Nem akarok őrmester lenni a saját otthonomban! – Egy anya tükörbe néz
Emlékszem egy ismerős asszonyra gyerekkoromból. Pattogós tőmondatokkal instruálta folyamatosan a családtagjait: a fiait, a férjét, aki sosem szállt vitába vele, sőt a velük élő apósát is. Ha nem reagáltak elég gyorsan az utasításra, akkor hangosabban vakkantott újra és újra. Ha továbbra is késlekedtek, akkor megbízhatóan elszabadult a haragja, nevetséges és kicsit félelmetes volt egyszerre, ahogy visított és hadonászva kiabált. Nem sok prekoncepcióm volt az anyasággal kapcsolatban, de abban azért biztos voltam, hogy ilyen groteszk kreatúra, ilyen szipirtyó, mint amilyen az az asszony volt, illetve amilyennek én láttam őt, sosem leszek. Aztán megszületett a gyerekem… Kurucz Adrienn írása.
–
Fura és félelmetes, hogy miként egy rossz cipő a láb csontjait, úgy deformálják alattomosan bizonyos szerepek, helyzetek az ember természetét. Egyszer csak észrevesszük, hogy megváltoztunk, vagy legalábbis olyan szokásokat vettünk fel, amelyeket nem szeretünk magunkban, amelyek idegenek (voltak?) korábban a természetünktől, amelyeket esetleg szégyellünk, vagy amelyekkel másokat bántunk akaratunk ellenére.
Mit történt, miért vagyok ilyen?
Kérdezi magától az ember, már ha kérdezi egyáltalán.
Mert nem biztos, hogy így történik, hogy feltűnik a változás, és mindig ez a legijesztőbb verzió.
Talán az a nő, akiről meséltem, talán ő sem ilyennek indult. Ilyen őrmesterszerűnek. Nem emlékszem már pontosan a körülményeikre, de rémlik, hogy nem volt könnyű élete. Ott voltak a fiai, kapták szét a házat, ha elszabadultak, a férfira, az apjukra meg nem hallgattak. Kedves ember volt, de halk szavú, kissé tétova, pénztelenségbe és ugráltatásba törődött figura, talán könnyű szívvel adta át a parancsnokságot a feleségének, mert neki így már egyszerűbb volt.
Az apja meg? A nagypapa, aki velük lakott? Pont, mint a fia, csak harminc évvel idősebb kiadásban. Még annyi respektje sem volt, mint a gyerekének odahaza.
Hogy az asszony telepedett rájuk, vagy épp ellenkezőleg, ők ültettek maguk fölé praktikus megfontolásból egy erős, határozott – és parancsolgató – méhkirálynőt, azt nem tudom, és nem is hiszem, hogy az életben olyan egyszerűen lekottázhatók az emberi viszonyok, mint ahogy azt a pop-pszichológia sugallja.
Meg aztán nagy felelőtlenség lenne mást elemezgetni, miközben magamat is oly sokszor nem értem.
Egy csomó gondolat, érzés, vágy, félelem, vonzalom és viszolygás, indulat keresi bennem hiába a magyarázatát.
Sokszor halljuk manapság, hogy a siker és a boldogság kulcsa az önismeret
Ettől a mondattól nekem mindig hascsikarásom lesz. Mert időről-időre szembesítem saját magam azzal, hogy illúzió volt azt hinnem, ismerem a fő paramétereket. Vannak pozitív meglepetések, határfeszegető, bőven komfortzónán túli teljesítések, de vannak csalódások is. Reakciók, amelyeket nemcsak utólag bánok, hanem már közben is.
De beszéljünk most már konkrétan az őrmesterségről, nem kerülgetem tovább a forró kását. Észrevettem magamon, hogy ha nem is parancsolgatok, de viszonylag gyakran utasítgatok, és nekem sem tetszik a hangnem, ahogy megfogalmazok bizonyos dolgokat mostanában. (És másnak sem olykor, de én jobban haragszom magamra miatta.)
Gyere! Csináld! Tedd le! Vedd fel! Írd! Mosd! Aludj! Kelj fel! Indulj!
És minden felszólításhoz egy passzított „már”. Vagy egy ingerült „légy szíves”.
Úgy szeretnék türelmesebb lenni. Lazább. Hogy ne nyomasszon a félsz, – hogyhogy én is egy hajcsár lettem – miközben kiver a víz a hajcsároktól. Hogy ne érezzem azt: átkergetem a gyerekemet a gyerekkorán.
Már a születése is „programozott” volt.
Tudom, hogy valójában az idővel meccselek folyamatosan, nem a gyerekkel és nem a férjemmel és nem a kutyával (nagyjából hasonló az időhöz való viszonyuk).
Hányszor eldöntöttem, hogy leszállok erről a vonatról! És lazábban fogom venni a dolgokat. Lerázom magamról ezt a „nemszeretem” szerepet, nem leszek az „örök háttérzaj, a figyelmeztető pittyegés”. Arra is szoktam gondolni, hogy majd csak lesz valahogy. Akkor is, ha nem sürgetek, nem noszogatok, és legfőképp nem utasítgatok – ami az előbbi két aktus türelmetlen, fáradt változata.
A franc se akar parancsolgatni!
Nem szeretek, sőt utálok vezényelni, és az a része is terhes, hogy megállás nélkül családi dátumokat, határidőket és kötelezettségeket fésüljek össze fejben.
Mint oly sokan körülöttem amúgy.
Ti nem érzitek néha, hogy begolyóztok? Hogy elég volt, hogy a tűzoltás életformánkká vált, a „késő van” meg a mantránkká?
A fene egye meg, szeretni akarom a gyerekemet, meg az életet vele, rohadtul nem akarok a menedzsere, a munkafelügyelője, a vizsgáztatója, a frusztrációja lenni.
És a férjemé sem.
Valamelyik nap azon kaptam magam, hogy már neki is skandálom, mint a kölyöknek, hogy „gyerünk, húzd a zoknit, vedd a cipőd, elkésünk”… mintha ennek az egész „odaérünk időben” ügynek a családi projektfelelőse lennék.
Miért vettem magamra egészen ezt a szerepkört, különös tekintettel a szorongás részére?
És miért nem tudok velük türelmesebb lenni, ha vadidegenekkel egyéb ügyleteknél végletekig toleráns vagyok olykor – nem kevésbé kifacsartan?
Segítség! Nem akarok őrmester lenni.
Nem akarok őrmester lenni!
Kurucz Adrienn
Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Getty Images/Jamie Grill