–

„Nem lehetett volna valami más megoldást találni?” – olvasom Marossy Kriszta írása alatt a kommenteket. Kriszta a testvére haláláról írt, aki húsz évvel ezelőtt az öngyilkosságot választotta, ahelyett, hogy éljen.

Azt szokták mondani, hogy az öngyilkosok gyávák. Sőt, egyes vallások szerint bűnösök. Amikor pedig hallunk egy ilyen hírt, akkor sokan bőszen mutogatnak, hogy „pedig mindig van másik út”, és „mekkora gyávaság már így lelépni a problémák elől”.

Milyen egyszerű ezeket kimondani. Pláne úgy, hogy nem voltunk annak az embernek a bőrében, aki nem talált más kiutat, csak azt, ha megöli magát.

Rohadtul nem egyszerű dolog ez. Igazából baromira félelmetes.

Szeretek élni. De bennem is vannak démonok, amikkel alkalomadtán nem tudok mit kezdeni.

Volt olyan, hogy eszembe jutott, talán az lenne a legegyszerűbb megoldás. Egyszerű, de mégis a legnehezebb. Ez az érzés egyszer csak támad, innen, egy tiszta pillanatból nézve nem is annyira egetverő probléma az indukátora, és nem tudok abban a pillanatban vele mit kezdeni. Figyelmeztetnem kell magam, hogy ne mérgezzem magam ezzel, hogy az, amit akkor, a mélyponton gondolok és érzek, annak a valósághoz nincs semmi köze. Nehéz elkergetni a démont, nem is lehet egyik percről a másikra szabadulni, de ha nagyon figyelek magamra, akkor sikerül. Ezek persze csak az én köreim, nem tudok általános megoldást.

Aki találkozott már a depresszióval, az tudja, milyen mélyre képes taszítani az embert, és mennyire gyorsan el tudja szakítani az elmét a valóságtól.

Amikor nagyon beteg voltam, konkrétan egyszer sem jutott eszembe az öngyilkosság gondolata. Hiába kínzott meg rendesen a rák, főleg amikor visszajött, hiába voltam iszonyú kínok között, nem jutott eszembe, hogy véget vessek az életemnek. Érdekes folyamat volt az. Minél rosszabbul voltam, annál erősebben ragaszkodtam az élethez. Aztán idővel elmúlt a haláltól való félelmem. Valójában nem tudtam pontos diagnózisokat az állapotomról (anyám nem engedte, hogy elárulják), csak éreztem, hogy nagyon közel járok ahhoz a mezsgyéhez, ahonnan már nem lehet visszajönni, mégis erővel kapaszkodtam az életembe.

Ehhez persze az is kellett, hogy elmúljon a félelmem. Kezdtem hozzászokni a gondolathoz, lehet, hogy nem élem túl. Ahogy elfogadtam a halál tényét, úgy vált minden könnyebbé. Félelem nélkül sokkal könnyebb létezni. Félni azóta sem szoktam.

Persze ez nem ment egyik napról a másikra. Furcsa állapot ez. És nem is mindenkinek ugyanez az útja. Az enyém éppen így kanyarodott.

Sokat tanultam a fájdalomból, és a halál közelségéből.

Az pedig, aki abba az állapotba kerül, hogy egész egyszerűen nem lát más kiutat, szerintem egyáltalán nem gyáva. Valami egészen megfoghatatlanul különleges erő kell egy ilyen dolgot megtenni. Én máshogyan nézek az öngyilkosokra. Próbálom megérteni a megérthetetlent.

Addig, amíg nem sikerül ehhez a megértéshez közelebb kerülni, addig próbáljuk meg elfogadni azt a tényt, hogy az embernek éppen pont annyira van joga az élethez, mint a halálhoz.

Furcsán hangzik, de mondjuk ki: jogom van meghalni.

Amúgy lehet, hogy nem árulok el nagy titkot azzal, hogy ezen a dolgon aztán mindannyian túl fogunk esni, előbb vagy utóbb, így, vagy úgy. És nem is biztos, hogy mi választjuk majd meg a módját.

Szentesi Éva

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Getty Images/ Igor Ustynskyy