„Akinek méltósága van, nem lehet nincstelen” – Sándor, a hajléktalan története

–

Ember a padon

Sándor – mert így hívták – a téli fagyban, a madárcsicsergős tavaszban, a döglesztően meleg nyárban, kitartott a padon. A lehetőségeihez mérten ápolt és rendezett volt, mint ahogy minden körülötte: rendben tartotta az állandóan megújuló, alapdarabokból álló ruhatárát a nagy szatyraiban, az evőeszközeit, a tányérját, a hálózsákját, és a számára olyan fontos könyveit is. Idővel valaki hozott neki egy seprűt is, amit, miután végzett a takarítással, mindig a padhoz támasztott. Az egész utcában olyan tisztaság sehol nem volt, mint a „lakhelye” közelében, bár nemegyszer láttam távolabb is takarítani, otthagyott kutyaszart és eldobott szemetet szedegetni.

A róka és a Kisherceg

A lányom eleinte úgy volt vele, mint a róka a Kisherceggel: nem fordult el attól, ami idegen volt neki, napról napra egyre közelebb merészkedett, egyre többet figyelte, majd kérdezte, ezzel együtt egyre közelebb érezte magához őt. Többször ő figyelmeztetett, hogy a fagyizásból megmaradt pénzét adjuk Sándornak, vigyünk neki a vasárnapi ebédből, és ne felejtsem el a duplán meglévő Rejtő-könyveket kiválogatni és odaadni neki.

Sándor ugyanis nagy Rejtő-rajongó volt, bár mást is szívesen olvasott. Sokat olvasott, és akkor képzeletben utazott…

„Szabad-e még a szabad ég ma, vagy vonuljunk a szakadékba?” (Tóth Krisztina)

Sándor eredetileg vájár volt egy olyan országban, ahol idővel már nem lett szükség vájárokra. A munkája elvesztésével nehezen küzdött meg, ahogy mesélte. A környékükön majdnem minden férfi a bányából élt, így egyszerre rengeteg lett a munkanélküli, és nem volt lehetőség új munkát találni.

Ezért jött Pestre, de itt is csak alkalmi munkák jutottak neki ezzel a képzettséggel. Idővel az albérletet – igazából társbérletet – sem tudta fizetni, utána jött a munkásszálló, de a munkalehetőségek száma, így a bevétele is csökkent. Nem tudta magát fenntartani, és egyszer csak az utcára került. Ahogy mesélte, ő maga sem hitte el napokig, hogy ez megtörtént vele. Aztán ehhez a helyzethez is alkalmazkodott – a legjobb tudása szerint.

A szállókat nem szidta, de azt mesélte, hogy rengetegen aludtak a túlfűtött szobákban, hogy ne kelljen takarót kapniuk, mert azok állandó tisztítására sem energia, sem pénz nem volt.

Nem volt csend, nem volt béke, nem tudott pihenni sem rendesen, így az idegei kezdték felmondani a szolgálatot, és azon kapta magát, hogy egyre többet issza az olcsó lőréket, hogy elviselje az életet.

Azt mondta, furcsa ezt büszkeségnek nevezni, de volt még benne annyi erő, hogy inkább az utcán folytassa az életét – józanabban és talán némi nyugalommal. Különös módon megtalálta azon a padon mindezt, persze, a lehetőségekhez képest. Az utcában és a környéken lakók szerették. Rendszeresen vittek neki ételt, akadt, aki mosott rá, beszélgettek vele, kisebb munkákat adtak neki, de arra soha nem volt elég a pénz, hogy visszakapaszkodjon a társadalomba, amiről – ahogy ő fogalmazott – úgy vált le, mint a búzaszemekről a pelyva az erős szélben.

Sokszor mondogatta, hogy az esőn és a hidegen kívül az zavarja, hogy másokat esetleg ő zavar, de megpróbált alkalmazkodni a környezethez, amennyire csak tehette. Nem ítélkezett senki felett, de néha panaszkodott azokra a sorstársaira, akik miatt egyesek őt is megvetették.

Rajta és a történetein keresztül láttam meg, hogy a hajléktalanságnak, a reménytelenségnek, a kitaszítottságnak és a méltóság végleges feladásának mennyi – és a mi, úgymond gondtalanabb életet élők fejével elképzelhetetlen – szintje létezik.

Mindezt nézni, végignézni rossz, de végigélni milliószor rosszabb. Embernek maradni ezen a szinten már rettentően nehéz. Segítség nélkül pedig szinte lehetetlen.

Sír (a) felirat (Rejtő Jenő)

Másfél éves, szinte napi kapcsolatunk után elköltöztünk az utcából, de részben a lányom kérésére, részben magamtól is, Sándort időnként útba ejtettük hazafelé menet, és boldogan láttuk, hogy sokszor vannak „nála”, de azt sem volt nehéz észrevenni, hogy egyre viseltesebb lett szegény.

Mindig kedvesen üdvözölt minket, beszélgettünk, többször hiányolta a könyveket, mígnem egy téli napon már csak leégett mécseseket és egy táblát találtam a padon, amit a környékbeliek készítettek az emlékére, és amelyen ez állt:

„Itt lakott élete utolsó két évében Ábrahám Sándor, nyugalmazott vájár, irodalomszerető, büszke Ember. Akinek méltósága van, nem lehet nincstelen.”

Még mindig gondolok Sándorra, járok is a padja felé sűrűn. Gondolkodtam, hogy mi lett vajon a cuccaival, a könyveivel? Neki ugyan már mindegy, de azt hiszem, ha ma is élne, az önbecsülése utolsó morzsáit emésztette volna fel, ha őt „eltakarította” volna a törvény az ő emberei közül, majd a könyveit és kétszatyornyi mindenét elégették volna.

Most mondjam azt, örülök, hogy 2014. november 21-én elhunyt a Szent János Kórház belgyógyászatán?!

Nem, inkább nem mondok semmit, csak annyit: örülök, hogy ismerhettem!

„Az Úr tesz szegénnyé és gazdaggá, megaláz és felmagasztal. Fölemeli a porból a szűkölködőt, és kiemeli a szemétből a szegényt, leülteti az előkelőkkel együtt, és főhelyet juttat neki. Mert az Úréi a föld oszlopai, rájuk helyezte a földkerekséget. Híveinek lábát megőrzi, de a bűnösök a sötétben vesznek el. Senkit sem tesz hőssé a maga ereje.” (1 Sám 2,7-9)

Marossy Kriszta

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Getty Images/Ruben Earth