–

Jó a német filmeseknek

Van egy képességük vissza- és szembenézni, ráadásul az ebből született felismeréseket és beismeréseket érthetően, sőt, szórakoztatóan elmesélni. A legújabb egész estés német mozi erről mesél, ráadásul magyar vonatkozásokkal. A néma forradalom a magyar mozikban is sikeres lesz, remélhetőleg. Mert rólunk (is) szól.

A felvilágosodás egykori követelménye volt a „taníts és szórakoztass“, amit ma a közönségfilmek hivatottak képviselni.Jó esetben ugyanis nemcsak arra vállalkoznak, hogy elfeledtessék velünk a napi gondjainkat, hanem érthetően és átélhetően beszélnek el fontos történeteket – ha nem is okvetlenül korszakos módon, a művészetet megújítva.

Élő történelem

A német „nagyfilm” az elmúlt évtizedekben megtalálta „a” sztorikat és remekül el tudta mesélni azokat. Mindenkinek. Ezekre a filmekre úgy ül be az ember, hogy a történet alapjait ismeri, a korszakhoz, melyről szól, köze van – és kíváncsi, mit tudhat meg még róla az alkotás útján.

A történelmi tablók, ha jól csinálják, elsősorban az emberi viszonyok és természet ábrázolásával mélyítik az alaphelyzetet és tágítják a személyes sztorit korszak ábrázolássá. „A néma forradalom” című új német film is remekül illik „A mások élete” vagy „A bukás” című, nálunk is kultikussá vált remekek sorába.

És nekünk persze külön büszkeség lehet, hogy a (megtörtént eseten alapuló) történet kiindulópontja az 1956-os magyar forradalom.

A berlini fal ekkor még nem épült meg, de valami már készült

A kommunista blokk országai közül először Kelet-Németországban tört ki zendülés a rendszer ellen: a berlini felkelés az építőmunkások sztrájkjával kezdődött és átterjedt az országra. A dátum 1953. A forrongásoknak a szovjet hatalom által bevezetett szükségállapot vetett véget, letartóztatások követték, több százra rúgott a halálos áldozatok száma. De mindössze két napig tartott a felkelés – viszont a három évvel későbbi budapesti események nyilván már ismerősnek hatottak a továbbra is forrongó, elégedetlen emberek között. És – ahogy az talán természetes is – elsősorban a fiatalság volt fogékony a jelekre: azok a fiatalok, akiket még nem tudott meghajlítani a rendszer, mert ekkor szembesültek először a lázadás lehetséges formáival.

A néma forradalom erről szól. A fiatalságról

És hogy minden nagy társadalmi változás tőlük indul: a gyerekektől, akik már (vagy még) nem a szülők szemével nézik, és nem az ő agyukkal gondolják végig a világ dolgait. Vagy éppen tudatosan szembehelyezkednek a szülőkkel, mert nem tudják elfogadni a behódolást és megalkuvást. Lars Kraume filmje (mely Dietrich Garstka azonos című regényéből készült) apák és fiúk története, legalábbis az egyik olvasatban. És így nézve majdhogynem a konkrét történelmi kontextustól függetlenül, attól elemelve remek élmény. Mert nem a forradalmaknak akar szobrot állítani, hanem embereknek, akik erkölcsi döntésekre kényszerülnek, és képesek választani. Akkor is, amikor nem biztosak az igazukban.

Egy gimnáziumi osztály afféle tüntető diákcsínyből két perc némasággal tiszteleg a magyar forradalom előtt. (Az eszmei gesztus egyik konkrét kiváltó oka egy álhír, ami akkoriban terjedt külföldön: hogy a harcokban elesett a világszerte imádott magyar focista, Puskás Ferenc.) Öntudatos, szocialista elkötelezettségű hangadó éppúgy van közöttük, mint világháborús, büszke Waffen SS-felmenővel rendelkező „jó német”. Egymással is küzdenek és vitatkoznak. De a döntésben egységesek.

A film egyik erénye, hogy ezt a néha tétova, néha esetlen, de emberileg mindig érthető lázongást szépen, tisztán megmutatja. A srácok (és a halványabb kontúrral ábrázolt néhány lány) nem afféle felkent eszmei szabadságharcosok, hanem olykor kapkodó, vagdalkozó gimnazisták.

Gyerekfelnőttek. Akiknek – és ez a másik nagyszerű vonala a filmnek – szüleikkel kell az élesebb konfliktusokat bevállalniuk.

Ez már a múlttal való szembenézés tisztasága

Az apák közt akad a történet jelen idejében komoly pozícióban levő vonalas pártkáder, és akad egykori népfelkelő, aki saját bukásukból levonta a következtetést: meg kell alkudni. Félelemből és féltésből. De az új generáció nem fogadja el a megalkuvást, mint lehetőséget. Az erkölcsi döntés pedig személyes fájdalmat okoz, máshogy nem megúszható.

És végül, amiben a legjobb – mert ábrázolásában nemcsak tiszta és intelligens, de zsigerileg hatni képes, gyomorba vágó – a film: a rendszer, a diktatúra működésének a bemutatása. A rendszeré, amely a „diákcsníy” és az „ártalmatlan lázongás” kitételt nem ismeri, csak egyet ismer: az eltaposás jogát. Aki azt hitte, egy tanárbosszantó, egymás előtt büszkén vállalható gesztus a falak között marad, nagyobbat nem tévedhet. Szépen, meredeken emelkedik a tét, ahogy egyre magasabb szintről érkeznek kivizsgálni a „botrányt”. És a gyomrunkban érezzük az egyre feljebb kúszó szorítást, amikor a tanulókkal együtt szembesülünk azzal, hogyan játssza ki őket egymás ellen a hideg és mérhetetlenül cinikus hatalmi gépezet. Nincs menekvés.

Illetve – akkor még – van, egy módon: Nyugatra. A berlini fal megépítése előtt még megoldható életveszély nélkül a lelépés, csak éppen azzal a tudattal, hogy az otthon maradó szeretteiket sokáig nem látják újra. Hogy ebből akár soha viszont nem látás is lehet, azt már a mi, mai nézői ismeretünk teszi hozzá mindehhez. Mégis együtt lélegzünk fel picit.

Ahogy a végén a főszereplő, a Theót alakító Leonard Scheier meglazítja nyakán a sálat, és hátradőlve a szorongásból kifutó kis mosolyt ereszt el, az akár ikonikus filmpillanattá is válhat. Nagyszerű arc!

A néma forradalom nem tökéletes film: az osztály konfliktusai néha kissé papírízű mondatokkal járnak, és akad nem túl erősen kidolgozott szál is a sztoriban. De a legjobb értelemben véve tiszta és ízléses mozi. Mindig, amikor csábít, kínálja magát egy helyzetben a túlzás, a didaxis, képes megállni a határon. És másfelé fordul, továbbgördül. Gyerek- és felnőtt szereplői jó érzékkel, természetes színekkel dolgoznak, arcukon remek pillanatokat kap el a kamera. Jó arányérzékkel megcsinált, észre és szívre hatni képes, okos film. Odatehetjük a friss német klasszikusok közé.

Somos Ákos

Képek: Mozinet