Drogmentes Magyarország?! Ne röhögtess!

–

Decemberben már jártunk a TASZ Megafon-nevű eseményén, akkor a gyerekek iskolaérettségéről volt szó. 2020-ban pedig a drogpolitikának szentelnek kiemelt figyelmet, és a droghasználat körüli tévhitek eloszlatására, a jogi iránymutatásra koncentrálnak. Most – a kormány ígéretének utánajárva – Magyarország feltételezett drogmentességéről volt szó.

A TASZ munkatársai egészen komplex programot szerveztek a téma köré. Filmvetítéssel melegítettünk, és ha lehet mondani, már ez is úgy lefárasztott, hogy azon gondolkoztam, hogyan tudok én ezután még bármit is befogadni. A Dizájneren című, függőkről készült dokumentumfilmet néztük meg ugyanis, amit olyan megrázónak éreztem, hogy korábban nem is tudtam végig nézni. Ahogy viszont beültem a Jurányi sötét termébe, már egészen más volt az élmény: könnyebb volt szembesülni attól, hogy nem voltam egyedül, de még így is nagyon megviselt.

Huszonkét éves vagyok, egyetemista, és ha nekem most valaki azt mondja, hogy Magyarország drogmentes, kiröhögöm. Látom magam körül, hogy a drogfogyasztás sok ember számára mindennapos, a napi rutin részét képezi, az én korosztályomnál is így van ez. 

Van, aki füvezik, van aki, ekizik, LSD-zik, de a heti buliban biztosan minden nagyobb társaságban megjelenik valami szer, még ha nem is feltétlenül rendszeres használója annak mindenki.

A Dizájneren vetítése után Horváth Balázstól, a film rendező-operatőrétől kérdezhettünk. Lesújtó volt, hogy Balázs elmondása szerint a film forgatásakor, 2014-2015 környékén a dizájnerdrogok már rendkívül könnyen hozzáférhetők voltak bárki számára. Olyannyira, hogy a film egy kimaradt jelenetében a főszereplő, Geri és egy barátja besétáltak a Fehérvári úton egy kisboltba, és a bolt hátuljában 2000 forintért tudtak vásárolni egy funky nevű, szobaillatosító címkével ellátott dizájnerdrogot. Egy kisboltban. A Fehérvári úton. Ahol amúgy napi szinten járok az elmúlt két évben az egyetem felé.

A drogosok közössége tehát egy zárt szubkultúra a belvárosban, ami észrevétlenül termeli ki a függőket. A film több jelenete játszódik az Újlipótvárosban is, ami Budapest egyik előkelő kerülete. A kávézók és kézműves pékségek mögött, a bokrok között lövik be magukat a drogosok.

Hogy mi volt a film célja?

Megértetni mindenkivel, hogy a te gyerekeddel is megtörténhet (Budapesten pláne), hogy 16 évesen nem egy füves cigibe fut bele egy kocsmában, hanem egy zacskó heroinba vagy dizájnerdrogba.

A rövid kérdezz-felelek után három jelenetet láthattunk gimnazista színjátszóktól, majd elkezdődött a kerekasztal-beszélgetés a meghívott szakértőkkel. Sok helyről, sok tapasztalattal érkeztek emberek, akikben egy közös biztosan volt: hogy a drog, és nem a drogosok ellen kívánnak küzdeni. Kapitány Krisztián az Életrekellők addiktógiai konzultánsa, és maga is kigyógyult szerhasználó. Dr. Szemelyácz János pszichiáter, addiktológus, az INDIT Közalapítvány szakmai vezetője. Dr. Lévay Miklós volt alkotmánybíró, az ELTE Kriminológia Tanszék vezetője, és dr. Ignácz György a Fővárosi Törvényszék bírája. Velük beszélgetett Pásztor Emese, a TASZ Magánszféra-projektjének munkatársa, a TASZ jogásza.

Kapitány Krisztián elmondta, hogy a droghasználat mit jelent és milyen funkciói lehetnek egy kamasz életében. Fiatalkorúakkal foglalkozik, és az ő ellátásuk egyik első állomása, hogy ki kell tölteniük egy kérdőívet, amiben meg kell indokolniuk, mi a jó, illetve mi a hasznos a drogban. Ezekből emelt ki néhányat Kapitány.

Az első drogozást vezérelheti a bátorság, a vakmerőség vágya, amivel el lehet nyerni egy csoporthoz tartozást, el lehet fogadtatni magad egy közösségben. Sokan viszont csak megfelelési kényszerből próbálják ki, vagy a szexuális ingerek fokozása miatt. Vannak olyanok is, akik azért nyúlnak a droghoz, mert el akarnak szakadni a valóságtól, olyan elviselhetetlennek érzik az élethelyzetüket. A droghasználat kamaszként gyakran csupán átmeneti rítus: állomás a felnőtté váláshoz vezető úton, és identitásképző szerepe is van.

Dr. Szemelyácz János arról beszélt, hogy csak a drogok funkcióival és előnyeivel szembenézve lehet megérteni a szerhasználókat. Ezeket a tényezőket transzparenssé kell tenni ahhoz, hogy világossá váljon: a drog először nagyon jó, és a fizikai, pszichikai tünetei, hátrányai csak idővel jönnek elő, amikorra a használó már jó eséllyel függő is.

Óriási probléma, hogy a magyar jog nem, vagy csak nagyon nehezen differenciálja a drogokat.

Így ha elkapnak valakit „csekély mennyiségű” dizájnerdroggal, az szabálysértésnek számít, ami alapján kaphat közmunkát vagy pénzbírságot, ahelyett, hogy elterelésre lehetne küldeni, ezzel megállítva őt a lejtőn. Dr. Lévay Miklós kiemelte, hogy a nemzetközi megállapodások szerint fiatalkorúaknál kifejezetten az elterelést kellene előtérbe helyezni – ehelyett Magyarországon nem elég, hogy drogosnak nyilvánítják, stigmatizálják őket, de még bűnözők is lesznek a társadalom és a jogalkotás szemében.

Az emberek több tízezer éve használnak tudatmódosítókat, hívta fel a figyelmet Kapitány Krisztián. Italt, növényeket, mindenfélét, ami befolyásolja a percepciót, az érzékeket. Az ital propagált, a drog stigmatizált. 

Miért szűnne meg pont 2020-ban a tudatmódosítás? Persze felmerült az a kérdés is, hogy lehet-e önrendelkezés kérdése, szabad döntés joga a droghasználat? Az egyén önrendelkezése és az emberi méltósághoz való jog sokszor ütközik, és ezeknek a korlátozása rendkívül nehéz morális és jogi dilemma.

A vetítés után megszólított a mellettem ülő férfi: „Látom, nem bírod a tűt”. Bizony nem bírtam, minden egyes belövésnél (ami körülbelül ötpercenként megjelent a vásznon) eltakartam az arcom vagy elfordultam. Próbáltam kímélni magam. És hogy miért voltam mégis ott? Amiért a TASZ is vívja a harcait, fáradhatatlanul: mert fel kell hívni a figyelmet ezekre a problémákra, vigyáznunk kell egymásra. Ahogy dr. Lévay Miklós fogalmazott: „Nem a csekély mennyiségű droghasználatot kell üldözni, nem az jelent komoly veszélyt, hanem a valódi kábítószerkereskedelem és a szervezett bűnözés. Ez pedig, ahogy Geri története is mutatja, még mindig virágzik.”