–

Vannak olyan ételek, amiknek az elkészítése nem pusztán főzés, sokkal inkább egy életérzéshez, egy állapothoz állnak közel, vagy valami egészen más műfajhoz. Nyilván olyan fogásokról beszélek, amik nem két perc alatt összeüthető frincfrancok, amiknek az ember megadja a módját, amihez érzelmekkel, családi sztorikkal, színes-szagos emlékekkel tud kapcsolódni. Amikre tökéletesen igaz az „ahány ház, annyi szokás” mondása, mert sehol, de sehol a világon például nincs még egy olyan ízű vasárnapi húsleves, mint amit a nagymamám szokott elém tenni, ha nagy ritkán az a megtiszteltetés ér, hogy az ő asztalánál ehetek.

Épp ezért ki van zárva, hogy étteremben rendeljek egy „házi tyúkhúsleves” nevezetű marhaságot, mert annak kábé annyi köze van a klasszikus eredetihez, mint nekem Sofía Vergarához.

Baromira szeretném, ha hasonlítanánk, legalább egy icipicit, félhomályban hunyorítva, de baszki, közünk nincs egymáshoz. Sajnos. Ez van, ebbe kell beletörődni, nagymama húslevese kizárólag a nagymama rezsóján rotyoghat, minden más csak ócska vicc, pocsék utánzat.

Ha viszont mégiscsak hozzájuthatsz egy-egy ilyen klasszikus, édes, gyerekkori emlékeket előidéző, otthon-illatú fogáshoz, akkor egy pillanatra bepillantást nyerhetsz a mennyországba, eszedbe idézheted, hogy miért is olyan rettenetesen klassz dolog élni, milyen csodálatos, hogy van fejed, két kezed, két lábad, no meg gyomrod és barátaid meg vasárnapod, és hogy ennek az egész bohóckodásnak idelent azért mégiscsak van értelme.

Számomra az egyik ilyen fogás: a lasagna. Ezúttal nem azért, mert régi családi viszony fűz hozzá, anyukám nagyon ritkán csinál, ha egyáltalán, a nagymama pedig, aki rendes, becsületes magyar konyhát visz, valószínűleg szent iszonyattal nézné, miket művelek a darált hússal meg a furcsa, nagy tésztalapokkal. Ám ahogy vénülök, az évek előrehaladtával úgy ölt egyre nagyobb testet bennem a mamma gén (ami lassan, de biztosan nonna-i, azaz nagymamai grandiózusságba fog torkolni). Szenvedélyesen etetek boldog-boldogtalant, képtelen vagyok két főre főzni, és ha meglátom egy éhes(nek kinéző) szomorú gyerek-, kutya-, postás- vagy kolléga tekintetet, már nyitom is a hűtőt, már izzítom is a tűzhelyt, csak ne kopogjon már annak a szegény párának olyan fájdalmasan a szeme.

És hát, mi más lehetne az a fogás, amit jó sokáig kell főzni, amit szeret minden korosztály, ami hazaröpít a „sohanemvolt” szerető családod puha karjaiba, ami köré odagyűlhet vagy egy tucat ember, mint lasagnát?

Nem is volt kérdés, amikor megláttam, hogy július 29. a lasagna napja, mivel fogom jól lakatni itt az irodában az én kis csibéimet, mind az egy tucatot, mert az ilyen főzős napokra valahogy mindig felduzzadunk.

Íme, Borcsa mamma lasagnája 12 főre – ha te kevesebb személlyel operálsz, akkor vagy felezd, negyedeld az adagot, vagy fagyaszd le a maradékot.

Felaprítottam három vöröshagymát, megdinszteltem olívaolajon, majd hozzákevertem két kiló darált marhát, fél kiló darált sertést és egy szűk kiló házi grillkolbászt felaprítva. Sóztam, borsoztam, tettem hozzá még egy evőkanál római köményt, (illetve már a főzés vége felé még felaprított oregánót, bazsalikomot, és petrezselymet is). Amikor megpirult a hús, hozzátettem másfél kiló felkockázott paradicsomot és egy nagy üveg sűrített paradicsomot meg két pohár vörösbort. Innentől indul a türelemjáték, mert legalább másfél órán át kell rotyogtatni a szószt, amíg szépen besűrűsödik, de ha négy órát főzöd, az sem baj, sőt. Amíg a ragu főtt, összekevertem a krémes részt, ami ezúttal nem a klasszikus besamel-mártás volt, hanem két kiló ricotta négy tojással, szerecsendióval, egy csomag petrezselyemmel, sóval-borssal kikeverve.

Végül jön a legizgalmasabb lépés: a lasagna összeállítása! Egy magasabb falú tepsi aljába először a húsos ragut tettem, úgy, hogy szépen eloszoljon, de azért nem kell öt centi vastagon állnia. Jelzésérték: ez lesz a kulcsszó ezen emeletnél. Erre jön egy réteg lasagna lap, ami igen ritkán épp akkora, hogy hézagmentesen le lehessen vele fedni a teljes szintet, de ez cseppet se zavarjon! Nyugodtan törögesd félbe, hosszába, kirakózz vele bátran! A tésztalapra eloszlattam egy újabb adag, ezúttal gazdagabban mért ragut, majd a tetejére kentem a ricottás krémből egy réteget, és megszórtam mozzarellával. Erre jön a tészta, majd megint a húsos szósz, arra a ricotta, és végül egy utolsó adag tészta – rendszerint ennél a pontnál ér el az ember lánya a tepsi tetejéig. De ezúttal nem a nemzeti zászlót tűzi ki a csúcsra, hanem lekeni a maradék fehér mártással, majd gavallérosan megszórja reszelt parmezán sajttal.

Mehet a sütőbe egy háromnegyed órára, 190 fokra, amíg meg nem fő a tészta, és meg nem pirul a tetején a sajt.

Egy kicsit érdemes utána várni, hogy szebben szeletelhető legyen – bár való igaz, hogy ez már egy embert próbáló feladat, a paradicsomnak, zöld fűszernövénynek, római köménynek, parmezánnak, no meg a cseppet sem elhanyagolható mennyiségű grillkolbásznak köszönhetően, amit ily' ozorai harmóniában összefőztünk, olyan illat terjengett az egész irodában, hogy rögvest, azon melegében nekiestünk.

Ünnepeld meg te is holnap a lasagna napját, amiben igazán egyetlen rossz dolog van: hogy évente csupán egyszer tartják.

 

Fiala Borcsa

Fotók: Kerepeczki Anna/WMN