–

Humorosan megírt, olvasmányos, közérthető könyv, csattanós, bennfentes történetekkel fűszerezve. Leveszi a kissé megfakult fényű glóriát a „fehér köpenyes istenek“ feje fölül, kitűnő túlélési tippeket, kiskapukat ajánl a betegek számára. Helyenként vitriolos, de igaz írás, kritikus, ám betegcentrikus, betegbarát nézőpontból. Nekem, – érintettként –  „egyéjszakás“, mégis izgalmas kaland volt.

A szerző, Kovácsy Zsombor orvos, jogász és egészségügyi szakmenedzser. Már az előszó első mondatát kiegészíteném, azt írja: „A könyv azoknak szól, akik már betegek, és azoknak, akik a jövőben lesznek azok.” Bár ez a kijelentés minden orvosra is igaz, mégis, külön ajánlom az orvosoknak is a könyvet, mert ma már olyan nagy a megosztottságunk, a széthúzás, hogy nem is látunk ki a  saját buborékunkból, csak a túlélésre játszunk.

Valóban labirintus a magyar egészségügy, ráadásul vaksötét, Kovácsy legalább villanyt gyújtott, remélem, a fejekben is világosság lesz egyszer…

Már a könyv legelején erős hangsúlyt kap az egész rendszert mérgező hálapénz

A másik nagyon fontos kiindulópont, hogy ma nincs a betegeknek olyan kezelőorvosa, aki minden gondjukat ismerve irányítaná, vezetné őket a vizsgálatok során, aki összegezné, megmagyarázná a helyzetet, akiben megbízhatnak, aki partnerként viszonyulna hozzájuk. Valamikor a háziorvos volt ilyen, de ma már a legnagyobb hiány épp az alapellátásban van, és a teendők, a kompetenciák is megváltoztak.

Így hát a páciensnek egyedül kell boldogulnia az útvesztőben. Ez szinte megoldhatatlan feladat.

Harminckilenc éve dolgozom az egészségügyben, nincs gondom sem a kommunikációval, sem az internet használatával, és mégis sokszor tanácstalanul, hosszasan keresgélem, hol tudná a betegem megkapni a neki szükséges vizsgálatot, ellátást.

Az alap a „területi“ ellátás lenne, de egyszerűen nincs elérhető, naprakész információ. Nemcsak várólisták vannak, hanem az is szinte naponta változik, hogy egyáltalán van-e az adott rendelőben orvos, van-e rendelés, vagy épp hova csoportosították át az adott terület betegeinek ellátását.

Nincsenek mindenki számára elérhető tiszta, átlátható betegutak, a páciensek  valamiféle suttogó propaganda alapján a hálapénzes fekete külön utakat, vagy a „lakásrendelők“ elégtelen szolgáltatásait, a tehetősebbek a „tiszta“ magánszolgáltatókat választják kiútnak.

A kötet közérthetően bemutatja a magánegészségügy hiányosságait, ellenőrizetlen, „fekete“ útjait, keveredését a közfinanszírozott ellátással. Sort kerít a várólisták szövevényes rendszerének ismertetésére is, az ellátás minden szintjén, a szakrendeléstől a műtétig.

A hálapénzzel foglalkozó fejezet nekem – az „1001 orvos hálapénz nélkül“ orvoscsoport aktív tagjának – kissé szűkszavú, nem járja részletesen körbe ezt a témát, de az is igaz, hogy az egyes fejezeteknél viszont  beszél arról, milyen problémákat generál a rendszerben. Még az is elképzelhető, hogy így, részleteiben tárgyalva nagyobb figyelmet kap ez az egészségügy egészét behálózó korrupció.

Kovácsy gyakorlati tanácsokat ad a tájékoztatástól, a másodvélemény-kéréstől, a diszkriminációtól az orvosi dokumentáció megismerésétől a beteglátogatáson át az ellátásba való beleegyezésig, a sürgősségig.

Szóba kerül az is, hogy milyen esetekben utasíthatja vissza az orvos az ellátás kérését

Ír a „csodaszerekről“, a külföldi gyógykezelés lehetőségeiről, a sérelmekről, jogérvényesítésről. A jogász szerző – ebben a minőségében – hasznos tanácsokat ad az esetleges panaszbejelentéshez, kártérítési ügyekhez.

Ezekben a fejezetekben sok, számomra is az újdonság erejével ható információ van, az egyik ilyen például, hogy a Nemzeti Fogyasztóvédelmi Hatóság elemezheti az egészségügyi magánszolgáltatók által közölt árinformációkat. Ez a rész hosszabb és lényegesen részletesebb, mint a többi.

A szerző ügyvédként praktizál, és bevallottan fontosnak tartja a betegpanaszok kivizsgálását, azt vallja, hogy ezekből tanulságokat levonva megszüntethetjük a problémákat. Ez igaz, de – bár a jogérvényesítési lehetőségeket részletesen elemzi – nem ejt szót a minőségi mutatókról, az átláthatóságról, a betegek véleményének, visszajelzéseinek rendszeres monitorozásáról, amikből korrekt, általános érvényű következtetéseket vonhatunk le az ellátás minőségéről, az előforduló hibákról, így kiküszöbölhetnénk azokat.

Az orvosi kamarával kapcsolatban nagyon fontos meglátás, amit szó szerint idézek: (…) „a kamarai etikai eljárás akár megoldást is jelenthetne az egészségügyi nézeteltérésekre, mert az orvostársadalom (és a többi kamara esetében a gyógyszerész- és az egészségügyi szakdolgozói közösség) nemcsak követhetné a megtörtént eseményeket, és néhány évente módosíthatná az etikai kódexet, de aktívabb szerepet is vállalhatna olyan morális kérdések rendezésében, mint a hálapénz, az orvosok túlhajszoltsága, a hagyományos orvosi hierarchia és a betegjogok érvényesülése.”

Nos, ezekből – teszem hozzá – még az etikai kódex módosítása, aktualizálása sem történik meg…

A könyv végére érve kirajzolódik a magyar egészségügy kórképe, a káosz és a kiszolgáltatottság minden tünete

Egy mondatban össze is foglalja a jelenlegi helyzetet, gyakorló orvosként nagyon egyetértek: „Úgy sodródunk háziorvostól szakrendelőig, sürgősségiről a belre, sebészetről a rehabra, hogy látszólag mindenki szerelt rajtunk valamit, de az egész nem valamilyen egységes folyamatba szerveződött tudatos gyógyítás, hanem egymással csak lazán összefüggő ellátási epizódok egymásutánisága.”

A könyv végig személyes hangvételű, valós orvosi és családi történeteket is megoszt velünk a szerző. A fejezetek elején frappáns „egy mondatban összefoglalt lényeg” szerepel. Itt az egyik kedvencem: 

„Általában rajtunk múlik, hogy hagyjuk-e magunkat meggyógyítani, még ha az orvosok sokszor úgy is tesznek, mintha ehhez nem sok közünk volna.”

Ezeket a mottókat nagyon jó lenne „betegügyi tízparancsolatként” külön kigyűjteni és kifüggeszteni tájékoztatóként – ez a „tízparancsolat” talán segítene is….

Dr. Lénárd Rita

A könyv ITT  kapható

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Getty Images