–

Azt szoktuk mondani Zsuzsival, hogy Tomika nem rossz gyerek, csak eleven. Az elevent angolul értjük: az aktív tíz fokozatú skáláján 11-est kapna. Tegnap például egy vendégségben megkérdezték tőlünk, hogy „soha nem fárad el?” „Ő nem...” – hangzott rezignált válaszunk. Ha Tomika rendfenntartója vagy, akkor két év alatt belenyugszol a megváltoztathatatlanba: minden gyerek vegetatív idegrendszere egy gázkonvektor, csak az egyikben őrláng ég, a másikban máglya. A Tomikáén speciel ökröt lehetne sütni.

Ebből következik, hogy már kevesek vagyunk neki. Társaságra van szüksége. Nem a miénkre, hanem olyan gyerekekére, akik hozzá hasonlóan értékelik az értelmes célt és a belátható következményeket egyforma nagyvonalúsággal mellőző rohangálást és kiabálást. Nem mondom, hogy nem bírunk vele, mert okos, mint egy elefánt, cuki, mint egy szurikáta, erős, mint egy gorilla, kecses, mint egy delfin és gyors, mint egy kolibri.

Kivéve, ha nem aludta ki magát, mert akkor okos, mint egy kolibri, cuki, mint egy gorilla, erős, mint egy szurikáta, kecses, mint egy elefánt és mégis gyors, mint egy delfin. Olyankor a cunamira hasonlít: egy jön belőle, de mindent visz.

Úgyhogy bölcsődés lett a szentem. Ahogy korábban jeleztem, én katonai bölcsődébe szerettem volna adni. A fejemben kész volt az egész. Reggel hat órai kezdést képzeltem el, továbbá alaki kiképzést körtánccal, álcafestékes pelenkákat, müzlit csajkából, magánzárkát plüssjátékokkal, délben takaró alatti recskázást, és egy dajkát, akit úgy kell szólítani, hogy „igen, asszonyom, igen!”. Elképesztő, hogy ehhez képest az újlipótvárosi bölcsődék mennyire liberálisak! Otthonosak és derűsek, csupa pasztellszín és pótanya-mosoly. Ezeket egy Disney-animátor tervezte LSD hatása alatt. Megnéztünk párat és kiválasztottunk egyet, úgyhogy Tomika kénytelen lesz rádöbbenni: létezik egy úgynevezett emberi társadalom, elviselhetetlenül sok szabállyal, melyek közül a „nem mondjuk, hogy nincs kaki, ha van” az első. Egyelőre tetszik neki: a nulladik napon öt perc alatt sikeres rajtaütést hajtott végre a kiszemelt célállomáson, és őszintén szólva le se tojta, hogy mi ott vagyunk. Ettől függetlenül mindenképpen lesz sírás, amikor először ott hagyjuk: mi fogunk sírni. De hát az meg kit érdekel, ugye.

Még engem se, mert arra fel voltam készülve, hogy a gyerek hozzánk nő. (Később majd nyilván a fejünkre is.) Az viszont – bár voltak sejtéseim – meglepett, hogy az apák olyanok, mint a régi főúri kastélyok komornyikjai: nélkülözhetetlenek, de láthatatlanok. Kellünk, de nem látszunk, nem számítunk, nem létezünk.

A bölcsődében mindenhol feliratok instruálják a szülőket. Illetve francokat a szülőket! Csak az egyik szülőt. „Kérjük az anyukákat, ide rakják a pótruhákat!” „Kedves anyukák, jövő héten kedden kézműves foglalkozás lesz!” „A menzadíj visszatérítését Julikánál kérhetik az anyukák!”

A gyerekek nyilvántartásában csak az anya nevét kellett feltüntetni. Zsuzsi telefonszámát elkérték. Az enyémet nem.

Azt most hagyjuk, hogy létezik ez a kényszeres anyukázás és apukázás, amivel mindenki úgy van, mint az időjárással: panaszkodik rá, de nem tesz ellene. Ha szülő lettél, akkor nincs többé neved, és még egy kicsinyítő képzőt is kapsz. Onnantól csak a gyereked relációjában létezel. Igazából rendes tőlük, hogy nem egy számot kapsz az alkarodra. No de hát ne csodálkozzunk ezen egy olyan országban, ahol a beteg még mindig lehet „Ketteske”, az időseket pedig lépten-nyomon lenénizik és lebácsizzák, ahelyett, hogy megkérdeznék tőlük a nevüket és azt, hogyan illik megszólítani őket.

Az apáknak nincs ilyen gondjuk, mert ránk a kékeres, fodros, lipicai lófarok se kíváncsi.

A bölcsőde vezetője is úgy fogalmazott, hogy „az anyukák ilyenkor, reggel fél kilenc felé szokták hozni a kicsiket” – miközben belépett az ajtón egy apuka, aki hozta a gyerekét... Egy vadasparkban be akartam pelenkázni Tomikát, mert úgy nézett ki alulról, mint egy csokis fánk felülről. A jegyárus hölgy felhúzott szemöldökkel közölte, hogy itt csak baba-mama szoba van. Mondom, higgye el, jó lesz nekem is, nem tévedek el benne.

Eleve mindenhol abból indulnak ki, hogy egy apának semmi dolga nincs a gyerekével. A legtöbb helyen még baba-mama szoba sincs (amit helyesebb lenne baba-szülő szobának vagy simán babaszobának nevezni). Voltam olyan, kifejezetten menő és drága balatoni étteremben, ahol a tulajdonos egy nyomorult tízezer forintos pelenkázóasztal árát nem tudta kiizzadni a napi több millió forintos bevételéből, ezért a vécében kellett tisztába tenni a gyereket, ami a kognitív disszonancia minősített esete.

Ahol pedig van pelenkázó asztal, ott hová teszik? Naná, hogy a női vécébe! Hát nekem általában nincs ellenemre, hogy alulöltözött nőket kiszolgáltatott helyzetben lássak, de semmiképpen nem kiválasztás közben.

Belehalnának a vendéglátóhelyek, az áruházak és a közintézmények, ha legalább jelzésértékű gesztusként a férfiak mellékhelyiségébe is raknának ilyen alkalmatosságot? Tudom, hogy nem használnánk csapágyasra egyiket sem, mert sok férfinak tökéletesen megfelel az, hogy nem kell foglalkoznia a gyerekével, de talán segítene a szemléletváltásban. Meg néha a szarvakarásban.

Az egyik nagy élelmiszerlánc pénztáránál a következő felirat fogadja a vásárlókat: „mozgáskorlátozottak és kisgyerekes anyukák számára”. Ha egy érzéketlen pillanatra nem foglalkozunk a gyereküket egyedül gondozó mozgáskorlátozott apukák minden bizonnyal szűk életmód-kisebbségével, és túltesszük magunkat az instant anyukázáson is, akkor megfogalmazhatjuk a decens kérdést: a kisgyermekes apukák mégis hová a redves, nedves oposszumpicsába álljanak?

A bababoltokat a nők logikája, igényei, tudásszintje és vásárlási szokásai szerint rendezik be. Értem én, hogy a vásárlók többsége nő. De ez így is marad, ha megáll a tudomány, amikor a gyerekem első ruhájának vásárlásakor az eladó hölgy sokadjára sem fogja fel, hogy halvány püspöklila segédfingom sincs a méretekről. Egyszerűen fogalma sem volt, hogyan kell kiszolgálni egy férfit. Eddig csak nőkkel volt dolga, azok pedig vagy tudnak mindent vagy csak sportból csevegnek, nem információkért. Miért nem készítenek egységcsomagokat, amiket csak fel kell markolni? Vagy legalább betűrendben raknák ki a holmikat, ahogyan a férfiak tennék, nem valami rejtélyes, számunkra kiismerhetetlen, megtanulhatatlan női káoszelmélet alapján szétszórva és csoportosítva, ami a vevőt kétségbeesett, céltalan bolyongásra (és gondolom, felelőtlen impulzusvásárlásra) kényszeríti. Arról már nem is beszélve, hogy azokban a boltokban, ahol felnőtteknek és gyerekeknek készített ruhákat is árulnak, ott az utóbbiakat általában a női részlegen helyezik el, hogy nekünk bugyikat nézegető nőket kerülgetve kelljen rugdalózót vagy előkét keresnünk.

Hadd érezzük, hogy nem a saját felségterületünkön járunk, hogy nem szívesen látott vendégek vagyunk, hogy nem gondoltak ránk, nem vártak bennünket. „Zabba mentek a lovak”, ahogy faluhelyen mondják.

Persze, maguk az anyák sem mindig látják az apákat. Zsuzsi se, pedig nagyon igyekszik. Mégis minden héten egyszer-kétszer előfordul, hogy nélkülem hoz meg egy fontos döntést, sőt olyan problémát old meg, aminek a létezéséről sem tájékoztatott. (A nők ezt kímélésnek hívják.) Most például a semmiből előtermett egy összecsukható babakocsi. Mint kiderült, az anyósom évek óta tárolt egyet a pincében, és a két nő szépen lebeszélte egymás között, hogy felhozzák, letakarítják és üzembe helyezik. Helyes, ügyes. De szerettem volna tudni róla.

Az apák akkor sem mindig látszanak, ha ott vannak. Mivel dolgozunk – tehát a nap nagy részében máshol meresztjük a seggünket, cserben hagyva a nőket –, az anyák hozzászoktak, hogy nem lehet számítani ránk, tehát nem is kell semmit megbeszélni velünk. Ezzel magyarázható, hogy amikor hármasban mentünk állatkertbe, és el akartuk érni a trolit, Zsuzsi se szó, se beszéd, bevágódott a sarki kisboltba, hogy vegyen magának egy üveg ásványvizet. Hosszú volt a sor, ezért a buszt lekéstük, de sajnálatosabb, hogy az egyeztetés lehetőségét is. Nem nagy dolog, de jelzésértékű. Utólag elismerte, hogy Budapesten kifejezetten sok helyen lehet vizet kapni – az állatkertben sem kell kilopni a flamingók alól –, és azt is, hogy hozzászokott az egyedülléthez, a nélkülem meghozott döntésekhez. Olyannyira, hogy néha még akkor sem látszom, ha ott vagyok.

Pedig ott vagyok. Itt vagyunk. Mi, férfiak és apák is látszani akarunk. Ahogyan már írtam, de nem lehet elégszer: kérjük a részünket az egészből, sőt az egészet kérjük.

Kérjük a gyerekkel kapcsolatos információkat. Ha már nem tudunk mindig jelen lenni, legalább tudni szeretnénk a problémákról, hogy segíthessünk megoldani azokat, és az örömökről, hogy osztozhassunk bennük.

Egyenlőséget akartok. Helyes, hogy akartok. Én is akarom. Már rég meg kellett volna kapnotok. Már azt is értem, hogy nem egyformaságot, hanem egyenlőséget követeltek. De biztosan fel vagytok rá készülve? Lehet a miénk is a gyerek? Értem, hogy most azonnal rávágjátok, hogy „naná”. De tényleg el tudjátok majd viselni? Biztosan nem veszteségként, egy benneteket megkülönböztető, fölénk emelő monopólium elrablásaként fogjátok megélni, ha egy férfi is megszerzi a gyerek gondozásához és felneveléséhez, illetve a háztartás vezetéséhez szükséges összes ismeretet és gyakorlatot? És még akkor is férfiasnak gondoltok majd bennünket? Lesz majd apák napja is? Nem olyan vicces, gúnyos, cinikus, igazán senki által sem számon tartott, mint a mostani, hanem igazi. Megható, ajándékos, költeményes és vezércikkes, mint az anyáké.

Érdekes, hogy amikor szóvá teszem ezeket, sokan hisztivel vagy szőrszálhasogatással vádolnak meg, hiszen – mint mondják – úgyis mindenhová az anyák viszik a gyereket, mindent ők intéznek, természetes tehát, hogy a társadalom is őket látja, velük és nekik kommunikál. Mások azt mondják, hogy Nagykörúton belüli vakságban szenvedek, a férfiak és az apák nem ilyenek, nem akarnak gyereket nevelni és házimunkát végezni, vagyis kivétel vagyok, ami erősíti a szabályt.

Csakhogy ez nem igaz. A világ változik. Egyre több apát látok a játszótereken, a boltokban, a gyerekkoncerteken, az orvosi rendelőkben és délután négykor az óvodák bejáratánál. Vidéken is.

Szerencsére egyre több apafigura bukkan fel a reklámokban, és már nemcsak tehetetlen, haszontalan, infantilis bénabélaként, hanem férfiként is, aki akar és tud gondoskodni a gyerekéről.

Vagyunk már páran, akik írunk erről, az apáknak klubjuk és lapjuk van, szóval parázslik egy csendes apaforradalom, és érdemes észrevenni a szikráit.

Tudom, hogy nekünk nem kell lázadnunk. Nem nekünk kell. Még mindig a miénk majdnem minden. De behívtatok bennünket a világotokba, ami nektek van berendezve, és a szerepek felborultak. Hadd boruljanak. Nem kár értük. Viszont érdemes meglátnotok, hogy emiatt nemcsak ti tépelődtök, hanem mi is. Szeretnénk látszani. Szeretnénk számítani. Szeretnénk létezni. Szabad?

Herczeg Zsolt

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Getty Images/Jessica Peterson