–

A kicsi és a nagy

A nővérem és közöttem napra pontosan három és fél év van – ez a korkülönbség tökéletesen elég volt ahhoz, hogy kezdettől fogva én legyek „a kicsi”. Mert egy húg az húg, nem tagadom, ezzel járnak bizonyos előnyök („Most az egyszer engedd, hadd nyerjen. Még kicsi, látod, hogy sír!”). Persze az idők során megtanultam veszíteni, ugyancsak a szüleimnek és legalább tizennégy darab egyszerre felvett +4-es UNO kártyának köszönhetően (aki nem rakta még le ezt a lapot ördögi mosollyal, az nem ismeri az élet igaz örömeit). A kicsi mindig ajnározva van, a nagy mindig mindent jobban tud – legalábbis ahogy körbenéztem, ezek a testvérség alapvető elemei.

Emlékszem, a „Bezzeg a nővéred…” kezdetű mondattal valósággal ki lehetett kergetni a világból, és kikértem magamnak, valahányszor összehasonlítottak minket. Szerencsére ez soha nem vert éket közénk, és egy-két durcás grimaszváltás után már vígan együtt játszottunk.

Enyém, tiéd, miénk…

Amikor az ember lányát az a szerencse éri, hogy nővére van, egyszerre megduplázódik az összes pulóverének száma, nem beszélve a mosásban összecserélt zoknikról, felismerhetetlen méretű harisnyákról, és végtelen mennyiségű sálról, sapkáról, kesztyűről. A magántulajdon fogalma ködösebbé válik, amelyen nem segít a tény, hogy egyforma a méretetek.

Az osztozkodás persze nem ment mindig ilyen egyszerűen.

Egyszer a nővérem kapott egy gyönyörű, „mindenszínű” csillámos körömlakkot. Ahány szögből fény érte az irizáló kis csillámlapocskákat mindig más színben ragyogtak. Már a látványától is evett a sárga irigység, és legszívesebben azonnal kipróbáltam volna, mégis hallgattam anyánkra, és vártam, mikor ajánlja fel a testvérem, hogy lakkozzam ki vele a körmöm. Az ajánlat azonban minden sóhajtozásom ellenére nem érkezett meg, én pedig egészen addig bírtam a várakozást, amíg a nővérem másnap el nem indult az iskolába. Azonnal kikerestem a fiókjából a csodalakkot, és azzal a lendülettel kifestettem a körmömet. Mire hazaért, már úgy ragyogtak az ujjaim, mint egy diszkógömb. A nővérem arcán hirtelen ott játszott a bűvös körömlakk minden árnyalata, berohant a szobájába, és szemmértékkel megállapította, hogy a lakk jelentős részét bizony elhasználtam. Halálosan megsértődött, és kijelentette, hogy tíz réteget rákentem a körmömre, amely főbenjáró bűn, hiszen mindenki tudja, hogy egy körömre csakis két réteget szabad festeni.

Ma már szerencsére nem veszünk össze egy körömlakkon, sőt, külön program a make-up cserebere, mikor a nővérem hazalátogat.

Míg régen kifejezetten cikinek éreztem, ha örökölt szerkóban kellett megjelennem, ma valóságos garázsvásár van, ha a nővérem selejtezést tart.

Közös szoba, közös élet

Életünk legnagyobb részében közös szobán osztoztunk. Ez néha fejfájást okozott szegény szüleinknek, főleg olyankor, amikor a két kamaszodó leánygyermek nem igazán tudta eldönteni, hol húzza meg életterének pontos határvonalait. Én zenét hallgattam, a nővérem tanult volna. Én lazábban értelmeztem a rend fogalmát, a testvérem mindent azonnal a helyére pakolt. Ilyenkor jöttek azok az emelt hangú párbeszédek, amelyeknek a végén valamelyik szülőnk becsattogott a szobába, és ránk szólt, hogy ha lehet, ne Kambodzsáig hallatszó vitával próbáljuk eldönteni, ki idegesíti jobban a másikat. Utólag visszagondolva azonban nem cserélném el külön szobára az együtt töltött éveket. Az, hogy a nővérem ott ült mellettem, nagyon sokat számított: valahányszor eszembe jutott valami poén, odafordultam az asztala felé, és máris kész volt a röhögés.

Sokszor nem is mondtunk semmit, csak egymásra néztünk, és kipukkadt belőlünk a nevetés.

Mint két tojás

Ahogy a testvérek általában, mi is mindig megkaptuk a kategorikus kijelentést, hogy bizony, úgy hasonlítunk egymásra, mint két tojás. Ilyenkor általában megrázzuk a fejünket, ugyanis mikor megálltunk a növésben, közösen megállapítottuk a tényt, hogy egyáltalán nem hasonlítunk egymásra. Hiába vizsgálgattuk egymás arcát, nem találtunk egyező vonásokat, még elvétve sem. A másik lehetőség a totális meglepetés, mikor valaki égre-földre esküdözik, hogy soha az életben nem gondolta volna, hogy mi rokonok vagyunk.

Ennek ellenére hallgatunk egymás keresztneveire is, mint ahogy minden rendes testvér szokott…

Pasik, pasik, pasik

Az is különleges érzés, amikor a legjobb barátnődnek meséled el a pasiügyeidet, de nehéz összehasonlítani azzal, mikor a testvéreddel kerül terítékre az a bizonyos hímnemű. Kávézós, cukrászdás összedugott fejek, elvihogott beszélgetések jellemezték pasizós korszakainkat, nem beszélve arról, mikor szándékosan egyforma ruhában mentünk bulizni.

Ugyanakkor az ember lánya valahogy másképp izgul, mikor a nővérének mutatja be a választottját: kicsit élesebb szemmel figyeli a reakciókat, kicsit hosszabban szívja be a levegőt, mikor bemutatkoznak egymásnak…

Akkor és most

Ma már nem játszunk együtt a homokozóban, és nem futkározunk olyan lendülettel a kertben, mint régen. Egyikünk térdét sem borítják hegek (igen, bringás eltanyálások, rátok gondolok), és játékbabák helyett inkább bevásárlószatyrot cipelünk szorgosan. Nem hisztizünk, hanem hálálkodunk, ha valaki azt javasolja, hogy menjünk aludni. Igazi rúzst használunk, és a lábunk is belenőtt a kopogós cipőkbe. A gyerekkorunk színes, meseszerű évei elmúltak, és az együtt elhülyéskedett évekre mosolyogva gondolok vissza. Mert átvihogott sarokba állításokat, Barbie-zást, bújócskázást, együtt elkészített nyuszifészket, komplett forgatókönyvek írását és végtelen mennyiségű játékot, nevetést hozott magával a fantasztikus tény, hogy van egy testvérem.

Haiser Olga

 Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Getty Images/Westend61