marketingelni, hogy szoptatási tanácsadó nélkül gyakorlatilag mellre sem merjük helyezni a saját gyerekünket, hogy a babákat és a mamákat jelbeszédre tanítsuk, hogy minél előbb értsék egymást. Ezzel viszont mintha elvennénk az anyáktól, szülőktől azt a hitet, hogy igenis léteznek nagyon erős anyai, szülői ösztönök, amelyek vezetnek, ha kell, irányt mutatnak, és olyan erővel hatnak, mint semmi más.

Gyakran már ott tartunk, hogy senki nem hisz magában, a szülői képességeiben. Ezen az elveszettségen segítenének a kész válaszok. Vagy inkább az az illúzió, hogy minden helyzetnek, a szülésnek, a szoptatásnak, a dackorszak hisztijeinek van egy szakszerű megoldása, aminek, – ha folyton képezzük magunkat – majd mi is birtokában leszünk.

A jó és rossz hír egyben, hogy bár vannak életkori sajátosságok, vannak lélektani folyamatok, amiket meg lehet tanulni, de kész válaszok többnyire nincsenek.

Mert ami az egyik gyereknél hatékony, korántsem biztos, hogy a másiknál is segít. Nem csupán minden gyerek egyedi, hanem minden gyerek-szülő kapcsolat is az. Egyszeri és megismételhetetlen.

Egészen más érzéseket válthat ki ugyanabból a szülőből két gyereke, mint ahogy ugyanaz a gyerek is egészen más folyamatokat indíthat el a két szülője lelkében.

Ne akarj mindenre kész válaszokat!

Rossz hír azoknak, akik kész válaszokat szeretnének, hogy rengetegszer kell próbálkozni, és közben sokszor elfáradunk, mert nem mindig könnyű megtalálni a kulcsot a gyerekeink lelkéhez. Ezeket a próbálkozásokat nem lehet megspórolni és kihagyni, mert ettől alakul ki a kötődés.

Nemcsak kihagyni nem lehet, hanem siettetni sem. Természetesen van, amikor nagyon jól tud jönni egy szoptatási tanácsadó, egy jó tanács a védőnőtől, egy gyakorlottabb embertől, szakembertől, könyvből. De sokszor, ha már azelőtt tanácsot kérünk, mielőtt nekifutnánk valaminek, pont a próbálkozásokat akarjuk siettetni, amivel viszont a kapcsolat egy nagyon fontos szakasza kimarad, illetve sérül.

A kapcsolat nem azon múlik, hogy császárral jött-e a világra a gyerekünk vagy sem, hogy ügyetlenkedtünk-e az elején a szoptatással, esetleg egy szoptatási szakértő segítségével azonnal tökéletesen ment minden.

Hogy a könyvekből bemagoltuk, mit tegyünk a hisztivel, vagy a baba jelbeszéd-tanfolyamon hamarabb megtanultuk-e a babajeleket, és könnyebben kommunikálunk-e a saját gyerekünkkel.

És akkor mi a helyes út?

A kapcsolathoz a tökéletes reakcióknál sokkal többet hozzáadnak a próbálkozások, az egymásra hangolódás. Hogy adunk időt egymás megismerésére, engedjük magunkat belefolyni egy sokszor szorongató folyamatba, ahol nincsenek kész válaszok, csak lelkek, amelyek találkoznak egymással, és hatnak egymásra.

Ne várjuk sem magunktól, sem a gyerekeinktől, hogy azonnal legyenek válaszaink, és azonnal minden zökkenőmentesen menjen. A kezdeti összeszokástól kezdve minden új élethelyzeten és krízisen keresztül egészen a kamaszodás, felnőtté válás egész családot érintő változásáig.

A lényeg pont az, hogy a ráhangolódás időszaka, a próbálkozások, a zökkenők töltik meg az érzelmi kapcsolatot, a lelket, a szülő-gyerek viszonyt.

A gyerek nem a szakértő válaszra kíváncsi, hanem a szülő személyiségére. Valóban ijesztő lehet a személyiségünket, az egész lelkünket beletenni a kapcsolatba, mert ismeretlen a kimenetele. Hiszen a gyerekeink sodró erővel hatnak ránk, úgy, ahogy talán soha semmi más egész életünkben. Félelmetes erővel formálják a személyiségünket, akár akarjuk, akár nem. A lelkünk olyan pontjaira tudnak rátapintani, amelyek fájhatnak. A lelkünk olyan bugyraiba van belelátásuk, ahova gondolni sem mernénk.

A kapcsolatunk akkor tud igazán közeli és mély lenni, ha elfogadjuk, hogy nincsenek mindenre azonnali frappáns megoldások, ha nem a mások által hangoztatott tanácsokat próbáljuk lépten-nyomon követni, hanem bele merjük tenni a saját személyiségünket, lelkünket, érzelmeinket, és hagyjuk, hogy hassunk egymásra. Ezzel felülünk egy hullámvasútra, amely kiszámíthatatlan, sokszor ismeretlen helyekre vezet, de együtt vagyunk rajta, egymással.

Ott vagyunk érzelmileg a gyerek mellett, ha épp elveszettnek érzi magát, szorong, nem bírja a frusztrációt kezelni, krízisben van. De ott vagyunk az örömeiben, a sikereiben, a félelmeiben, kudarcaiban… összességében az érzelmi életének egészen széles skálájában.

Ha ezt meg tudjuk tenni, hogy érzelmileg ott vagyunk, meghallgatjuk, megértjük, együtt érzünk vele, tiszteljük őt, cinkosai vagyunk, mellé állunk, ott állunk előtte, mint egy védőpajzs, és ott állunk mögötte, támaszként, akkor a hibák egészen el tudnak törpülni.

Ehhez le kell guggolni, és megpróbálni belehelyezkedni az ő helyzetébe, megnézni onnan a világot, ami körülveszi, körülnézni az ő nézőpontjából. Majd elővenni szülői ösztönünket, és ezt a képet megőrizve a lehető legbiztonságosabbá és melegebbé alakítani azt.

Egyetlen gyereknevelési szakkönyv sem tudja azt megtenni, amit egy szülő, aki le tud guggolni a gyereke mellé, testi-lelki értelemben egyaránt.

Hagyd abba a szorongást!

Ha mindig attól szorongunk, hogy mikor hibázunk, melyik mondatunkkal okozunk „végzetes károkat” a gyerekben, akkor sosem merünk őszintének lenni, az ösztöneinkre hallgatni, akkor nem lesz meg az, ami a gyerek számára a legfontosabb: a biztonságérzet.

Mintha úgy ülnénk a fogorvosi székben, hogy a fogorvos állandóan amiatt izgul, hogy valamit rosszul fog csinálni. Rögtön átvennénk a görcsösségét, a szorongását, és soha egy pillanatig sem tudnánk megnyugodni. Ugyanígy vannak azok a gyerekek, akiknek a szülei mindig görcsösen félnek attól, hogy hibázni fognak, akik nem mernek soha az ösztöneikre hallgatni, ezzel pedig sajnos együtt jár az is, hogy nem merik saját magukat beletenni a kapcsolatba, és így nem lesz meg az az érzelmi közelség, amire minden gyereknek a leginkább szüksége van.

Épp az érzelmi közelség az, aminek a hiányát felnőttkorban sok embernek terapeutával kell pótolnia.

Az érzelmi közelség egy buborékot ad az ember köré, ami elkíséri mindenhová, és megvédi mindentől. Na, jó, majdnem mindentől…

Sebestyén Eszter

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Getty Images