–

Egészen elcsigázódik, mire odaér. A két cekker fogantyúja fájdalmasan belevág a tenyerébe, a hóna alá szorított retikül műbőr pántja állandóan le akar csúszni a válláról. A lába kissé beledagadt a félcipőbe, mire a boltból odaér, szeretne végre leülni. Hűvös a délután, mégis érzi, ahogy a gerincén végigcsurog az izzadság, és derékmagasságnál sötétre festi a szoknyájába gyűrt blúzt.

Amikor a szokásos pár perc késéssel, de végre megérkezik a busz, csak nagy nehézségek árán tud felkászálódni a járműre, a kezei tele vannak. Nem tud jól kapaszkodni. De szerencséje van, nincsenek sokan a buszon és megközelíthető távolságra egy szabad ülőhely is várja. Óvatosan odalavíroz, könyökével támaszkodva az oszlopokra, majd lehuppan. Igyekszik a szatyrait gyorsan a lába közé szorítani a földön, nehogy mások keresztülessenek rajtuk. 

Nagyokat nyikorogva újra nekiindul a csuklós.

Az asszony fáradtan kibámul az ablakon, a szemébe lógó izzadt tincset egy erőteljes fújással arrébb söpri a homlokából. Lassan araszolgatnak a délutáni csúcsforgalomban, az autókban ülő sofőrök is fásultnak tűnnek onnan fentről.

A busz hirtelen fékez, ahogy besorol a következő megállóba, az asszonynak csak az utolsó pillanatban sikerül visszarántania az egyik szatyrát, mielőtt a földre dőlve kiborulna a tartalma. Óvatosan visszarendezi, lenyomogatja benne az almákat, a joghurtot és a túrókrémet pedig átteszi a másik csomagba, hátha ott nagyobb biztonságban lesz.

A jármű nekilendül, tovább vánszorogva a dugóban. Az asszony is végzett a rendezgetéssel, újra kiegyenesedik ültében. Ám amikor felnéz, érzi, ahogy hirtelen elönti az arcát a vér és a torkába ugrik fel a szíve.

Azonnal felismeri. 

Pedig nem találkoztak már… mióta is? Legalább húsz éve. Talán még több.

De a férfi szemmel láthatólag nem sokat változott. Ugyanaz a finom vonalú arcél, ugyanaz az örök mosolyra húzódó, csibészes száj.

Bár mintha már nem lenne olyan félszeg a tartása, mint volt, ahogy határozott, egyenes léptekkel egy állóhely felé tart. És a szeme? Ugyanolyan sötétbarnának, szinte feketének tűnik, mint annak idején, talán csak a szemöldöke emberesedett meg, már nem olyan puha, lágy vonalú. 

Hogy jobban megnézhesse magának, kissé kinyújtja a nyakát ültében. A keze is önkéntelenül nekilendül, hogy intsen a férfinak, de aztán a levegőben megfagy, majd visszahull az ölébe, mint egy sebzett madár. Elgondolkodva vizsgálja a két tenyerét. Az ujjvégein barna foltok árulkodnak a tegnap esti vacsoráról, amihez krumplit pucolt. Le kellett volna alaposan mosni citrommal… A kézfeje is milyen száraz, érdes, gyakrabban is kenhetné, így hamarosan úgy fog festeni, mint egy öregasszony.

Lopva újra a férfi felé fordítja a tekintetét, aki pár lépéssel odébb az oszlopnak dőlve olvassa a telefonját. Vajon megházasodott?

A szeme sarkából a kezére sandít, a szépen ápolt körmű ujjak tövében nem csillog aranykarika. Szép keze van. Persze az is lehet, hogy csak nem hordja. Vagy – mosolyodik el halványan az asszony az eshetőségen – valóban nem talált senki mást őutána.

Az ülés előtti oszlop mögül egyre a férfit lesi, ha felé fordítaná a fejét, biccentene neki üdvözlésképpen. Megköszörüli a torkát, talán oda is köszönhetne, nincs abban semmi. Mozgolódás támad, a busz újabb megállóhoz közelít, az asszony egy pár pillanatra szem elől téveszti a férfit. Reméli, nem fog ő is leszállni anélkül, hogy legalább köszönhetnének egymásnak.

Mikor eloszlik a tömeg, megkönnyebbülve újra megpillantja. Továbbra is elmélyülten olvas, így az asszony zavartalanul végigmérheti a férfi alakját, próbálja megbecsülni a ruhája értékét. A tartásán látszik, hogy rendszeresen sportol, valószínűleg a szabadban, mert az arca napbarnítottnak tűnik a busz árnyékában állva is. Talán fut vagy sokat túrázik. Esetleg kajakozik, mint húsz évvel ezelőtt, gondolja. A szépen vasalt ingben és a kifogástalan vonalvezetésű zakóban igazán fessen mutat, a cipője is tiszta, fényes.

Az asszony keserűen végignéz magán, és kissé lejjebb csúszik az ülésen.

A szoknyája összegyűrődött, kommersz blúza unalmas, fakó, a hóna alatt sötét folt terjeng. A cipője sem egy mai darab, csak azért nem hajította még ki, mert olyan kényelmes. Meg ugyan, mikor is lenne ideje újat venni. A busz ismét nagyot zöttyen, az asszony jobbnak látja, ha az ölébe veszi az egyik szatyrot, nehogy kiboruljon a földre. Így legalább kissé elbújhat mögötte.

Persze régen a férfi sem hordott ilyen márkás holmikat, emlékszik vissza, honnan is lett volna pénze rá. Az egyetem melletti munkája nem sokat fizetett, amije volt, azt is a lányokra költötte. Egészen pontosan őrá. Eszébe idézi azt a tavaszi napot, amikor utoljára találkoztak. Húsvét hétfő volt – mosolyodik el. A kanárisárga kreppruháját viselte, a derekán széles, zöld övvel. Olyan szorosra húzta, szinte nem is kapott levegőt. Milyen büszke volt a karcsú alakjára! „A legszebb lány a környéken” – azt mondták róla.

Mikor a fiú becsengetett egy nagy csokor tulipánnal a kezében, először be sem akarta engedni a lakásba. Nevetve bújt el a függöny mögé csak azért, hogy gúnyt űzzön belőle. Hogyne, hisz épp nála ült a másik, az új, aki annyira lenyűgözte a hűvös szótlanságával, a visszafogottságával. Imponált neki, hogy nem rajongja, nem udvarolja körbe, mint a többiek, ezt a sziklakeménységű fiút neki kellett meghódítani. Most, két évtizednyi házasság után persze mindezt már másképp látja, ez teljesen természetes.

Ami akkor bűvös erejű, megközelíthetetlen komolyságnak tűnt, manapság inkább komor egykedvűségnek tetszik.

Nem is csoda, hogy úgy elhidegültek egymástól. A buszon álló férfi bezzeg egész más volt. Hangos és szertelen, mint egy kajla kutyakölyök. Ó, és milyen lelkes, odaadó! Hogy könyörgött neki, hogy csak az övé legyen, esküdözött, hogy senki mást nem fog tudni úgy szeretni. Még sírt is, amikor kacagva elutasította. Ő pedig gúnyolódott a könnyein, azt remélve, hogy a szomszéd szobában ülő másikat majd lenyűgözi „femme fatale”-stílusával.

„A végzet elhízott asszonya retkes bevásárlócekkerekkel az ölében” – húzódik cinikus, ferde mosolyra a szája.

Görnyedten maga elé mered a műbőr huzatú széken. Vajon ha másképp dönt akkor, ma milyen lenne az élete? Komoran bámul az ölében terpeszkedő szatyorba, a zöldségek mellé betuszkolt mazsolás túrókrémre. Persze akkor nem lennének a gyerekek. Szép gyerekei vannak, igazán szerencsés lehet mindkettővel, a kapcsolatuk is harmonikusnak mondható. Nincs velük szinte semmi gondja, az iskolában is szorgalmasak, kötelességtudóak, ezt pedig valóban az apjuknak köszönhetik. Kemény kézzel fogta őket, következetes és szigorú nevelésének pedig meg is lett az eredménye. Büszkén kihúzza magát ültében. Egy szétszórt, mókázó férfi mellett csak elkanászodtak volna. „Nem való az ilyen infantilis ember apának” – állapítja meg, miközben kinéz az ablakon. És végtére is remekül élnek, nincs oka panaszra. Mindenre telik, amire kell, a férje fizetéséből pedig évente egyszer még síelni is tudnak menni. Meg minden nyáron a Balatonra. 

Kihúzza magát ültében a széken, többé még véletlenül sem néz a férfi felé. Az állát büszkén felszegi, a vonásai megkeményednek, rezzenéstelen arccal mered az ablaküvegre. Szép, rendezett családi élete van, nem is vágyik másra.

Kezeivel görcsösen markolja a szatyor fülét. 

Fiala Borcsa

 Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Getty Images/ Stephanie Reis