Mintha a női mivoltomat otthagytam volna a szülőszobán
A legelső megjelent írásom a WMN-en arról szólt, hogy milyen embertelenül, kegyetlenül gyűlöltem a testem anno és az anyaság által jóval tökéletlenebb bőrömben hogy leltem békére. Aztán újabb kisbabám született. Snitt. Szabó Anna Eszter írása.
–
Álldogálok a tükör előtt. Narancsbőr. Összeérő combok. Göröngyök. Néhány stria. Aszimmetrikus mellek, továbbra is gigásziak, én legalábbis annak látom őket. Megint ugyanott érzem magam.
Idegen testben élek.
Az első gyerekem császármetszéssel született, kemény feldolgozási folyamat követte. Nem úgy éltem meg, hogy a testem hagyott cserben, akkor a rendszer darált be, így amiatt legalább nem ostoroztam magam.
Most másodjára természetes úton, a gátmetszést leszámítva háborítatlanul szültem. Elementáris élmény volt. Megéltem, átéltem az őserőt, mert én magam voltam az.
Megcsináltam, megcsináltuk.
Bár szakadtam, repedtem, vágtak is, mégis úgy éreztem, megúsztam egy karcolás nélkül.
Ám pár héttel később kezdtem érezni, hogy valami furcsa. Mintha női mivoltomat otthagytam volna a szülőszobán. Nem arról van szó, hogy igénytelen tramplivá töppedtem két szoptatás között, ez inkább valami belső történés.
Amikor most a kislányom született, kiszakadt belőlem valami olyan ordítás, amiben benne volt minden. Minden korábbi testi és lelki fájdalom, trauma, minden félelem és hit, az önmagammal való folyamatos küzdelmem, az elhatározás, hogy ez az a pillanat, amikor feltétel nélkül megbízom a testemben, és megadom magam. Ez a mindennél intenzívebb érzelemhullám adta azt az adrenalinlöketet, ami világra hozta Lenke Rózát.
Aztán elteltek hónapok. Jöttek a hétköznapok, a csodás pillanatokat megannyi kudarcélmény szabdalta fel és azon kaptam magam, hogy kerülöm a tükröket. Nem azért, mert jaj, kövér vagy ronda vagyok, hanem mert idegen lettem magamnak.
A kisfiam is megjegyezte hogy „mama sosem áll a tükör előtt”. Ezen elgondolkodtam.
Van két gyerekem. Az egyikük kislány. Egyszerűen kötelességem olyan példát mutatni, ami élhető, ami nem megkeseríti az életüket. Én mesterfokozaton tudom becsmérelni magam, önutálatból doktorálhatnék.
A férjem pedig tűpontosan rámutatott, hogy aki nem tudja szeretni magát, az igazán szeretni se tud és őt magát szeretni se nagyon lehet.
Szóval face to face, „randikat” bonyolítottam le az idegen tükörképpel.
Igyekeztem felidézni azt a szintet, amikor anno a cikket írtam, hogy megérkeztem az testembe, jó helyen járok, tisztelem, szeretem.
Most nehezebben megy. Hiába bizonyított már többedszerre.
A testem két egészséges gyereket két különböző módon hozott a világra, képes táplálni és a fejemmel azt is tudom, hogy semmi nagyobb gáz nincs vele. Mégis kérdőjelre görbülve, zárójelbe téve magam sétálok. És hiába mondja körülöttem mindenki, hogy milyen türelmes, odaadó, hiper-szuper anyuka vagyok, folyamatosan csak azt látom, mit nem teszek meg. Hiába mondja a férjem, hogy szép vagyok, zavartan heherészek. Szóval teljes elmebaj.
Erről a témáról már írtam egy rövidebb szösszenetet az Instagramon, amikor is egy barátnőm rám írt, hogy ő ugyanígy ostorozta magát egész életében. Az, hogy érdemes a szeretetre, megbecsülésre, csak sokára épült be az életébe. Amíg a kurva er betűs nyavalya meg nem támadta. És most azért írt nekem, hogy szóljon, ő hisz abban, hogy ez pszichés önmérgezés, szisztematikus leépítése önmagunknak. Nem direkt módon és nem ilyen fekete-fehér a dolog nyilván, ez „csak” szimbólum, de mégis, igenis szeressem magam, „ki, ha én nem?”, és addig szeressem, amíg lehet.
Sokkot kaptam ettől, és megráztam magam.
Nem azért, mert nem akarok beteg lenni. Hanem, mert küldött magáról egy képet, betegen és gyönyörűen és olyan erő áradt belőle, ami leírhatatlan.
Családom van, férjem, gyerekeim.
Mindegy, hogy szültem-e, hogyan, hány kiló van rajtam, remeg-e a seggem, amikor lépek, csillog-villog-e a lakás, sótlan-e a főztöm, vagy hogy megőrzöm-e minden áldott percben a birkatürelmem a gyerekekkel (nem!).
Ha magamat nem ismerem el, nem szeretem, úgy az életet sem szeretem. A saját magunkhoz fűződő viszonyunk sosem konstans, hisz magunk is változunk. És így a nem szeretett tulajdonságaink sem lehetnek állandóak. De az is lehet, hogy a változás maga az elfogadás lesz.
Mindenesetre annyit eldöntöttem, hogy egy percet sem áldozhatok az életemből, az életünkből önutálatra. Hálás vagyok azért, hogy vagyok, hogy létezem, hogy élhetek, hogy az élet ilyen bőkezűen vesz körbe szeretettel.
Az a minimum, hogy magamra is áldozok belőle.
Szabó Anna Eszter
Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Unsplash.com/darius-bashar