–

Miután belebújok a kedvenc, fehér kötött pulóverembe, belenézek a tükörbe, és egy pillanatig kételyeim támadnak az összképpel kapcsolatban. „Ebben nem mehetsz el bulizni, úgy nézel ki, mint a saját nagymamád” – villan át az agyamon, majd megnyugtatom magam. „A kényelem az első. Az esték már úgyis hidegek.”

Ekkor még nem tudom, hogy nem számít, mit viselek.

Amikor a marcona tekintetű biztonsági őr int, hogy mehetünk, a tömeg megindul, és sodorni kezdi párosunkat.

A fények gyors egymásutánban villannak, a zene körbeölel, végigfolyik tagjainkon, a mélynyomókból dübörgő basszus pedig elnyomja harsány nevetésünket. Olyan érzés, mintha a hely valósággal bekebelezne minket. A hosszú hajú lánnyal ujjaink egymásba fonódnak, ahogy az emberek között szlalomozunk, egy talpalatnyi helyet keresve, ahol táncolhatunk.

Aztán táncolunk. Ez az utolsó, biztos emlékem az estéről.

Teljes képszakadás. Ha ez egy dráma lenne, valószínűleg ideírnák, hogy „Jelenet vége. Balra el.”

Vagy jobbra. Fogalmam sincs, hogy jutottam ki a szórakozóhelyről, nem vagyok nagy éjszakai életet élő, talán kétszer jártam ott előtte, de az én tájékozódási képességeimmel még a mosdót sem találtam meg segítség nélkül soha – nemhogy a kijáratot –, és kerültem a Blahára, ahonnan a recepciós hölgy későbbi elmondása szerint, a mentők bevittek a sürgősségire.

Minden olyan zavaros. Megütök egy férfit, többször egymás után és kiabálok valamit. Nem tudom, hogy néz ki, csak azt, hogy mások a pórusai. Színes bőrű talán. A járdapadkán ülök és zokogok. A barátnőm nincs ott velem, a hangját hallom, de nem tudom, mit beszélünk. Mintha egy furcsa játékot űzne velem a testem, amiben az a szabály, hogy egyszerre csak egy érzékszervemet használhatom.

Ez nem álom. Ezek az emlékeim, de erre már csak akkor jövök rá, amikor a kórházban felébredek.

Az üres, ablaktalan szobában, egy matracon fekszem. Nem tudom, hogy percek vagy órák telnek el abban az állapotban, de miután elolvasom a „Női detoxikáló” feliratot az ajtón, az első ami belém hasít, az a végtelen szégyen és megalázottság érzése, és csak egyetlen dolgot akarok: mielőbb eltűnni innen.

Leszakítom a kezemről a ragasztószalaggal odarögzített vattát, és kilépek a folyosóra. Fegyelmezem magam, hogy higgadt maradjak, és a recepciós hölgyhöz lépek, aki csak annyit mond, hogy nagyon részeg voltam, legközelebb keressek magamnak jobb társaságot a bulizáshoz. Nem reagálok erre. Nem vagyok más, mint egy „fiatal ittas nő”, aki vasárnap reggel, szinte menekülve távozik a sürgősségi osztályról.

A könnyeimet nyelve haladok végig az utcán, miközben feltépem az értékeimet tartalmazó, nevemmel ellátott borítékot. Pénztárca, telefon, szemüveg. Egy pillanatig megmosolygom, hogy az internetről 250 forintért rendelt karórámat is annak titulálták.

Keresek egy utcatáblát, és megnézem, pontosan melyik szegletében is vagyok a városnak. Az agyam tompa, blokkol minden összetettebb folyamatot, leszállva a villamosról, robotszerűen lépkedek a kollégiumunk felé, ahol aztán a barátnőm elmeséli, hogy az éjszaka,

azt követően, hogy eltűntem, keresni kezdett, legalább százszor hívott, de folyamatosan kinyomtam, majd sírva mondtam neki telefonon, hogy megerőszakoltak.

Kényszerítem az elmémet arra, hogy végre gondolkodni kezdjek, de akárhogy próbálkozom, nem állnak össze az este képei. Mintha egy folyékony anyagot próbálnék meg a tenyereimben tartani, ami minduntalan kicsusszan kezeim közül.

Ekkor szembesülök vele, hogy nem tudom, mit kell ilyenkor tenni, fogalmam sincs, soha nem voltam még ilyen helyzetben. Igyekszem nem pánikolni. Nincsenek rajtam sérülések, minden értékem megvan. Épp csak az emlékeim nem.

Visszamegyek a kórházba. A recepciós hölgy azt mondja, hajnalban, amikor bevittek, kérnem kellett volna toxikológiai vizsgálatot és akkor nem a detoxikálóba szállítanak. Mivel a kórlapom nem túl beszédes, megpróbálom felvenni a kapcsolatot a mentőegységgel, akik bevittek, de a dolgozók adatait nem adhatják ki, ezért itt zsákutcába ütközöm. Pedig ha valakik, akkor ők tudják, hogy ki és miért, pontosan hova hívta őket, kikkel voltam, milyen állapotban, és amennyiben kommunikálni tudtam, mit mondtam.

Vasárnap este van és a Honvéd kórház nőgyógyászatán vagyok. Még nincs tizenkét órája, hogy magamhoz tértem, de legalább hatodszorra mondom el, hogy mi történt velem a múlt éjjel:

„A barátnőmmel elmentünk egy belvárosi szórakozóhelyre, és annyit tudok, hogy táncolunk, reggel pedig a sürgősségin ébredek. A barátnőm azt mondta, az éjszaka sírva hívtam, hogy megerőszakoltak. Sem erre, sem a telefonbeszélgetésre nem emlékszem.” Közben remeg a hangom.

A sürgősségin lévő hölgy elképedve néz rám, és széttárja karjait:

„De ez nem így működik. Először a rendőrségre kell menni.”

„Sajnálom, nekem az tűnt logikusnak, hogy ide jövök először, hiszen bizonyíték híján csak feltételezem, hogy ez történt. Amennyiben viszont ez történt, nem szeretnék kifutni a 24 órából” – válaszolom, a helyzethez képest túlontúl udvariasan. Miután még háromszor elismétli, hogy „ez nem így működik”, végül megenyhül és feltelefonál a nőgyógyászati ügyeletre.

Ketten vannak. Egy hölgy és egy férfi, mint később kiderül, a főorvos. Elmondom hetedik alkalommal is, hogy miért szeretném, ha megvizsgálnának, majd tájékoztatnak, hogy a leleteimet én nem láthatom majd, azokat csak a rendőrség kérheti ki, az eljárás keretein belül. Szeretném így is a vizsgálatot? Persze hogy szeretném. Kenetet vesznek és felmérik az esetleges, erőszakos bűncselekményre utaló sérüléseket a hüvelyfalon. Közben a főorvos olyanokat kérdez, hogy

„És, megéri eljárni ilyen szórakozóhelyekre? Ez tényleg olyan jó dolog? Csak érdeklődőm.”

A döbbenettől először nem tudok reagálni, a fejem ismét zúgni kezd.

„Nem tudom, nem gyakran járok bulizni” – felelem végül kurtán.

„Akkor meg minek ment oda?” – látom, ahogy a nőgyógyász hölgy szeme is rávillan, de nem szól semmit.

„Mi az, hogy az értékei megvannak? Azokat is elhordja magával a bulikba?”

„Úgy értem, a szemüvegem, a telefonom és a pénztárcám” – magyarázkodom, pedig már én is érzem, hogy talán ez nem az a helyzet, ahol uralkodnom kellene magamon.

„Gratulálok” – jegyzi meg epésen. Csak ennyi. Gratulálok. De nekem ennyi is elég, hogy porig romboljon.

A vizsgálat véget ér, még egyszer kihangsúlyozzák, hogy ezekhez a leletekhez nem férhetek majd hozzá, mert csak a rendőrség kérheti ki őket. Én még egyszer bólintok, megköszönöm és távozom. Ha nem lenne ott a barátnőm a váróban, valószínűleg hangosan felzokognék, de így csak a keserű szájíz és az elemi erővel rám törő megalázottság marad.

Másnap a betegjogi képviselővel való egyeztetés után bemegyek a rendőrségre. A központban lévő egyenruhás férfi szigorú arcvonásai ellenére empatikus, kedves, és lágy hangon tájékoztat arról, hogy bár ő is szívesen felveszi a feljelentést, mivel a szexuális erőszak különleges, gyorsított eljárást igényel, leginkább nőnemű nyomozóval, át kellene fáradni az illetékes kapitányságra.

Az előző esti nőgyógyászati vizsgálat után már ezért a hangnemért is nagyon hálás vagyok.

Két járőr érkezik értem, akik rendőrautóval elszállítanak a hetedik kerületbe. Mindenki nagyon udvarias és segítőkész, ez kicsit megnyugtat. Ismét elmondom a szombat éjszaka eseményeit, de a feljelentésemet elutasítják, hiszen nincs semmilyen tárgyi bizonyíték. Tudomásul veszem, és megköszönöm, leginkább azt, hogy ők legalább emberszámba vettek.

Most le kellene zárnom ezt az írást, de nem tudom, hogyan tovább. Az elmúlt 48 órában, úgy érzem, minden követ megmozgattam, amit csak tudtam, s mégsem jutottam semmire. Bár annak az éjszakának sokkal rosszabb végkimenetele is lehetett volna, ameddig nem tudom, hogy pontosan mi történt, nem tudom elkezdeni feldolgozni. Ebbe képtelen vagyok belenyugodni.

Azt mondják, a rossz dolgokat idővel elfelejti az ember. De mi van, ha soha nem emlékezett rájuk?

Zita

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Getty Images/Igor Ustynskyy